A hazatérés öröme – Várszegi Asztrik

Posted on 2012. május 23. szerda Szerző:

0


A cikk eredetileg 2010. június 4-én jelent meg az olvassbele.hu-n. Részlet Eszéki Erzsébet: Így látunk mi – 37 kép, 37 történet című könyvéből, mely a 2010-es Ünnepi Könyvhétre jelent meg Dobó László fotóival.

Várszegi Asztrik

Várszegi Asztrik

Várszegi Asztrik naptára rendkívül zsúfolt, különösen az év vége felé. De amikor 2006 novemberében találkoztunk, annyira belemerültünk a beszélgetésbe, a választott képen megelevenedő történetbe, hogy a tervezett fél órából többórás beszélgetés lett. A pannonhalmi főapát Rembrandt A tékozló fiú hazatérése című festményéről mesélt.

(…) Ez a Rembrandt-kép azért csodálatos, mert egyetemes: benne van az apához, a jósághoz, a megbocsátáshoz és az elfogadáshoz való kapcsolatunk, az ember kereső, bukdácsoló voltát mutatja. Kedves tékozló lányok is vannak, náluk meg az édesanyával való kapcsolat alapvető, hiszen egy fölcseperedő lány úgy határozza meg saját magát, hogy a hozzá legközelebb álló nőhöz hasonlítja magát. Persze, hogy különbözni akar, tehát jön a szembenállás, később meg – normális esetben – a visszatalálás.

(…) Aki folyamatosan a boldogság birtokosa, abból könnyen kikristályosodott farizeus lesz. Megtartja a törvényeket, büszke a teljesítményére, de nem volt soha kiszolgáltatott, nem szomjúhozta másnak a szeretetét, az elfogadást. Az üzenet ezért is alapvetően fontos: van valahol olyan hely, ahol várnak ránk, ahová ha visszatérünk, akkor nem büntetnek, hanem megölelnek bennünket, bármi történt is előtte. De azt már mindenkinek saját magának kell megtalálnia, hol van ez az otthon.

(…) A kép jobb oldalán ott ez a farizeus, az örömtelen fiú, aki mintha karót nyelt volna. A fény az atyára és a hazatért fiúra esik. Az apa keze magához szorítja a fiút, de a mozdulat mellett érdekes az is, hogy az atyának egy női keze és egy férfi keze van. Az egyik finomabb, vékonyabb ujjakkal, a másik meg erősebb. Lám, itt együtt az igazságosság, az apa tudja, hogy csibészt ölel magához, de a másik kezével ott van benne a gyöngédség is, amely azt mondja: bármi történt is, elfogadlak.

Rembrandt: A tékozló fiú hazatérése (1662 körül)

Rembrandt: A tékozló fiú hazatérése (1662 körül)

Hihetetlen gazdagság tárul elénk, ha végigelemezzük az Atya és a tékozló fiú történetét, valamint a törvényben megmerevedett hűséges fiú életét, az egymáshoz való viszonyukat. Amikor bánkódik, elkeseredett az idősebb fiú – a jelkép szerint a törvényben hűséges Izrael –, akkor az Atya azt mondja neki: fiam, te mindig velem vagy, tehát folyamatosan örülhetnél a jelenlétemnek. Csakhogy ezt a fiút akadályozzák a törvények, amelyeket az ember béklyóként, akadályként élhet meg. Pedig Izrael a törvényt áldásnak kapta. Ha értem a lényegét, akkor a törvény megóv, megmutatja a fényt a lábamnak az ösvényen. Tehát látom a következő lépést. Nem enged romlásba.

Nekem ez a hazatalálás azt is jelenti, amiről Szent Ágoston a Vallomások című munkájában úgy ír, hogy megszólítja Istent: „Ó, szépség, én sokáig Téged kívül kerestelek, és Te belül voltál…” Szerintem az emberi nem kollektív tévedése abban áll, hogy az örömünk és a boldogságunk forrását magunkon kívül keressük. A piacon, az áruházban, a kapcsolatainkban. Az embernek mindig több kell, s a szíve mindig kielégítetlen. Jézus egyik mondata így szól: „Mit ér az embernek, ha az egész világot megnyeri is, embersége, a lelke meg tönkremegy belé?”

Nézzük meg kortársaink hajszolt életét! Nem azt mondom, hogy a mindennapi kenyérért nem kell keményen dolgozni. De minden nap csak egy darab kenyeret eszünk meg. Kettő már sok. Iskolákban tapasztalom, hogy sok okosat tanulnak a gyerekek, ám egy valamit nem tanítanak meg nekik, azt, hogy mit kezdjenek önmagukkal. Pedig ha ezt megtanulnák, akkor már tudnának a másikkal is mit kezdeni, s nem lenne tériszonyuk, amikor öt percig nem sugároz nekik a televízió…

(…) Ezt látjuk a Rembrandt-képen, az arcon is: Isten nem férfi és nem nő. De emberi tulajdonságokat említünk, amikor róla beszélünk. Az egyik kulcsfogalom az irgalom. A szíve meghajlik irányunkban, úgy szeret bennünket, ezért lehajol hozzánk. Népével szövetséget köt, s újra magához öleli az újszövetségben. Tehát a szívét is felénk fordító és kinyitó atyai arc ez. Az anyai jóság, az irgalmasság is ott van benne. Akkor is, ha elbitangolt „birkáját” öleli szeretettel magához. Tudja, hogy csak ez gyógyítja meg – egyébként őt is, nem csak a hazatalált fiút. Ez a teremtett világ rendje.

Az is rajta van az arcon, hogy nemcsak mi keressük Istent, hanem Isten is keres bennünket. Mert a teremtményt autonómmá, szuverénné tette. Olyanná, mint saját magát. Szabaddá és gondolkodóvá, reflektáló egyéniséggé, aki örömre képes, szeretetet adni és kapni, elfogadni tudó, teremtő lény. A munkatársává tette. Márpedig két egyéniség nem mindig talál könnyen egymásra. A másik egyéniség így sokszor máshol keresgél, s azt mondja: nekem nem kell az, amit te nyújtasz. De végül mégis csak visszatér. A teremtés harmóniája, hogy a teremtő rátalál teremtményére – és fordítva.

Mi, emberek, nyugtalanok vagyunk. Miért? Mert nincs pont a mondatunk végén. Kettőspont van, vagy kérdőjel. Így aztán folyton keressük a folytatást. De mi ad végül is nyugalmat? Az atyai ház. Mindenkinek a saját „atyai háza”. Az, amit saját magának kell megtalálnia.