Írta: Szeifert Natália
A számok = a nők. Na, nem egészen úgy, ahogy a nők Kukorellynél az Ezer és 3-ban, habár nekem természetesen ők jutottak eszembe Claudio Magrist olvasva. De a nők A hangokban nem sorszámok, hanem telefonszámok. Van a 276-504, meg a 326-409 és így tovább. A nők a számokhoz tartozó hangok, üzenetrögzítőre mondott szövegek.
Egy fickó mindennap felhívja őket, hogy meghallgassa, mit súgnak-búgnak, mit csacsognak, mondanak, mi az, amit olykor éppen csak foghegyről közölnek mindazokkal, akik olyankor keresik őket, amikor nincsenek otthon. Minden áldott nap. Személyekre, pontosabban hangokra szabott időbeosztás szerint. 326-429-et például a vasár- és ünnepnapok kivételével mindig reggel fél kilenckor tárcsázza.
Nézzünk meg egy fényképet, mondjuk egy nőről. Vegyük szemügyre a szeme csillogását, a szájszegletében megbújó mosolyt, az árnyékot a homlokán. Aztán nézzük meg újra. Most mintha inkább szomorú lenne. Mintha rossz hírt kapott volna, amire még nem tudott reagálni. Aztán nézzük meg újra. Most mintha inkább meglepettnek tűnne, mert éppen meglátott valami szokatlant a fotós mögött. Aztán nézzük meg újra…
Így változnak a hangok is az üzenetrögzítőkön, a hangok, amik sosem változnak. Valaki mégis újra és újra meghallgatja, mert tudja, érzi vagy hiszi, hogy abban a pár mondatban rejlik a nők igaz valója. Mert a nők nem akkor önmaguk, amikor váratlanul – már-már arcátlanul – felveszik a kagylót, és fülsértő rikácsolással vagy fakó hallózással félbeszakítják a rögzítő szövegét. Micsoda kellemetlen közjáték! Olyankor, amikor éppen munkában vagy boltban kéne lenniük. Hát nincs ezeknek normális, rendszerezett életük? De az igazi tragédia mégis az üzenetrögzítő-robot. Semmi emberi hang, csak a gép lelketlen szövege.
A hangok című esszében Magris beszélője olyan közel hajol hozzánk, olyan intim közelségből hallgatjuk, hogy libabőrös lesz tőle a karunk, a hátunk. A megszállottak mindig egyszerre vonzzák és taszítják az embert. Az a mániás, aki egyébként semmit sem tesz, csak szinte észrevétlenül hódol kedvenc foglalatosságának – feltéve, hogy nem veszi fel senki a telefont –, végső soron egyáltalán nem ijesztő. Néha szánalmas, néha meg egészen érthető, sőt elgondolkodtató. A suttogása is magányról ordibál. És egyáltalán nem csak az ő személyes magányáról. Az ő hangjai a kábelekkel, antennákkal összekötött és szétszabdalt ember-szigetek hangjai.
Esterházy Péter és Claudio Magris a 2012-es Könyvfesztiválon (fotó: Bácsi Róbert László)
A kötet második részében ugyancsak monologizál valaki. Egy nő, egy szeretetotthonban. Az Igazgató úrhoz beszél, aki Biztosan megérti. Különös hely ez, csupa derengés, nincs rendes világítás se. Pedig nagy ára van annak, hogy valaki ide bekerülhessen. Ráadásul nemcsak bekerülni nehéz, de kilépni is. Itt az a szabály, hogy aki egyszer beköltözött, az itt is marad. És nem fecseg, nem tart kapcsolatot azokkal, akik kint maradtak.
Ahogy olvassuk a nő szavait, lassan ráébredünk, hol is járhatunk.
Van egy költő odakint, a férje. Olyan csélcsap művészember, akit nem lehet nem szeretni. Aki még kérvényt is írt, hogy ha valahogy meg lehetne oldani, mégis találkozhassanak. De persze érthető, ha nem lehet. Jobb is így. Talán az a legjobb, hogy a költőnek nem kell megtudnia, hogy itt is éppen ugyanolyan minden, mint odakint.
Claudio Magris: Hangok – megvásárolható a Polc.hu webáruházban.
Claudio Magris: Hangok
Libri Kiadó, 2012
Olvass bele 
Posted on 2012. május 24. csütörtök Szerző: olvassbele.com
0