Téa Obreht: A tigris asszonya (részlet)

Posted on 2012. május 14. hétfő Szerző:

0


A tigris asszonya - borítóA legelső emlékemben nagyapa kopasz, mint a biliárdgolyó, és elvisz megnézni a tigriseket. Felteszi a kalapját, belebújik a nagy gombos esőkabátjába. Én lakkcipőt és bársonyruhát viselek. Ősz van, négyéves vagyok. Ami tisztán megmaradt: nagyapa keze, a fújtató troli, a reggel nyirkossága, a vár felé sétáló tömeg. S mint mindig, nagyapa mellényzsebében. A dzsungel könyve, aranyfüstös borítójában és megsárgult lapjaival. Nem nyúlhatok hozzá, de egész délután az ölében tartja, nyitva, és felolvas belőle. Noha sem a sztetoszkópja, sem a fehér köpenye nincs rajta, a jegyárusnő a bejáratnál „doktor úrnak” szólítja.

Bent meg a popcornos kocsi, az esernyőtartó, egy kis képeslapárus bódé. Le kell menni a lépcsőn a madárháznál, ahol a hegyes fülű baglyok alszanak, aztán át a kerten a várfal mentén, ketrecek sora mellett. Valaha egy nagy király lakozott itt, egy szultán a janicsárjaival. Most a lőrések állott vízzel teli bemélyedéseket őriznek. Az elgörbült ketrecrácsokat narancsszínűre marta a rozsda. Nagyapa a szabad kezében egy kék szatyrot hoz, amit nagymama pakolt tele, benne hatnapos káposztafejek a vízilovaknak, répa és zeller a juhoknak, őzeknek és a nevezetes jávorszarvasbikának. Nagyapa titkon néhány kockacukrot is dugott a zsebébe, az a szekérhúzó póninak lesz. Ezt nem érzelgősségnek könyvelem el az emlékeimben, hanem emberi nagyságnak.

A tigrisek a külső várárokban laknak. Felmegyünk a lépcsőn, el a vízimadarak, a párás ablakú majomház mellett, túl a téli bundát öltő farkasokon. A szakállas keselyűk ketrece következik, aztán a medvék, akik egész nap alszanak, nedves föld és a halál szaga veszi körül őket. Nagyapa fölemel, és a korlátra támasztja a lábamat, hogy lenézhessek az árokba, ahol a tigrisek vannak.

Nagyapa sosem említi a tigris asszonyának a nevét. Ahogy a karjában tart, a lábam a korláton, ő csak annyit mond: – Ismertem egy lányt, aki annyira szerette a tigriseket, hogy majdnem tigris lett belőle is. Mivel kicsi vagyok, és a tigrisek iránti rajongásomat neki köszönhetem, azt hiszem, hogy rólam beszél, tündérmesét fest körém, amibe beleképzelhetem magam – és így is lesz hosszú éveken át.

Üres tér húzódik a ketrecek előtt, s miután lemegyünk a lépcsőn, sorra járjuk őket. Van egy párduc is, csillogó sima bundáján épphogy látható a rajzolat; meg egy álmatag, püffedt oroszlán Afrikából. A tigrisek viszont nagyon is éberek, bőszek; ádáz kedvükben vannak. Csíkoktól szabdalt vállukon táncolnak az izmok, ahogy oldalról támadva űzik egymást a keskeny, köves töltésen, a szaguk savanyú és meleg, betölt mindent. Egész nap, még fürdés és lefekvés után is az orromban marad, s váratlan helyzetekben tér majd vissza: az iskolában, egy születésnapi zsúron, s még sok évvel később is, a boncteremben, vagy épp az úton Galinából hazafelé tartva.

Még valamire emlékszem: egy incidensre. A tigrisketrec előtt kisebb csoport ácsorog. Köztük egy fiú papagájos léggömbbel, egy lila kabátos nő és egy szakállas férfi az állatgondozók barna munkaruhájában. Az utóbbi a kezében seprűt és egy hosszú nyelű lapátot tart, a ketrec és a korlát közti sávot takarítja. Fel-alá lépked, összesöpri az üdítős dobozokat, cukorkás papírokat, a pattogatott kukoricát, amivel az emberek a tigriseket dobálták. A tigrisek a rács túloldaláról követik a mozgását. A lilába öltözött nő mosolyogva mond neki valamit, a férfi visszamosolyog. A nőnek barna a haja. A seprűs ember megáll, a nyélre támaszkodik, közben a nagy tigris morogva a rácshoz dörgölőzik mellette, mire a férfi átnyúl a rácson, és megérinti az oldalát. Egy pillanatig nem történik semmi. Azután elszabadul a pokol.

A tigris ráveti magát, a nő sikít, a seprűs ember válla egyszerre a rácsok közé vágódik, kétségbeesetten vergődve forgatja a fejét, a korlát felé kapkod a másik karjával. A tigris úgy fogja a takarító karját, mint a kutya egy óriási csontot: függőlegesen a két mancsa közt, a tetejét rágva. Két férfi, aki a gyerekével álldogált ott, most átveti magát a korláton, és megragadja a seprűs ember derekát és kapálózó karját, megpróbálják elrángatni. Aztán egy harmadik átdugja az esernyőjét a rácson, és a tigris bordái közé döf vele újra meg újra. A bestia dühödten felvonít, felágaskodik, magához öleli a seprűs ember karját, s úgy rázza a fejét, mintha kötélen rángatnák. Fülét hátrasunyítja, s valami gőzmozdonyszerű hangot hallat. A seprűs ember arca falfehér, s egész idő alatt meg se mukkan.

Aztán a tigrisnek egyszerre elmegy tőle a kedve, s elereszti. A három férfi félreugrik, vér fröccsen. A tigris a farkával csapkod, a seprűs ember kimászik a korlát alatt, és feltápászkodik. A lila ruhás nő elillant. Nagyapa egy pillanatra sem fordította el a fejét. Én csak négyéves vagyok, de engem sem próbált megóvni a látványtól. Végignéztem a dolgot, s később nyilvánvaló lesz: nagyapa azt akarta, hogy lássam.

A seprűs ember szapora léptekkel jön felénk, ingfoszlányt teker a karjára. Égő, haragos arccal siet az elsősegélyhez. Akkor és ott félelemnek olvasom ezt, de idővel megértem, hogy ez a zavar a szégyen képe. A felzaklatott tigrisek ingerülten a ketrec rácsozatának rontanak. A seprűs ember sötét csíkot húz maga után a kavicson. Amikor elhalad mellettünk, nagyapa azt mondja: – Uramatyám, maga nem normális! A férfi visszafelesel, valami csúnyát mond, amilyet nekem nem szabad.

Helyette átható hangon, a lakkcipő adta gőggel és a nagyapám keze nyújtotta bátorsággal így szólok: – Nem normális, ugye, Papa?

De nagyapa már a seprűs ember nyomában lohol, engem is magával vonszolva, s rákiált a férfira, hogy álljon meg, hadd segítsen.

1 | A PART

A lélek negyven napja a halál másnapján kezdődik. Azon az első estén, a negyven nap kezdete előtt, a lélek verejtékes párnán pihen, s figyeli, ahogy az élők összefonják a halott kezeket, lezárják a szemeket, fojtó füsttel és csenddel töltik meg a szobát, hogy az új lelket távol tartsák az ajtóktól, ablakoktól, a padló repedéseitől, nehogy kifolyjon a házból, mint a víz. Az élők tudják, hogy pirkadatkor a lélek eltávozik, és sorra látogatja múltja helyszíneit, ifjúsága iskoláit és közös hálótermeit, a katonai barakkokat meg a bérházakat, felkeresi a porig rombolt és újjáépült házakat, a szeretet és bűntudat, gondok és féktelen boldogságok, derű és szenvedély tanyáit, a magasztos percek másnak mit sem jelentő emlékhelyeit – s néha oly messze, oly hosszan visz az út, hogy a lélek elfelejt visszatérni. Ezért hát az élők szüneteltetik a maguk rituáléit: az újonnan szabadon engedet lélek fogadására negyven napig nem takarítanak, nem mosnak és nem raknak rendet, az elhunyt holmijához nem nyúlnak, remélvén, hogy a szeretet és a honvágy szavára visszatér közéjük, s vele egy üzenet, egy jel vagy a megbocsátás.

Ha elég erős a csábítás, a lélek idővel haza is tér, s felforgatja a fiókokat, bekukkant a szekrényekbe, s hogy felidézze az eleven lét otthonosságát, a mosogatóban matat, a csengőt és a telefont babrálja, ráismer a működésükre, s csupa olyasmihez nyúl, aminek a hangja tudatja a ház lakóival, hogy a lélek közöttük jár.

Nagymama halk hangon emlékeztetet minderre, amikor felhívott a nagyapám halálhírével. Számára a negyven nap tény volt, magától értetődő igazság, két szülő, egy nővér, számtalan rokon és a szülővárosában lakó idegen halálából szerzet tapasztalat, előszeretettel használt vigasztalás, valahányszor a nagyapám elveszítet egy beteget, akinek a gyógyulásáért sokáig küzdött – nagyapa szerint babonaság, de türelmesen, egyre kevesebb ellenkezéssel hallgatta, ahogy az öregedés megszilárdította nagyanyám világnézetét.

Nagymama megrendülten és haragosan vette tudomásul, hogy nagyapám negyven napjától megfosztottak minket halálának körülményei, s csak harminchét vagy harmincnyolc maradt. Nagyapa egyedül halt meg, úton, távol az otthonától; nagymama nem tudta, hogy már halott, miközben a ruháit vasalta előző nap, amikor mosogatott aznap délelőtt, és nem tudott elszámolni magában e lemaradás spirituális következményeivel. Nagyapa egy Zdrevkov nevű jelentéktelen város kórházában halt meg, a határon túl; nagymama hiába kérdezősködött, senki nem tudta, hol van Zdrevkov, és amikor engem kérdezet, az igazat mondtam: hogy fogalmam sincs, mit csinált ott nagyapa.

– Hazudsz – állapította meg nagymama.
– Nem hazudok, Bako.
– Nekünk azt mondta, hozzád igyekszik.
– Pedig szó se volt róla – feleltem.

Nagyapa hazudott neki, és nekem is. Kihasználta az alkalmat, hogy magam is épp az országot járom – nagymama szerint egy hete, épp miután elindultam, nagyapa is buszra szállt –, és számunkra ismeretlen céllal útnak indult. A zdrevkovi kórház dolgozóinak három napba telt felkutatni a nagymamámat, hogy értesítsék őt és anyámat nagyapa haláláról, és megegyezzenek a holtest elszállításáról. Aznap délelőtt vitték át a városi halottasházba, de én addigra már hatszáz kilométerre jártam az otthonomtól, a határ előtti utolsó pihenőhely mosdójában álltam, fülemhez szorítva a nyilvános telefon kagylóját, feltűrt nadrágszárral, kezemben lóbálva a szandálomat, mezítláb az elromlott mosdókagyló alatti csúszós csempén.

A csapra valaki ráhúzott egy görbe gumitömlőt, ami ernyedten lógott le a bojler csövéről, és vékony sugárban köpködte a vizet a padlóra. Órák óta folyhatott már, mindent elárasztott a víz, kitöltötte a csempék közti hézagokat, tócsába gyűlt a guggolós vécék pereme mentén, átszivárgott a küszöbön, ki a bódé mögötti elszáradt kertbe. A vécésnéni ügyet se vetet rá, a sarokban szundikált narancsszínű fejkendőben, amikor rábukkantam; még mielőtt felvettem volna a kagylót, egy marék bankót nyomtam a kezébe, hogy magamra hagyjon, mert előre féltem attól, amit a nagyanyámtól a csipogómra érkezett hét hívás jelenthet.

Dühített, hogy nagyanyám nem is szólt nagyapa elutazásáról. Nagyapa azt mondta neki és anyámnak, hogy aggasztja a brejevinai árvaház oltási programjával kapcsolatos jótékonysági küldetésem, és utánam jön segíteni. De nem teremthetem le nagymamát anélkül, hogy ne árultam volna el magam, hiszen nyilván szólt volna nekem, ha tud nagyapa betegségéről, amit mindketten eltitkoltunk előle. Így hát ráhagytam, és nem említettem azt a három hónappal azelőtti napot, amikor nagyapa a Katonai Orvosi Akadémián megtudta a diagnózist az onkológustól, régi kollégájától, aki megmutatta neki a felvételeket, mire nagyapa a térdére tette a kalapját, és így szólt: – Bassza meg. Mintha elefántot találnál az egérfogóban.

Bedobtam még két érmét, felberreget a telefon. A mosdó falának téglapárkányairól a tócsákba vetették magukat a verebek, s vizet permeteztek a hátukra. A kinti kánikula lomhára főzte a délutánt, és a forró, párás levegő megállt körülöttem, szikrázó függönyként lebeget az ajtóban, köztem és az út között, ahol a határátkelőhöz tömött sorban álltak az autók az olvadt aszfalton. Látszott a mi kocsink is, baloldalt egy friss horpadás emlékeztetett egy traktorral való nézeteltérésre; Zóra ült a volánnál, nyitott ajtó mellett, hosszú lábát kilógatva, vissza-visszapillantva a mosdó felé, egyre sűrűbben, ahogy közeledett az útlevélvizsgáló fülke.

– Tegnap este hívtak – mondta nagymama, most már hangosabban. – Azt hittem, itt valami tévedés van. Nem akartalak hívni, amíg nem tudunk biztosat, hogy ne ijesszünk rád, ha esetleg nem is ő az. De édesanyád ma délelőtt járt a halottasházban. – Rövid hallgatás után hozzátette: – Nem értem. Nem értek semmit.

– Én sem, Bako – mondtam.
– Hozzád igyekezett.
– Én nem tudtam erről.

Megváltozott a hangja. Felébredt a gyanúja, mert nem sírtam, nem kaptam rohamot. Beszélgetésünk első tíz percében valószínűleg még azzal hitegette magát, hogy nyugalmam az idegen környezetnek köszönhető, talán megbízást teljesítek egy kórházban, ahonnan kollégákkal körülvéve telefonálok. Előbb is nekem esett volna, ha tudja, hogy egy határállomás mosdójában bujkálok, nehogy Zóra végighallgassa a hívást.

– Nincs semmi mondanivalód?
– Nem nagyon értem, Bako. Miért hazudta volna, hogy hozzám jön?

– Nem kérdezted, hogy baleset volt-e – jegyezte meg nagymama. – Miért nem? Miért nem kérdezed, hogy miben halt meg?

– Azt sem tudtam, hogy elutazott – feleltem. – Fogalmam sem volt róla, hogy mi van vele.

– Nem is sírsz – tette hozzá.
– Te sem.
– Édesanyád teljesen összetört – közölte. – Nagyapád biztosan tudta. Azt mondták, hogy nagyon beteg volt – tudnia kellett, valakinek biztosan elmondta. Te voltál az?

– Ha tudta volna, nem utazik el – mondtam, remélve, hogy sikerült a kellő meggyőződést mímelnem. – Lett volna annyi esze. – Takarosan egymásra helyezett, fehér törülközőket találtam a tükör fölötti fémpolcon. Megtöröltem az arcom és a nyakam, aztán levettem még egyet, és azzal is megismételtem a műveletet, mert a bőröm szürke foltokat hagyott a törülközőkön. Ötöt is el kellett használnom. Szennyes kosár nem volt, úgyhogy a mosdókagylóban hagytam őket.
– Hol is van ez a hely, ahol rátaláltak? – tudakoltam. – Milyen messzire utazott?
– Nem tudom – felelte. – Azt nem mondták. Valahol a határon túl.
– Lehet, hogy valami szakklinika – morfondíroztam.
– Hozzád igyekezett.
– Hagyott hátra valami levelet?

Nem hagyott. Anyám és nagymama, most értettem meg, valószínűleg nagyapa elutazását is annak tulajdonították, hogy berzenkedik a nyugalomba vonulástól – akárcsak a kapcsolatát egy új, lakáshoz kötött külvárosi beteggel, akit ürügynek találtunk ki, hogy titokban eljárhasson a doktorok ebédjéről onkológus barátjához, és megkaphassa a speciális fájdalomcsillapító injekciókat. Színezett kotyvalék, mondta nagyapa utána, mintha egész idő alatt tudta volna, hogy csak vízben oldott ételfestéket kap; mintha ez már mit sem számítana. Eleinte nagyjából megőrizte az egészség álarcát, így könnyebb volt eltitkolni a betegséget, de elég volt egyszer meglátnom egy ilyen kezelés után, hogy megfenyegessem, elmondom anyámnak, de nagyapa a fejét rázta: – Ne merészeld! – És ebben maradtunk.

Nagymama azt kérdezte éppen: – Már Brejevinában vagytok?

– A határnál vagyunk – közöltem. – Most jöttünk át a kompon.

Az úton most indult el újra a kocsisor. Zóra eloltotta a cigijét a földön, visszahúzta a lábát, és bevágta az ajtót. Mindazok, akik a murvás padkára telepedtek kinyújtózni és cigizni, a gumikat ellenőrizni és megtölteni a palackokat a kútnál, türelmetlenül méregetni a kocsisort, vagy eltüntetni a sütiket és szendvicseket, amiket át akartak volna csempészni a határon, vagy épp levizelni a mosdó oldalát… most egy emberként loholtak vissza a kocsikhoz.

Nagyanyám hallgatott néhány pillanatig. Kattogott a telefonvonal, aztán újra ő szólalt meg:

– Édesanyád pár nap múlva tartaná a temetést. Nem mehetne Zóra egyedül Brejevinába?

Ha elmondtam volna Zórának, ami történt, azonnal hazaküldött volna. Nálam hagyta volna a kocsit, csak az oltóanyagos hűtőládát vette volna magához, és stoppal kelt volna át a határon, hogy eljutassa az egyetem jótékonysági küldeményét a brejevinai árvaháznak. De én inkább így válaszoltam: – Már majdnem odaértünk, Bako, és sok gyerek várja ezt az injekciót.

Nem hívott többször. A nagymamám csak elmondta a temetés időpontját és helyét, noha úgyis tudtam, hol lesz, a Strminán, a városszéli dombon, ahol Vera mama, az ükanyám nyugszik. Miután letettük a telefont, megnyitottam a csapot a könyökömmel, és megtöltöttem a palackokat, amiket ürügyként magammal hoztam, hogy kiszállhassak a kocsiból. Kint a murván letöröltem a lábam, mielőtt felvettem volna a cipőt; Zóra nem állította le a motort, kiugrott és elsietett a mosdó felé, én meg beszálltam a volán mögé, előrehúztam az ülést, hogy kis termetemhez igazítsam, és a megfelelő sorrendben a műszerfalra készítettem az igazolványainkat és a gyógyszer-behozatali papírjainkat. Két kocsival előttünk egy idős házaspár csomagtartóját vizsgálta át a zöld ingben izzadó vámos, kesztyűs kézzel cipzározva ki a bőröndöket.

Amikor Zóra visszaért, nem szóltam neki a nagyapámról. Elég gyászos év volt ez már így is mindkettőnknek. Én elkövettem azt a hibát, hogy csatlakoztam az ápolók januári sztrájkjához; jutalmul határozatlan időre felfüggesztettek a vojvodjai klinikán, hónapokig otthon kellett ülnöm – ami végül is áldásnak bizonyult, mert így nagyapa mellett lehetem, amikor megtudta a diagnózist. Eleinte örült is ennek, de azért sose mulasztott el egyetlen alkalmat sem, amikor hiszékeny marhának hívhatott, hogy így elintéztem magam a klinikán. Aztán ahogy a betegsége rosszabbodott, egyre kevesebb időt töltött otthon, és engem is erre biztatott; nem akarta, hogy a közelében lábatlankodjak zord képpel, és a frászt hozzam rá, mint amikor arra ébredt az éjszaka közepén, persze szemüveg nélkül, hogy az ágya mellett ácsorgok. Az ilyenekkel felkeltem nagymama gyanakvását, mondta; még rájön, hogy nagyapa beteg, a hallgatásainkból, a beszélgetéseinkből meg abból, hogy többet járunk el otthonról nyugdíjasként, illetve felfüggesztett dolgozóként, mint aktív korunkban. Sürgetett, hogy döntsek a specializációmról, a kényszerű szünet utáni jövőmről – nem lepte meg, hogy Srdjan, a biokémia tanárom, akivel volt egypár – nagyapa szavaival – összezördülésem, nem emelt szót az érdekemben a felfüggesztési bizottságnál. Nagyapa tanácsára újra csatlakoztam az egyetem Klinikák Határok Nélkül programjához, amivel a háború vége óta nem foglalkoztam.

Zóra ezt az önkéntes akciót használta menekülőútnak a Katonai Orvosi Akadémiáról, egy zűrös ügy miatt. Négy évvel a diploma megszerzése után még mindig a baleseti osztályon dolgozott, azt remélvén, hogy a számtalan különféle sebészeti eljárás megismerése segítségére lesz abban, hogy specializációt válasszon. Szerencsétlenségére e négy év zömét egy Vaskéz néven elhíresült traumatológus vaskeze alatt töltötte, akit nőgyógyász főorvos kora óta becéztek így, amikor is vizsgálat közben rendre a csuklóján hagyta ezüst karpereceit. Zóra az elvek embere és nyíltan ateista. Tizenhárom éves korában azt hallotta egy paptól, hogy az állatoknak nincs lelkük, mire odavágta: – Akkor dögölj meg, Papa –, s azzal kisétált a templomból; négy év csatározás Vaskézzel végül egy rút incidensben tetőzött, melyről az ügyész utasítására tilos volt beszélnie. Zóra e parancsnak mellettem is engedelmeskedett, ám a kórházi folyosókon szállongó információfoszlányokból összeállt a történet egy vasúti munkásról és a balesetét követő ujjamputációról, mely közben Vaskéz – nem tudni, mennyire illuminált állapotban – valami olyasmit mondott, hogy „Nyugalom, uram, a második ujj leszedése már sokkal kevésbé fáj, ha jól ráharap az elsőre”.

Természetesen per lett belőle, és Zórát behívták tanúskodni Vaskéz ellen. Csakhogy a derék doktor a rossz híre ellenére még mindig igen jó kapcsolatokkal bírt orvosi körökben, így Zóra nehéz döntés elé került – végre befűthet a főnökének, akit évek óta megvet, de ezzel veszélyezteti épp csak beindulóban lévő karrierjét; most először fordult elő, hogy senki – sem én, sem az apja, sem az aktuális pasija – nem tudott tanácsot adni. Utunk elején eltöltöttünk egy hetet a Klinikák Határok Nélkül központban, ahol kiképzést és instrukciókat kaptunk, s ez idő alatt Zóra mind az én faggatásomra, mind az ügyész sorozatos telefonjaira ugyanolyan eltökélt hallgatással reagált. Végül tegnap váratlanul kibökte, hogy amint hazaérünk, kikéri a nagyapám tanácsát. Az elmúlt hónapban nem látta őt a kórházban, nem figyelhette meg egyre szürkébb arcát, megereszkedett bőrét.

A vámos lelkiismeretesen elkobozott két befőttesüveg tengeri kavicsot az idős házaspártól, majd a következő autót egy intéssel továbbengedte; amikor elért hozzánk, húsz percig vizsgálta az útlevelünket, személyinket, az egyetemi megbízólevelünket. Kinyitotta az orvosi hűtőtáskákat, és kirakosgatta őket a földre, ám Zóra szigorúan összefont karral, fenyegetően fölé hajolt, és megjegyezte: – Ugye azt sejti, hogy azért van hűtve, mert nem szabad fölmelegednie? Vagy ilyesmiről nem esett szó a vidéki általánosban? – Felbátorította a tudat, hogy a papírjaink rendben vannak, és a határnál igazából úgyse tehetnek ellenünk semmit. Sajnos ez a beszólás arra késztette a vámost, hogy félórás munkával átkutassa az egész kocsit csempészett fegyverek, bevándorlók, kagylóhéjak és engedély nélkül tartott kisállatok után.

Tizenkét éve, a háború előtt Brejevina népe a mi népünk volt. A határ meg csak egy vicc, jelentéktelen formaság; kedve szerint hajtott, repült vagy sétált át rajta az ember, erdőn, vízen, mezőn. A határőröket átmenőben megkínáltuk szendviccsel vagy ecetes paprikával. A nevünket nem kérdezte senki – bár, mint azóta kiderült, nagyon is érdekelt mindenkit, hogyan kezdődik és végződik a nevünk. Brejevinai küldetésünk mögött az a szándék húzódott meg, hogy újjáépítsük a lerombolt hidat. Az egyetem elhatározta, hogy az ottani kormánnyal együttműködve talpra állít néhány árvaházat, és megpróbálja a fiatalokat a határ másik oldaláról újra átcsábítani hozzánk, a Városba. Ez volt az utunk hosszú távú diplomáciai célja – de leegyszerűsítve, Zóra és én azért mentünk most oda, hogy a saját katonáink miatt elárvult gyerekeket fertőtlenítsük, megvizsgáljuk, nem támadta-e meg őket a tüdőgyulladás, tuberkulózis, vagy nem lettek-e tetvesek, és hogy beoltsuk őket kanyaró, mumpsz, rubeola és egyéb olyan betegségek ellen, amiket a háború s utána a nyomor évei hoztak magukkal. Brejevinai összekötőnk egy ferences szerzetes volt, Antun atya, lelkes és készséges ember; a személyhívónkon rendszeresen érdeklődött, hogy zavartalan-e az utunk, és megnyugtatott, hogy a szülei – milyen szerencse – boldogan látnak minket vendégül. Mindig vidáman csengett a hangja, főleg ha figyelembe vesszük, hogy három éve küszködött már a partvidék első hivatalos árvaházának létrehozásával, s ezalatt hatvan árva gyereket szállásolt el egy kolostorban, ahol elvileg húsz szerzetesnek volna hely.

Zórával tehát együtt fogtunk bele e nemes feladatba, mikor is az élet először sodort el minket egymástól huszonakárhány éve tartó ismeretségünk alatt. Még szolgálaton kívül is fehér köpenyben jártunk, hogy egyszerre keltsünk megbízható és nyugtalanító benyomást. Arzenálunk – a négy hűtőládányi vakcina kanyaró, mumpsz, rubeola és gyermekbénulás ellen, valamint a rengeteg édesség, amivel az oltás idején elkerülhetetlenül bekövetkező sírást készültünk megfékezni – impozáns jelenséggé tett bennünket. Csak régebbi térképünk volt, ami hosszú évekkel ezelőtt elavult már, mégis megtartottuk. Ezt a térképet használtuk minden autós kiránduláshoz; meg is látszott a filctollnyomokból: vastagon áthúzott területek, amiket kerülni kell, amikor orvosi konferenciára megyünk, meg a pálcikaember, kezében hanyagul megrajzolt sílécekkel, aki kedvenc – mára a határon túlra került – síparadicsomunkat jelölte.

Zdrevkovot, ahol nagyapa meghalt, nem találtam ezen a térképen. Brejevinát sem, de arról előre tudtam, hogy nincs rajta, úgyhogy belerajzoltuk. Kis tengerparti falu volt negyven kilométerre keletre az új határtól. A partot szegélyező piros tetős falvakon hajtottunk át, templomok és legelők, lila harangvirágokkal telehintett meredek rétek, sziklafalból fakadó napsütötte vízesések mellett vitt el az út. Olykor erdős vidékeken haladtunk keresztül, fenyők magasodtak fölénk, köztük egy-egy olajfa vagy ciprus is felbukkant, s ahol az erdő a tenger felé lejtet, pengeként csillant meg mögötte a víz. Voltak sima aszfaltszakaszok, de néhol felhólyagosodott, felszakadt a burkolat, s a murvás kátyúkat évek óta nem foldozták be.

A kocsi meg-megrázkódott a felgyűrődött padkán, hallatszott a hűtőládában összekoccanó fiolák zörgése. Harminc kilométerre Brejevinától megszaporodtak a panziók és éttermek táblái, turistákból élő üzletek, amelyek lassacskán újra építhettek a szigetekről érkező forgalomra. Egyre többször tűntek fel gyümölcsöket és helyi specialitásokat áruló standok, meg házi borsos sütit és szőlőrakiját, házi mézet, meggy- és fügebefőttet hirdető kiírások. Nagymama háromszor is jelzett a személyhívómra, de Zóránál volt a mobil, és nem telefonálhattam nagymamának az ő füle hallatára. A következő pihenőnél megálltunk: volt nyilvános telefon, egy kéktetős grillbüfé és nem messze a mezőn egy illemhely.

A büfé túloldalán egy teherautó parkolt, és katonák álltak sorban a pultnál. Terepszínű ruhát viseltek. A sapkájukkal legyezték magukat, és integettek, amikor kiszálltam, majd elindultam a telefonfülkéhez. Néhány helyi cigány gyerek egy Bracban nemrég nyílt night club szórólapját osztogatta, az üvegen át rám nevettek. Aztán a kocsihoz szaladtak cigit lejmolni Zórától.

A fülkéből látszott a lehajtott, poros ponyvatetős katonai teherautó, meg a „Boro falatozójához” tartozó grillsütő, ahol egy nagydarab férfi, valószínűleg Boro maga, egy hatalmas kés pengéjével forgatta a hamburgerhúst, borjúlapockát és kolbászt a grillrácson. A büfé mögött a mezőn egy bizarr kinézetű barna tehén ácsorgott cölöphöz kötve – az az érzésem támadt, hogy Boro ugyanazt a kést használja a tehén leöléséhez, feldarabolásához, a sütéshez és a kenyérvágáshoz, s ettől kicsit megsajnáltam a fűszeres pultnál álló katonát, aki hagymakockákat szórt éppen a szendvicsére.

Amíg vezetem, észre sem vettem, hogy a fejem mennyire megfájdult, csak most, amikor nagymama a hatodik csörgésre felvette a kagylót, és a koponyámba fúródott a hangját kísérő éles zaj, a hallókészülék zúgása. Halk pittyegés következett, ahogy nagymama lejjebb csavarta. A háttérben anyám beszélt higgadt, határozott hangon egy részvétlátogatásra érkezett vendéggel.

Téa Obreht

Téa Obreht

Nagymama hisztérikus állapotban volt. – Eltűnt a holmija!

Próbáltam lecsillapítani, megkértem, hogy magyarázza el, mi történt.

– A holmija! – ismételte. – A nagyapád holmija, amit… anyád elment a halottasházba, és ott volt az öltönye, kabátja, cipője, de a holmija, Natalia! Eltűnt, nincs ott.

– Milyen holmija?

– Uramatyám, még hogy „milyen holmija”! – Hallottam, hogy összecsapta a kezét. – Süket vagy? Mondom, hogy eltűnt – azok a rohadékok a klinikán ellopták a kalapját, az esernyőjét, a tárcáját. Gondolj bele… el tudod ezt képzelni? Hogy valaki egy halottól lop?

El tudtam képzelni, a mi kórházunkban is hallottam ilyesmiről. Megesett, főleg ha a halottért nem jelentkeztek a hozzátartozói, s általában a dorgáláson kívül nemigen lett következménye. Ezt azonban nagymamának nem mondtam. – Néha előfordul, hogy elkeverednek a dolgok. Biztos nem valami nagy klinika, Bako, gondolom, lassú az ügyintézés. Lehet, hogy csak elfelejtették átküldeni.

– Az órája, Natalia!
– Bako, nyugodj meg, kérlek. Eszembe jutott nagyapa mellényzsebe, A dzsungel könyve, szerettem volna megkérdezni, eltűnt-e az is, de tudtommal nagymama egyelőre nem sírt még nagyapa miatt, és rettegtem attól, hogy olyasmit mondok, ami megríkatja. Ebben a pillanatban juthatott eszembe a halhatatlan ember, de olyan távoli gondolat volt, hogy akkor nem tudtam megragadni.

(Megyeri Andrea fordítása)

Téa Obreht: A tigris asszonya

Cartaphilus Kiadó, 2012