Pavel Brycz: A pátriárkák letűnt dicsősége (részlet)

A következő történet hősei két, számomra kedves fotográfia alapján születtek. Az első egy fekete-fehér felvétel, amely egy ukrán szelo minden tizenkét évnél idősebb lakóját ábrázolja szoborszerű pózban egy álmos falusi főtéren. A dátum 1929.

A második fényképen a Wehrmacht mosolygós katonája látható, tiszti rangjelzésekkel díszített széles válla fölött Laokoón-kígyókként tekergőznek apró menyasszonyának, kicsinosított szüleinek és büszke testvéreinek a kezei. A dátum 1941.

A korabeli felvételek ezen figurái és utódaik, akiket császármetszéssel segítettem a világra, számomra az egyedüli autentikus alakok, akikről jogom van beszélni. Bármilyen valóságos alakok, akár élők, akár holtak, akik a véletlen játéka folytán hasonlítanának rájuk, számomra csupán a fikció vagy felsőbb hatalom művei.

Napóleon korcsolyával

Viktor Effenberg megkapta az osztrák katonai keresztet, hadnagyi rangban volt, otthon Reichenbergben csinos felesége várta, amikor annak a nyomorult háborúnak az utolsó évében egy decemberi napon Kijev városa mellett elkövette élete legnagyobb hibáit.

Az egysége nem volt készenlétben, a hosszas vonulás után mindenki pihent, az orosz forradalomról tereferéltek és nőket hajkurásztak, így a mi hadnagyunk, Galíciában szerzett katonai kereszttel kitüntetett szudétanémet, korcsolyázni indult a befagyott folyóra.

Brudke és Weisspasse bécsi tisztek rettentő jól szórakoztak Viktor eredeti svéd acélból készült csavaros korcsolyáján, a korcsolyázást a békeidők gyermekjátékának tartották. Ám a háborúban a gyerekek is felnőttek. A zárkózott, álmodozó Viktor így válaszolt nevetgélő társainak: – Oroszországban Napóleon nem zuhant volna búskomorságba, ha korcsolyázhatott volna egy kicsit.

Erre Brudke és Weisspasse még jobban nevetett, mert a Napóleonnal való összehasonlítás nagyon találó volt, hiszen Viktor pontosan százhetven centiméter magas volt, és a korcsolya rövid időre legalább hatot hozzáadott ehhez.

Már tegnap ráhajtott hat csehet a folyóra, hogy elkotorják a havat. Nem tették volna meg neki, ha nem szeretik, de a kis Napóleont kedvelték a katonák. Ismert jó néhány cseh dalt, és az „Örömmel búcsúzom” címűt gyakorta énekelte, szépen lehetett rajta búsulni.

Azon a napon tehát Viktor szépen korcsolyázott a folyó jegén, kipirult arcába fújt a szél, a szemében érezte a hűvös könnycseppeket, és olyan örömöt érzett a száguldástól, a piruettektől és az akrobatikus mutatványoktól, amelyeket itt a pusztaságban a feleségének eszelt ki, hogy észre sem vette a négy lovast, aki a partról figyelte őt.

Viktor Effenberg éppen egy olyan ugrást hajtott végre, amely egész biztosan tetszeni fog a feleségének és amelyet egyszer majd egy bizonyos Salchow sajátít ki, amikor a folyó jegére lépett a négy lovas, és megindult felé.

– Scheisse! – kiáltott fel Viktor, amint meglátta a fekete lovak tarkójára hajló lovasok sziluettjét.

– Heja, heja, heja! – rikoltozták a lovasok, és körbefogták a korcsolyás férfit.

Borostás, szakállas arcukról vad, veszett öröm sugárzott. Szemük feketeszénhez hasonlított, fejükön kucsma, kezükben ostor. A mellkasukon húzódó töltényövek félelmet keltettek, vállapjaiktól válluk még szélesebbnek látszott, mint amilyen a valóságban volt.

Viktor Effenbergnek eszébe jutottak a bolsevikokról szóló történetek, akik megőrültek, és ki akarják forgatni a sarkaiból a világot. Korcsolyázva menekülni kezdett. Áttört két ágaskodó ló között, és a part felé vette az irányt, fejét csaknem a térdéig lehajtva, hogy csökkentse a légellenállást.

A lovasok nevetni kezdtek. Nem mintha még nem láttak volna korcsolyázó embert, de a csúszkáló férfi élethalálharca a lovasokkal szemben olyan volt, mint egy álomszerű jelenés, egy eszelős történet, vagy egy orosz bohóc cirkuszi száma. Még hevesebben rikoltoztak és kiáltoztak: – Heja, heja, heja!

Viktor kijutott a partra, de a lovak már a feje búbjára fújtattak. Hátranézett, és maga fölött egy fél könyökkel egy ló fogsorát pillantotta meg, az állat orrlyukaiból fehér pára szállt, gyerekkori rémálmában így követte egy sárkány, amelynek a pofájából lángnyelvek csaptak ki. Korcsolyástul menekült a hóban. A rögzítés engedett, ő pedig egyik oldalról a másikra dőlt, lábai mintha charlestont járnának, igaz, ennek az ideje csak ezen átkozott háború után érkezik el.

–Heja, heja, heja… – a lovasok körözni kezdtek Viktor körül, aki megállt, és úgy érezte, hogy szétszakad a tüdeje a veszett meneküléstől.

– Nu, málágyec, málágyec… – kiáltotta az egyik furcsa férfi, a többiek pedig nevettek.

Viktor levegőt vett, ahogy hirtelen belélegzett, a szájában meleg vér szagát érezte, és felkiáltott:
– Éljen Lenin! Hurrá! Aztán ütést érzett a fején, és elvesztette az eszméletét.

Amikor magához tért öntudatlan állapotából, gúzsba volt kötve egy fekete, döngölt padlós épületben, amelynek a fala csupa korom volt, a kunyhó tartó oszlopai mintha kőből készültek volna, eszébe jutott, hogy mit tanítottak a tanárok az általános iskolában a kőszénről meg a mamutfenyőkről, ebben a viskóban úgy tűnt, hogy minden, még ő maga is szénné változik.

Viktor megmozdította a fejét, amely még mindig elviselhetetlenül fájt, felemelkedett, és meglátott egy papiroszkát szívó férfit, aki a füstöt a fekvő fogollyal ellentétes irányba fújta ki. Amikor az ismeretlen észrevette, hogy a foglyul ejtett katona őt nézi, elmosolyodott, és így szólt: – Dojcs?

Viktor bólintott. A férfi is biccentett, és vidáman ezeket mondta: – Beszélek németül. Magam tanultam meg. De a társalgás hiányzik. Beszélgethetek önnel?

Viktor alaposabban is végigmérte a férfit. Szinte gyerek volt még, jó tíz évvel fiatalabb nála, talán húszéves lehetett. Nagyon finom, szalmasárga, ám ritkuló haja volt, orra nagy és horgas. Szeme kékesszürke. Theodor Jefimovics Berezinko néven mutatkozott be Viktornak. Amikor Viktor csodálkozásának adott hangot, amiért egészen másképp néz ki, mint a vad, szakállas és barna bőrű lovasok, elmondta Viktornak, hogy azok kozákok, míg ő ukrán, és akkor keveredett közéjük, amikor a front teljesen összezavarodott.
– Most minden zűrzavaros, barátom, az ember lelövi az ellenségét, aki nem más, mint a testvére, beszélek a lovamhoz, megpaskolom, mire csehül szólal meg – bölcselkedett Berezinko a háborúról és a végső stádiumáról. Kajánul nevetni kezdett:
– De hiszen maga is teljes értelmetlenségeket kiabált ott a korcsolyával a lábán. Éljen… hurrá… hahaha! – és vigyorgott. Majd nyomban elkomolyodott, és a következőket suttogta:

– Leninről egy szót sem. Pssszt. A mi atamánunk, Radcsenko azt mondja: A földön a cár, az égben az Isten, Lenin pedig a Volga hideg vizében keressen magának helyet!

– Maguk nem…? – kérdezte Viktor.
– Bolsevikok? Nem. Radcsenko atamán egy misztikus. Lenin pedig állítólag az Istent betiltó dekrétumot készít elő. Az atamán néha hetekig transzban van. Felültetjük a lóra, és mérföldeken és mérföldeken át haladunk vele, anélkül hogy vizet vagy kenyeret kérne, aztán magához tér, és tisztán érthetően ezeket mondja: „A háború csakis a győzelemmel folytatódhat!” Ilyenkor aztán megindul, és az első útjába kerülő ellenséget szablyával feldarabolja és nyersen felfalja a heréit.

Viktor Effenberg csodálkozva csóválta meg fájós fejét. Tiszt és misztikus? Efféle öszvért még az osztrák hadseregben sem látott.

– Berezinko úr, mit akarnak majd tenni velem? Katonai szempontból teljességgel értéktelen vagyok, ha azért fogtak el, hogy beszéljek. A parancsnokaink stratégiai terveiről nem tudok semmit. A háború bármelyik pillanatban véget érhet, talán csak kicserélnek egy orosz fogolyra?

Theodor Jefimovics az agyagpadlót nézte, és ezt suttogta:
– Nem tudom. Én ukrán vagyok, Radcsenko viszont kozák atamán és misztikus. Most alszik, és eközben Istennel beszél. Nem tudom, mit mondanak egymásnak. Tényleg nem tudom, ööö…
– Effenberg – mutatkozott be Viktor.
– …Effenberg úr – tette hozzá Theodor.

Boldog volt, hogy érti a fogoly német beszédét, de valamiért mégis szomorú volt. Ebben a pillanatban a kunyhó mögött a hó csikorgása hallatszott, és néhány hang izgatottan tárgyalt valamiről. Még Viktor is, habár nem értette a szavakat, felfogta, hogy a folyó jegén lezajlott hajtóvadászatról beszéltek. A hangok közelítettek, biztosan a kozákok jöttek, hogy megtekintsék a zsákmányt, talán meg is akarják mutatni az atamánnak. Viktor elsápadt, és a homlokára izzadságcseppek ültek ki. A rettegés még inkább megbénította, mint a kötél, amellyel megkötözték. Szemét Theodor Berezinkóra vetette menedéket remélve. De a fiatalember lesütötte a szemét, a cipőjét nézte, a mocskos lábbelijét, mintha abból akarta volna kiolvasni a saját sorsát, és alig hallhatóan mondta:
– Izvinyítye. Felébredt. Az atamánunk felébredt.

Megbékélés

Jefim Archipovics Berezinko a legjelentősebb ember volt Ozero falucskában. Habár útkaparó volt, és a faluba gyakorlatilag nincstelenül érkezett, a helyi lakosok között elismert bölcs emberré vált, akit gyakrabban kerestek fel, mint a pópát, és akit (csakúgy, mint a pópát) senki mulasztott volna el meghívni, és gazdagon meg is vendégelni, lett légyen szó akár ünnepségről, lakomáról, eljegyzésről, torról. Hogy miképpen esett úgy, hogy Jefimet ennyire megkedvelték‚ pedig a vetésről‚ a boronálásról‚ a szántásról, a trágyázásról, a takarmányokról, a sertésről és a marháról az égvilágon semmit nem tudott, azt mély titok fedte.

Útkaparóként érkezett csupán húsz évvel ezelőtt, és az út, amelyet társaival együtt épített, itt ért véget.
Így hát ő is itt maradt.
Tizenkét éves volt, de bivalyerős.
A falusi nők nem győztek utána szaladgálni, friss és egészséges vért hozott, és a tőle való gyerekek már az anyjuk életében erősebbnek bizonyulnak, mint az anyák. Ozero falu a rokoni házasságok miatt már olyan degenerált volt, hogy a családok tetszőleges vezetékneveket választottak, például a fűfélék alapján, csak hogy Ozeróban ne egyetlen nagy család éljen.

Ám amilyen hirtelen szétszórta magját, éppen olyan hirtelen állapodott meg, és egy olyan asszonyt vett el, akit állítólag egy lengyel nemesi házból rabolt el, hogy aztán hét éven át utódokat nemzzen neki. Csakis ők használhatták a jövőben a büszke nevet – Berezinko.

A Berezinko házaspár gyermekei így követték egymást: Oleg, Ivan, Kazimír, Szuszko, Tatjána, Borisz és Theodor. Amikor kitört a világháború, az összes férfi, az apát is beleértve, bevonult, és a fronton harcolt, a háború végén pedig csodálatos módon egyszerre mind hazatértek. Tatjána a bíró fiához ment, és gyerekeket szült. Az idős Berezinko asszony tényleg öreg volt már, mert tizenhat évvel idősebb volt a férjénél, és úgy mondják, hogy az ukrán asszony inkább a sírban szül, mint a kórházban. Ötvenkilenc évesen már öregasszonynak látszott, és éjszakára halotti leplet vitt magával az ágyba, hogy elejét vegye a szerelmi játékoknak. Ezért is kezdett el Jefim ismét másutt kielégülést keresni, és nemritkán előfordult, hogy egyetlen „májkánál” akár öt Berezinko-sarj is összejött. Ilyen volt tehát Jefim és az ő családja. A falu gyöngyszeme azokban az időkben, amikor egy befejezett háború után jött a másik, ezúttal polgárháború, és olyan éhínség pusztított, hogy farsangi lakomára menni azt jelentette, hogy az ember csontsoványan tért haza.

– Ne aludj már folyton, Marja! – kiáltott Jefim a prémekkel leterített kemence felé, ahol hangosan szuszogva a felesége aludt.

– Ne morogj már, tata – vágott vissza Marja –, van talán ennivalód, amiért felkelhetnék?

– Nem csak kenyérrel él az ember – dünnyögte Jefim.

– Se kenyér, se krumpli! – sziszegte Marja a kemencétől.

– Eh, te… – legyintett Jefim, és a gyomrára tett kézzel dülöngélt a szobában faltól falig.

– Krumpli, kenyér… mindig ugyanaz, hm, de mi a helyzet az igazsággal, mit kezdjünk vele, he? Mondd meg, asszony, mondjátok meg, gyermekeim, mi az igazság? A pópa vagy a bolsevikok? Jó lesz eztán, vagy a világ vége jön?

Theodor keserűen nézett az apjára. Szalmaszín hajának maradék tincsei, nagy, kerek orr, kékesszürke szem. Reggel alighogy kinyitja a szemét, és a tükörbe néz, már látja is az apját, majd aztán az egész istenadta napon át. Egész nap úgy járkálni az ő arcával, akárha Káin bélyegét viselné az arcán, rosszabb ez, mint a korgó gyomor. Ráadásul apa nem hagy nekik nyugtot, folyton válaszokat akar a kérdéseire. Arca grimaszba rándult.

– Áááááááááá, Theodor, nagyságos úr, hallgatsz, az ajkadba harapsz, nem adsz tanácsot. Isten tudja, mi jár a fejedben. Amióta visszatértél a kozákoktól, nem lehet veled szót érteni. Nem beszélsz anyáddal, a testvéreiddel, velem. Örökösen csak annak a medálon lévő asszonynak írsz. Miről, ha szabad kérdeznem? Azt hiszed, hogy elkapsz egy szoknyát a világ másik végéről, majd eljön érted aranyhintóval? – fordult Jefim a fiához.

– Apám, láttam egy férfit, aki fegyvertelen foglyot gyilkolt meg. Szájában emberi here, és a képén vér csorgott lefele, miközben ezeket mondta: Isten parancsolta. Láttam ugyanezt a férfit, amint levelet írt Leninnek, és a tollát egy meggyilkolt komisszár vérébe mártogatta.

Viccesnek gondolta ezt.
És még engem kérdezel, hogy hol az igazság? Nem tudom! – válaszolt Theodor.

Levelet akart írni az ausztriai Reichenbergbe a német Emilia asszonynak, Viktor Effenberg feleségének, akit hiábavalóan gyilkoltak meg a világháborúban. Mindent, ami a férfinál volt, és amit nem vettek el a kozákok, elküldött neki, leírta neki a férjével való találkozást is, csak a fényképes medált, amelyet Viktor a szíve fölött hordott, azt tartotta meg magának.

– Nem tudom… nem tudom… Mindenre nem tudok megfelelni, és még ha azt kérdezném is tőled, hogy élsz-e vagy meggebedsz, akkor is csak azt mormogod, hogy nem tudom!! – dühödt fel apja, és megfeledkezett a beleit gyötrő fájdalomról.

– Hát ide figyelj, fiam! Tegnap meggyóntam, és ma még nem vétkeztem, megkérem hát most az Istent, hogy adjon kenyeret, és ha nem segít meg minket napnyugtáig, szavamra, megyek, és beállok a vörösökhöz, erre megesküszöm! Az anya felkiáltott a kemencétől: – Hogy nem fájdul meg a szád! Ne káromkodj, te! De Jefim letérdelt, összefonta a kezét, és imádkozott. A fiúk, akik ekkor értek haza, szintén letérdeltek az ikon alá, és apjukkal együtt imádkoztak. Theodor is letérdelt, összefonta a kezét, és színleg imádkozott, mert tartott apja haragjától.

Amikor befejezték az imát, a bejárati ajtón Matvej, a falusi mészáros kopogtatott.

– Kerülj csak beljebb, szomszéd – invitálta a magas, vörös hajú, nyers modorú férfit Jefim. – Mi járatban nálunk?

Valóban nagyon csodálkozott a váratlan vendég érkezésén, mert a pópa és a tanítónő is tudja, hogy ha a falu összejön esküvő, temetés vagy gyűlés alkalmából, a két férfi között olyan távolságot kell tartani, hogy tekintetük ne találkozhassék, és ha találkozik is, akkor nehogy egymásnak essenek. Bizony, habár Jefimet általában nagyon szerették, még a napsugár sem jut el azokhoz, akik árnyékba akarnak burkolózni.

– Szomszéd, bocsásd meg e bűnös léleknek, amiért oly gyakran nézett rossz szemmel rád, és magára hívta Isten haragját. Feleségem, Isten kegyelmezzen neki az örökkévalóságban, mindig azt mondogatta, szaladj, Matvej mészáros, győzd le magad, és hívd meg Jefim szomszédot. Világot látott ember az, hadd kóstolja meg a csemegéidet. Ha-ha-ha. Viccelődött szegénykém. De én azt mondtam magamban, hát miért is ne? Jefim világot látott ember, ha malacod vagy borjad lesz, meghívod majd, együtt esztek, kvaszt és vodkát isztok, beszélgettek, kezet ráztok, és jó szándékkal a szívetekben váltok el. Nála hét gyerek, nálad hét gyerek. Ő is ukrán, te is ukrán vagy, ő is a fronton harcolt, te is a fronton harcoltál, értitek egymás szavát. Hát miért ne szeretnétek egymást mint testvér a testvért? De én, ostoba vénember, nem akartam. Nem és nem, csak a rosszat láttam a dolgokban, hogy a javasasszonyok is értetlenül néztek rám…

Matvej lángoló tekintettel beszélt, és a szeme úgy csillogott, mintha a szószék baldachinja támasztotta volna alá a szavait.

– És akkor nyomorúság következett, jött a háború, megtalált minket az éhínség, és örökké itt akar maradni, én pedig, a hús nélküli mészáros, özvegy, utolsó és nevetséges teremtmény, mélyen elgondolkodtam. – Matvej végigjáratta prófétai tekintetét a helyiségben összegyűlteken, és inge belsejéből üveget vett elő. – Felismertem, hogy milyen rossz is vagyok, és imádkoztam, hogy még egyszer úgy tehessek, ahogyan feleségem tanácsolta. Imádkoztam, hogy az Úr adjon lehetőséget. És Ő meghallgatott. Ma reggel a sztyeppén két kékvérűvel találkoztam, a nagyságos urak homokfutóban ültek, amelyet egy veres kanca húzott, a vörösök elől menekültek. Elcseréltem velük a lovat az automobilra, hadd menjenek, amerre tetszik nekik, levágtam az állatot, és lakomát készítettem belőle. Mégpedig a te számodra, kedves Jefim Archipovics.

Matvej befejezte a beszédét, és mélyen meghajolt. Jefim is így tett, aztán zavartan nézte a gyerekeit, hogy vajon nem veszített-e a méltóságából.

– Természetesen meghívom feleséged és gyermekeidet is – pontosított Matvej.
– Olyan volt a tekintete, mint Radcsenkónak, annak a kozák atamánnak – jegyezte meg Theodor.

– Kinek? – kérdezte anyja, aki lassacskán elbóbiskolt, de Theodor hangja felébresztette. – Ennek az itteni Otellónak. Matvejnek.

Marja köhögött:
– Matvejnek hét gyereke van, de senki sem tudja, hogy valójában melyik az övé. Azt beszélik, hogy a három legfiatalabbnak éppen ott van anyajegye, ahol az apádnak. Én nem tudom.

– Rosszmájú beszéd – sziszegte Theodor, felkelt, és sétára indult a faluba. Lehet, hogy ez az otthonom‚ de elbúcsúzom itt mindentől, határozta el.

Amikor a hosszú séta után hazatért, hatalmas felfordulást talált, atyja, Jefim keservesen zokogott, egész testében remegett, és egy küblibe hányt, amelyet Marja készségesen tartott elé. A többiek sem álltak jobban, egyik-másik testvére a földön hevert csaknem teljesen mozdulatlanul.

– Mi történt? – rémült meg Theodor. Apja válasz helyett erősen öklendezett, anyja pedig szakadatlan az istenanyához fohászkodott. Kazimír pópa is megérkezett, hogy vigaszt nyújtson a családnak, most ő lépett Theodor mellé, és kivitte az udvarra, ahol suttogva, talán hogy szavai ne hívják le Isten haragját és büntetését a házra, ezt közölte Theodorral:

– Matvej mészáros kannibál lakomát tartott, megölt két idegent meg a lovukat, és a legifjabb gyermekeit. Gyermekem, ne akarjuk megtudni, hogy ki miből evett!

Theodor arca halottsápadt lett, megtapintotta bal orcáján lévő anyajegyét, azt a jegyet, amely összekötötte őt apjával és testvéreivel.

A távolból, a sztyeppéről lövés hallatszott. Valaki az emberi igazságszolgáltatás nevében eljárt Matvejjel szemben.

(Beke Márton fordítása)

• A könyvről: Sugárzó groteszk
• Fülszöveg

Pavel Bryncz: A pátriárkák letűnt dicsősége

Európa Könyvkiadó, 2012