Szeifert Natália: Láz (részlet)

Leteszek egy esküt. Az összes eddiginek ez lesz az értelme, gondolom akkor. Az előadásoknak, a laborgyakorlatnak, a hatóanyagok kilométer hosszú neveinek, a metszetkészítésnek, a tudománytörténet álmosító folyamának, a kórházszagú reggeleknek, szóval az elméletnek meg a gyakorlatnak a tömör summája egyetlen nyomorult eskü, amitől mindenki olyan felemelőnek érzi az elmúlt éveket. Kivéve én.

Anya zokog, hogy ezt is megértük, mármint apa meg ő. Nagymama nem érte meg. Apa kihúzza magát, megvillantja a mandzsettáját. Meghatottan esszük az éttermi ebédet. Anya jobban főz, gondolom akkor. Meg azt, hogy eléggé el vagyok-e szánva, akartam-e én ezt. Akartam. Csak nem biztos, hogy ezt. Ennek is a végére kell járnom.

Ne árts. Erről van szó az esküben.

El vagyok szánva, el vagyok határozva. Leteszek egy esküt, mi az, hogy leteszem, tegyük fel, hogy le. Esküszöm, fogadom, ígérem. Kinek, csak úgy. Elhatározom. Nem, nem csak úgy esküdözünk, hanem megfogadjuk a kinek, az izének, na, az emberiségnek. Nem, nem is tudom kinek, de megesküszöm. A lényeg, hogy ne ártsak legalább. Megfogadom, de folyton ártok, mást se csinálok. El van rontva a rendszer, lehet, hogy baszva. El. Komolyan gondoltam pedig, alighanem annyira, amennyire még semmit. De mi lesz ezután, kérdezem. Az lesz, hogy be kell tartani az esküt.

Mindenki hibázhat, például évekkel ezelőtt az az utcazenész is, ha melléütött, melléfogott, csak toppantott egyet a lábával, és minden ment tovább, jó ritmusban. Tis a munkahelyén elír egy számot egy papíron, kihibajavítózza. A boltos öt dekával többet mér, a pénztáros melléüt, sztornózza a tételt. Semmi gond, mindenki hibázhat. Kivéve én. Kellett nekem megfogadni, hogy nem ártok.

Mindenki hibázhat, mindenkit hibáztatsz, szokj le róla.

Szokj le a cigiről, szokj le a kávéról, szokj le az éjszakázásról, legyél mindig jó és jámbor. Szokj le az elmélázásról, szokj le a dumáról, szokj le arról, hogy mindent el akarsz mondani, szokj le arról, hogy azt akarod, hogy végighallgassanak, szokj le arról, hogy mindent végig akarsz hallgatni. Hogy azt hiszed, a beszéddel meg a hallgatással segítesz, hogy attól bármi jobb lesz. Szokj rá inkább a táblázatokra, kórlapokra, vényekre, pecsétekre, munkaköri leírásokra, lázlapokra, szabályzatokra, beosztásokra, egyszerűen szokj rá a rendszerre. Szokjál már rá végre.

Boncolom a marhavesét, disznószívet, olyan metszetet készítek, hogy az egész anatómialabor megnyalja mind a tíz ujját. Igen. Itt az ideje, ellátogatni a patológiára. Nem is el, inkább le. Lemegyek valódi emberi szervek, igazi holttestek közé. Megyek élőben nézni a boncolást, mondanám, ha nem lenne halott a főszereplő. Persze élőben nézem, én például élek. És Doktor Vészi is él.

Kérek-e pogácsát, ez az első kérdés, amit hozzám intéz, aztán bemutatkozik. Még sosem találkoztunk, még nem tudom, mekkora kultusza van a Büfés Néni privát pogácsájának, de érzem, hogy egy szertartásba csöppentem. Az Együnk házi pogácsát, mielőtt felvágunk egy halottat nevű szertartásba. Nem kérek pogácsát, és ezt úgy húsz perc múlva nagyon meg fogom bánni.

Éhgyomorra jövök, azt hazudom, hogy reggeliztem, mert nem szabad éhgyomorra jönni. De én úgy jövök, mint vérvételre szoktam. Itt nem lesz vérvétel, a testnedveket egyszerűen kanállal fogják kimerni a hasüregből a belek gondos eltávolítása után. Itt venni igazán már semmit nem lehet, úgy el legalábbis már nem. Az első metszésig remeg csak a lábam.

Ez egy halott ember, ennyit gondolok csak közben. Ilyen tiszta gondolatom lehet, hogy soha többet nem lesz.

Nem él, nézem, hatvanhét év, ez egy test, nocsak, lám, és semmi más nem jut eszembe. Érzek valami hideget a térdem tájékán, első metszés, kész, rendben vagyunk, még mindig állok, nem vagyok mégsem az a rosszullevős fajta, nem ájultam el. Bőr, zsírszövet. Kicsit hideg van.

Oktató jelleggel kibontjuk a kábé tíz éve beépített csípőprotézist, ott van az izmok alatt, megvan, alaposan szemügyre vesszük, mert ez oktató kórház. Aztán Doktor Vészi visszavarrja, ami megmarad.

A test hideg, a gumikesztyűn át érzem. Akár negyven fokos is lehetett, abban a pillanatban, amikor meghalt. Az élete utolsó pillanatában negyven fok volt, kiderül minden a kórlapról. Most meg milyen hideg. A hús merev, de enged. Néhány csontot és szalagot kell csak kicsit nagyobb ráhatással eltávolítani. A koponyáról innentől már mindig az jut eszembe, hogy körfűrész. Meg az a szag.

A szag, a csont pörkölődött szaga, és az a biztos kézmozdulat, amivel Doktor Vészi az agyat kiemeli, hajszálra, ahogy a császármetszésnél Doktor Em, a szülészeti gyakorlaton a fötuszt. Ugyanígy emelte ki a lehetetlenül kicsi és lila embergyereket az anya hasából. Ez volna tehát a valóság. Feltárva. Nincsenek titkok, most először jut eszembe, hogy talán túlvilág sincs. Valahogy eddig a túlvilág még meg volt, Isten ide vagy oda, de most megingott az átjáró pontonhíd. Hiába, halandók közt patológus a király.

Az üres gyomrom visszaköszön, többször, kitartóan, de egyre lassabban kúszik a torkomig. Megtanulom elnyomni ezt a maró érzést, úgy ahogy van, elnyomom. Ott és akkor tanulom meg, a hatvanhét éves lefűrészelt koponyatető felett. Lesz még szükség erre a képességemre, de sosem itt. Itt elsőre megy minden, mint a körfűrész.

Oda is szokom, rögtön az első alkalom után, hiába, akit egyszer a formalin szaga megcsapott, az odaszokik. Minden kórházban a patológia a legjobb hely, nem tudom, miért, talán a precizitás miatt, ami mégis igazi nagyvonalúsággal keveredik. És ha van valami, amit nagyra tartok, az a nagyvonalúság. Meg persze a viccek, meg a receptek, amik szóban cserélnek gazdát, ez a furcsa összetartás a halottak fölött az innenső oldalon.

Látja-e, kérdezi közben Doktor Vészi, ezeket. Tudja-e mik ezek. Vérrögök, úgy van. Ez meg egy jól fejlett hasnyálmirigy-daganat, de nem ebbe halt bele a halottunk, közvetlenül legalábbis nem, ezzel ellett volna még egy kis darabig.

Le fogjuk rántani a leplet, gondolom akkor. Most mindenről lerántjuk a leplet, még a halálról is. A világ egy agyonmosott zöld lepedővel van letakarva, és minden titka kiderül az alagsorban. Hol máshol.

És a szívembe zárom Doktor Vészit, és az akkori önmagamat, pedig soha nem tudom meg, hol volt benne és bennem az a szerv, amivel ezeket az életteleneket is szeretni tudtuk.

• A könyvről: Ágyban, párnák közt
• Fülszöveg
• A könyv honlapja

Szeifert Natália: Láz

Könyvműhely Kiadó, 2012