Véres Város | Darren Shan: A Kígyók városa

Posted on 2012. május 5. szombat Szerző:

0


Írta: Hepper Richárd

A kígyók városa - borítóAki nem tudja, honnan ismerős az író neve, segítek: Shan a Rémségek Cirkusza című könyv írója és főszereplője. Az azonos című film a tizenkét részes könyvsorozatnak csupán az első részét dolgozza fel. Elolvasva az összeset kijelentem, soha életemben, élő, halott vagy kitalált személyt még nem gyűlöltem annyira, mint a fent említett saga főgonoszát, Steve Leopardot. És ha az „gyerekkönyv” ilyen hatásokat vált ki, mit várjak a kimondottan felnőtteknek szóló Város trilógia befejező kötetétől?

Fantáziát, lehetetlen módon összekapcsolt szálakat és nagyon, nagyon beteg történéseket. A Könyv azzal kezdődik, hogy a Várost irányító Kardinálist már sokadjára gyilkolják meg, ekkor egy vonaton tér magához, újra fiatal, egészséges, és még a ruhái is a legutolsó divat szerintiek. Leszáll a vonatról, és megy leszámolni. Eközben az éjszaka közepén egy homoszexuális erőszakolóra lecsap egy varázslattal teremtett bérgyilkos fia, aki egy tragédia miatt az apját utánozva tart rendet a Városban, ekkor az erőszaktevőről kiderül, hogy nő, aki „pótlékot” használ, a bűnöst a halála után pedig megeszi egy csoport félmeztelen öregasszony, akik egy elmegyógyintézetben szoktak rá az emberhúsra. (És a lényeg: mindez természetesnek hat…) A csavaroknak egyébként itt nincs vége, de nem akarom lelőni a poént.

Az első két könyv szálai (melyek egyébként nem egymás után, hanem párhuzamosan, egy időben játszódnak) összeérnek. A Holtak Vonulása főhősének, Capacnak itt csak a könyv elején és a végén van némi dolga, az idő nagy részében A Pokol pereme Al Jeery-jének szemszögéből látjuk az eseményeket, aki nyakig merül a Város mocskában, és – talán ellenpontként – túlságosan, néha unalmasan próbál jó lenni. Ha van, amit a könyvnek felhánytorgathatunk, akkor ez az. A tökéletesen megírt sötét részek után a világos rész kevéssé tűnik ütősnek. Mintha az író jobban érezné a beteg oldalt (erre később rácáfol az utolsó lap), azok hihetetlenek, ez a rész simán csak jó – amolyan négyes, négyes alá. És ez itt feltűnő. Ezt példázza a Paucar Wamit, a gyilkost utánzó Al is. A Pokol Peremében megismert Wami az utca kellős közepén is sétálhatott egy levágott fejjel, se polgár, se rendőr, se maga a Kardinális sem szólt rá… vannak sokkal kevéssé fájdalmas módjai is az öngyilkosságnak. (Képzeld el a legnagyobb, legbetegebb kínzást, amit csak tudsz. Most szorozd meg tízzel. Na, ez nála a belépő szint egy unalmas délutánra.) Ezzel szemben az Al csupán gyenge utánzat, „csak” egy vérprofi gyilkos, lehet sértegetni, hívni, küldeni, sőt be is lehet törni a lakásába, felébreszteni, és a dolog akár még túl is élhető.

Gyengít a könyvön az is, hogy a rejtélyek egy részére már fény derül, ritkább bennünk a „Mi a franc ez?” érzés. Az előző részek sötét világa után A kígyók városa kicsit világosabbra sikerült. Ellenpontként ebben vannak a legbetegebb intermezzók, ám ez nem mindenhol áll össze egységes egésszé. A közepe egy kicsit vontatott lett, mintha az író 1200 teljesített oldal után lazított volna.

A rózsaszín világtól azért messze vagyunk még. A kialakuló szerelmi szál csak annyira normális, amennyire egy személyiségzavaros rendfenntartó, halálvággyal teli gyilkos és egy olyan nő között lehet, akit mesterségesen teremtettek, csak azzal a céllal, hogy valaki más örök párja legyen. Mindezt úgy, hogy közben a fél város lángol, a Ku-Kluxosok, a hivatalos erők, az eltűnt Kardinális osztagai, és egy titokzatos szervezet, a Kígyók (na meg néhány tíz kis helyi banda) nehézfegyverekkel szaporítják egymást a házak között, mindezt csak azért, hogy a Város szálait titokban mozgató vak inka papok terve döcöghessen a maga útján. A körök pedig lassan összeérnek. Az Al Jeery-t Wamivá változtató Bill titkaira fény derül, közben előkerül az eredeti Wami, remény és reménytelenség váltja egymást a legváratlanabb pillanatokban, állunk a város feletti tükörteremben, és követjük az inkákat a Város alatti alagutakba. Megtudjuk, hogy a hallhatatlanságnak sokkal kézzelfoghatóbb hátrányai is vannak, mint anno Connor McLoad végigszenvedett a Hegylakóban… Mondjuk olyasmik, hogy miképpen kínozhatják az embert az idők végezetéig, ráadásul minden levágott tag újra visszanő.

Darren Shan

Darren Shan

Darren Shan Város trilógiája az egyik leglenyűgözőbb kitalált világ, amit olvastam. Részletes, hihető, fantáziadús. Szálai hihetetlen módon vannak egymásba szőve, a világ a saját szabályainak megfelel. Például nem lehet hirtelen tankkal megközelíteni az eddig minden rezdülést észrevevő szupergonoszt. Szinte csak olyan megoldásokkal operál, amiket máshol nem olvastam – kivétel a könyv végi primitív csapda, de ezt a főhős is elismeri. Mikor pedig a bandák találkozója balul sül el, egyszerűen nem hisszük el, hogy innen van kiút. Pedig van, egyszerű és zseniális.

Ha már a fokozásnál tartunk: a könyv a vége felé egyre jobb és jobb lesz. A végső csata leírása, a végkifejlet mindent felülmúl – unom a szuperlatívuszokat, pedig most kellenének. A könyv világa egy jó hely lesz, ráadásul valós jó, mert benne van a rossz is, valahol mélyen.

A csúcsok csúcsa az utolsó lap. Ezerötszáz oldalnyi jól megírt, tömény sötétség, gonoszság, minden képzeletet meghaladó kínzások, undor, fájdalom után egyetlen oldal képes rá, hogy az egészet feloldja, megfordítsa, jóvá tegye. Emberien, giccs és rózsaszín nyuszik nélkül. A Kígyók Városa kicsivel gyengébb, mint a Holtak Vonulása, de – csakúgy mint maga a Város trilógia – megkaphatja a kihagyhatatlan jelzőt.

Habár: nem ártana ráírni, hogy 18 éven felülieknek. Shan ugyan 15 éves kortól ajánlja – ennek alapján furcsa egy gyerekkora lehetett.

Darren Shan könyve, A Kígyók városa beszerezhető a Polc.hu webáruházban.

Darren Shan: A Kígyók Városa. A Város trilógia harmadik kötete

Libri Kiadó, 2011.