Claudio Magris: Hangok (részlet)

Posted on 2012. május 21. hétfő Szerző:

0


Hangok - borítóA hangok (monodráma)

A 276-504 nagyon jó, igen. De a 326-429 talán még nála is jobb, mi az, hogy talán, egészen biztosan, nem lehet őket egy kalap alá venni; az az ironikus hang, mely ugyanakkor lágy és mély is, akár a földet borító hó, ami mégis puha és meleg, mint egy takaró, és legszívesebben a fejünkre húznánk – a szánhúzó kutyák ezt is teszik, és milyen jól érzik magukat ott alatta, a melegben… De mindent a maga idejében! Attól, hogy csak hangokról van szó, a körülményeket és a megfelelő időzítést még tiszteletben kell tartanunk. Sőt, különösen amikor hangokról van szó, hiszen ha valaki – akár a világ legszebb nője – rossz pillanatban nyitja szólásra a száját, az kész katasztrófa, mintha az ember úgy hangolná fel a gordonkáját egy vendéglőben, hogy közben a mellette lévő asztalnál tangóharmonikáznak, és talán még disznóságokat is énekelnek hozzá… De ez most a 276-504 ideje. Ó, igen, a három csörgés, és utána a szokásos melódia…

„I’m happy again! I’m singin’ and dancin’ in the rain! I’m dancin’ and singin’ in the rain… Itt a 276-504. Sajnálom, de most nem vagyok itthon. Ha akar, a sípszó után üzenetet hagyhat. Köszönöm és szia.”

Ki tudja, miért szia… tegnap még azt mondta, „amint hazaérek, visszahívom”… Most meg szia… Pimaszul hangzik ez a váratlan tegezés, akkor sem tetszene, ha kizárólag nekem szólna, és ha arra gondolok, hogy bárki, akár csak tévedésből is… Kifejezetten nagyképű, sőt provokatív.

Kissé felemelte a hangját, mely azt a fehér és húsos, átharapni való torkát elhagyta, de mit is beszélek, hiszen éppen ő az, aki ezzel a hanggal torkon ragadja az embert, akár egy jegesmedve, de köszönöm szépen, én ugyan nem hagyom, hogy megkaparintson. Tudom jól, mi lenne a vége, de még mielőtt kinyújthatná felém a mancsát azokkal a szép karmaival, brrr, én már le is teszem a kagylót, úgyhogy a ketrec üresen marad, ő pedig semmit nem fog hallani a vonal túlsó felén, a sípszó után.

Egyszer csak gondolt egyet, és ki tudja, miért, újból rámondta a szöveget az üzenetrögzítőre; vajon hogy jut valakinek az eszébe csak úgy, hirtelen megváltoztatni a szavakat, elvenni egy igét és egy sziát tenni a helyébe?… És vajon mikor csinálta? Biztosan tegnap délután hat után és még azelőtt, hogy most hívtam volna, valószínűleg késő este, lefekvés előtt, miközben vetkőzött… egy illatos hang, egy meztelen nő illatos hangja… Szia – mintegy a takarók alól kiszólva, végül is nem rossz. De meg is érdemlem, annyi idő, és a magázás után, ami olyan személytelen és közönyös volt, akár egy biztosítási kötvény, és ráadásul igazságtalan is.

De igyekeznem kell, eljött az 572-441 pillanata, még épp időben vagyok, de ha nem sietek, már késő lesz, és megint úgy fogok járni, mint múltkor is, amikor ő maga felelt. – Szörnyű volt. Valószínűleg épp akkor ért haza, és még nem volt ideje kikapcsolni az üzenetrögzítőt, így a kicsöngés után először a megszokott hang beszélt, aztán néhány másodpercre rá, miközben én azt a kissé komor, sötét és szigorú hanglejtését hallgattam, váratlanul beleszólt… Mennyire zavarba ejtő és kellemetlen volt, ahogy megszakadt az a nyugodt, önfegyelemmel teli áradás, és váratlanul, indiszkréten, udvariatlanul és sietősen a helyébe lépett ő… „Ki beszél?” Nem is volt az igazi hang, csak olyan artikulátlan valami, mint amikor liheg vagy fújtat az ember, vagy kiabál, ha a lábára lépnek. Az ilyet nem lehet beszédnek nevezni!

Csak a rögzített hang igazi, tudatos és szükségszerű, mint ahogy a szó is csak akkor az, ha a szobája magányában, nyugodt körülmények között veti papírra az ember; odakint, az ablakon túl az ég, akár egy fokozatosan elsápadó arc, hirtelen üres és fakó lesz – a nap eltűnik, mintha minden vér kifolyt volna belőle az utolsó cseppig –, s a magasban, a házak közé zárt udvar fölött mintha egy márványarc lenne ég helyett. A papírlap is fehér, és a szavak ott sorakoznak rajta, fekete és kék betűk, szépen megformázva – az igazi, halk szavak, szépen rendbe szedve, nem úgy, mint az a fecsegés, ami az emberek és a tárgyak kavalkádjából kiszűrődik. És az üzenetrögzítőre felvett hang is ilyen igazi, tiszta hang: úgy zeng és oly szabadon száll, mint a zene.

Milyen végtelenül hosszúak a délutánok, melyeket azzal töltök, hogy az igazi hangokat hallgatom, de közben azért vigyázok rá, nehogy annyira belemerüljek, hogy még az órát is elfelejtsem megnézni, és hagyjam, hogy a hamis hangok váratlanul meglepjenek. De szerencsére még időben felfedeztem, micsoda különbség van hang és hang között. Ez akkor történt, amikor megismertem Laurát, pontosabban nem megismertem, csak megláttam az irodában, a harmadik emeleten – a tűzeseti osztályon –, ahogy ment, hogy lebélyegezze a kártyáját. Nyúlánk termete ellenére kissé esetlennek találtam az enyhén bicegő járásával és a félrehajtott fejével. Koromfekete, égő szemmel feszülten és aggódva figyelt valamit. A tekintetében bizonytalanság látszott, ugyanakkor valami olyan merészség is, ami az éjszakára magára hagyott kisgyerek rettenthetetlen bátorságára emlékeztetett. Követtem őt, és a kártyájáról sikerült is leolvasnom a teljes nevét. Laura: gyöngéd és sötét név, oly sötét, mint az árnyék, amit a tölgyfa lombja vet, vagy egy nő karja, mikor a fejed a melléhez öleli…

Szóval kikerestem a nevét a telefonkönyvből, és felhívtam. Az üzenetrögzítő szólalt meg; tűnődő és megfellebbezhetetlen volt a hangja, akár egy bíróé, aki épp fölötted ítélkezik, te mégis örömmel hallgatod. Persze semmit nem mondtam a sípszó után. Nem vagyok még kész egy igazi beszélgetésre. Igen, az irodában vagy az utcán ordibálok, dohogok, suttogok, kiabálok és krákogok vagy köhécselek is, de ezek egyikét sem lehetne beszédnek nevezni.

Leraktam a kagylót; mi mást is tehettem volna? Másnap aztán viszontláttam őt a hivatali büfében, a második emeleten, az életbiztosítási osztály igazgatósága mellett. Hihetetlen szerencsém volt, hogy megúsztam! Ha csak fél perccel korábban megyek, ki tudja, mi történik, brrr, kész katasztrófa lett volna – habozva indultam felé, azon gondolkozva, mit is mondhatnék neki, amikor egyszer csak a pult mögött álló eladóhoz fordult és így szólt: „Egy kólát.” És miközben én elképedve néztem őt – borzasztóan fejbe vágott az az éles, ingerült hang –, már a kólás dobozzal a kezében hozzátette: „Oké.” Olyan közönséges volt, ahogy a száját nagyra nyitva, azokat a nyílt magánhangzókat kiejtette; szörnyű volt, mint az olyan ember lehelete, aki nem mos rendszeresen fogat.

Ő még mindig ott állt, kezében a Coca-Colával, sivárságának örökkévalóságában, amikor én egy ugrással a büfé sarkában álló telefonnál teremtem; a készülékbe dobott fémpénz olyan hangot adott, akár egy rohamra hívó harsona. A csapóhíd leereszkedett, a lovag, elfogadva a kihívást, a csatatérre vonult, én pedig feltárcsáztam a számát. A vonal másik végén pedig ott volt Laura, és az ő igazi hangja – elbűvölő és lágy, akár egy szellő borzolta hullám –, és azt mondta, hogy nincs otthon és kéri, hagyjanak neki üzenetet. Közben a valóságban ott állt tőlem alig néhány méterre, és hallottam, ahogy az egyik kollégájához beszélt; a hangja erőltetten, a szükségesnél egy kissé hangosabban, hamisan csengett. Sajnáltam azt a fiatalembert, aki igyekezett valami szellemességgel felelni neki. Sajnáltam, mert neki csak a burok jutott, míg nekem ott volt az igazi Laura, az igazi Laura hangja, az ő halhatatlan lelke, melyet nem sérthetett fel holmi nyamvadt rekedtség, nátha, nehéz légzés, és a fáradtság sem.

A hang az egyetlen, ami számít valamit. Sőt, egyedül csak az létezik. A test persze látszólag mindig elébe tolakszik, ráadásul egy csomó helyet is elfoglal, mégis olyan, mint az árnyék, ami a naplementével együtt maga is eltűnik. Elég megfigyelni a cég kijáratát. Az a tömérdek ember, aki munkaidő után kiözönlik a kapun, nem is tudom, mihez hasonlíthatnám, az a tolongás, amitől eleinte mozdulni se lehet, mégis egy pillanattal azután, hogy az épületből kiléptek, úgy szóródnak szét, mint a papírfecnik a szélben, aztán egyszer csak eltűnnek a házak sarkainál, és az utca ismét elnéptelenedik.

A test elenyészik, a nőknek meg eleve nincs is teste, ha átöleled őket, csak a levegőbe markolsz, éppen úgy, mintha a plakátokra festett filmcsillagok melleit akarnád megfogni. Azok is nagyok és kemények, mint a sárgadinnye, de kicsúsznak ujjaid közül; elég egy kis eső, és a plakátok is rögtön elszakadnak vagy szétmállanak, a lábakat, melleket, fenekeket darabokra szaggatja a szél és szanaszét szórja, aztán aki bújt, bújt, aki nem, nem, az egész nem más, mint egy nagy átverés. Ahányszor csak egy nőt megérintettem, az étvágygerjesztő gömbölyűség helyett soha nem találtam mást, mint a kiragasztott plakátok lapos és sima felületét. Nincs mögöttük test, az egész csak trükk, olyan, mint a vidámparkban vagy a moziban, ahol amint az orrodra teszik a háromdimenziós szemüveget, az az érzésed támad, hogy egy csomó mindent látsz, de ha leveszed, rájössz, hogy az egész csak illúzió. Én azonban rögtön levettem; én vagyok az egyetlen, aki szemüveg nélkül jár, de ezt azok, akiknek továbbra is ott van az orrán, szerencsére nem vehetik észre.

A hangok valóságosak és testesek, mindenütt jelen vannak, a legkülönbözőbb irányokból érkeznek, neked rontanak, lekuporodnak, úgy tesznek, mintha visszahúzódnának, hogy aztán hirtelen megint rád törjenek, és ott dübörögjenek a fejedben, elég annyi, hogy az ember beforduljon a sarkon, és máris minden csupa kiabálás, bömbölés és suttogás. Az egyik nap is bedobtam valami papírt a szemetesvödörbe – én ugyanis egy civilizált ember vagyok –, és ahogy felemeltem a vödör fedelét, csak úgy dőlt bentről a gúnyos röhögés, röfögés, zizegés és nevetgélés. Visszacsuktam a szemetes fedelét, és nyugodtan odébb sétáltam; nem vagyok ijedős fajta. Már ismerem az életet, így az utcai forgalomtól sem ijedek meg, még akkor sem, ha mindenfelé gépkocsik száguldoznak, bár igaz, ami igaz, a csúcsforgalom azért kissé nyomasztólag szokott rám hatni.

De senkit se tévesszen meg, ezek nem igazi hangok; nehéz elképzelni, hogy az emberek így beszélnének. Laura például egészen biztosan nem úgy beszél, mint ahogy ott a büfében; azt akarják, hogy bedőljünk, csak azért, hogy megundorodjunk a nőktől, meg minden egyébtől, így akarnak megfosztani bennünket az igazi élettől és rákényszeríteni, hogy ebben a zűrzavarban és mocsokban éljünk, de nem szabad a csapdájukba esni. Ha feladja az ember, ha hagyja, hogy elvegyék tőle az élvezetet, amit a nők, a hangok és általában a világ nyújthat neki, szolgává válik, s vele együtt a szolgaság cinkosává is. A világ valódi, végtelen és gazdag, igazi hangokkal és nőkkel van tele.

Sok nőm volt; azok a hangok igazi nők hangjai voltak, nem pedig olyan játékbabáké, amilyeneket az utcán láthat és hallhat az ember. Gyönyörűek, sokfélék, keserűek, gyöngédek, szemtelenek, félénkek. Isten látja lelkem, nem dicsekvésből mondom, mert semmi dicsekedni valóm nincs, a Don Giovanni-féle listát pedig szívből gyűlölöm; minden lista hülyeség úgy, ahogy van, hiszen minden egyes női hang egyedi és megismételhetetlen, és sokkal többet ér, mint a neki udvarló széptevőé. Alázatosság, ez az, amire a hangok tanítanak.

Igen, ha valamire büszke lehetek, az épp az alázatosság, a türelem. És módszeresnek kell lenni. Legelőször – és ez a legkönnyebb, annyira, hogy igazából szóra sem érdemes – a telefonszámot kell megszerezni. Persze nem magától a szám tulajdonosától. Azután tanulmányozni kell az időrendjét, hogy biztosra mehessen az ember, és csak olyankor telefonáljon, amikor senki sincs otthon. Ellenőrizni kell mindent, a szokásait, az indulásai és hazaérkezései időpontját, az ebédszüneteit, a hétköznapok és az ünnepek beosztását. Igazán kellemetlen dolog, amikor az ember felhív egy hangot, és a nő durva, hányaveti hangját hallja helyette; olyan, mint amikor az ember benyit a mosdóba, és a vécén ülve a kedvesét találja – hát, nem épp a legüdvösebb dolog…

Claudio Magris

Claudio Magris

Az azonban még nem elég, ha csak az adott nő időbeosztását ismeri az ember, azt is meg kell tudni, együtt él-e valakivel, és ennek ismeretében csak akkor kell hívni, amikor kizárható, hogy az a másik vegye fel a telefont, és ha netán mégis, vissza kell tenni a kagylót, de ez meg annyira közönséges. Ha férj vagy élettárs az illető, bármennyire is banális, féltékenykedni kezd, és nem illendő dolog bárkinek is kellemetlenséget okozni. Én azonban nem vagyok féltékeny rájuk, nem érdekel, kivel élnek, mint ahogy az sem, kivel utaznak együtt a metrón; azok aztán sosem fogják úgy hallgatni őket, ahogyan én, ki vannak rekesztve ebből a meghittségből. Ha valamelyikük élettársa szólna bele a kagylóba, szégyellném, hogy amikor szegény megkérdezi, ki beszél, én csak hallgatok; úgy érezném magam, mint valami megszállott, aki telefonon zaklatja az embereket.

Hallgatni, ahogy a hang, valamelyikük hangja beszél, az egészen más, és amikor a telefonra rögzített üzenet véget ér, én még maradok egy kicsit, hogy a szöveg utáni csendet hallgassam. De ha netán még szeretnék is mondani valamit, ugyan mit mondhatnék? Amikor a nap lemegy a sok szürke hodály mögött, és az ablakokban itt is, ott is kigyulladnak a fények, akár a gyertyák a feldíszített karácsonyfán, vagy amikor felhangzik Schubert egyik Liedje, nos hát, olyankor sem kezd el az ember beszélni, csak lehajtott fejjel, csöndben hallgatja a zenét.

(Gács Éva fordítása)

Claudio Magris: Hangok

Libri Kiadó, 2012