Darren Shan: A kígyók városa (részlet)

Posted on 2012. április 28. szombat Szerző:

0


A kígyók városa - borítóElső rész | A trónkövetelő

EGY | A TÓSZT
Meghalt a Kardinális, éljen a Kardinális! – Cathal Sampedro és az irodámban tartózkodó három másik férfi is hangosan tapsolni kezd, ahogy Gico Carl elmondja a tósztját. Mind bárgyún mosolyognak – szeretetük szinte megfojt. Engedelmesen visszamosolygok, és Gico felé emelem a kristálypoharamat. Nem vagyok oda a pezsgőért, de ha az alkalom úgy kívánja…
– Tíz év, Capac – dünnyögi Gico, idegesen nyalogatva közben a szája szélét. Én úgy teszek, mintha észre sem venném az árulkodó mozdulatot. – Mintha csak tegnap lett volna. Ez így unalmas. Tudom, azért jöttek, hogy megöljenek. Bárcsak ne vesztegetnék az időmet ezzel a fecsegéssel, és a tárgyra térnének.
– Emlékszem arra az éjszakára… – kezd bele Cathal is, de nem is figyelek oda rá. Cathalt azzal a tehetséggel áldotta meg a sors, hogy még a legizgalmasabb anekdotát is hihetetlenül unalmasan tudja előadni. Legjobb oda sem bagózni a történeteire, és mivel én vagyok a Kardinális, a Város ura, kényem-kedvem szerint bármikor dönthetek úgy, hogy rá sem bagózok olyanra, akire nem akarok.
Meghalt a Kardinális, éljen a Kardinális! Az elmúlt évtizedben sokan mondták már ezt nekem, időnként olyanok, akik komolyan is gondolták, de legtöbbször az ilyen bolondok, akik azt hiszik, a helyemre léphetnek.
Tíz év. A legtöbb mércével mérve hosszú idő, de Gicónak – az egykor hűséges Gicónak, akit én választottam Frank Weld utódjául az Osztag élére – igaza van. Mintha csak tegnap lett volna. Fel tudom idézni Ferdinand Dorak eltorzult képének minden apró részletét, ahogy leugrik a Pártközpont tetejéről. Félig izgatott, félig rettegő, viszont teljesen eszelős. „Hosszú életet kívánok, Capac Raimi!”− kiáltotta vidáman, aztán egy utolsó „Ég önnel!” után leugrott, és a gyeplő az én kezembe került. Azóta is azért küzdök, hogy megtartsam.
Rengeteg embert megölettem azóta, hogy hatalomra kerültem, de közel sem eleget. Egy olyan korrupt pöcegödröt irányítani, mint amilyen ez a város, szinte a lehetetlenséggel határos. Egyetlen átlagember sem lenne képes rá. Több emberöltőre lenne szükség, hogy rajta hagyd tekintélyed lenyomatát az utcákon, hogy a sajátodnak tarthasd őket. Szerencsére nekem van ennyi időm, sőt még több is. Végül legyűröm majd a szakadárokat, még ha bele is kell halnom a küzdelembe… újra meg újra. Cathal és Gico még mindig locsognak, vedelik a pezsgőt és gyűjtik a bátorságot, hogy megöljenek. Remekül szolgálták az első Kardinálist. Mikor feltűntem a színen, nekem is hűséget esküdtek, és éveken át meg is tartották az esküjüket. Ám hűségük mára megingott. Mint oly sokan, ők is kezdik azt hinni, hogy nem vagyok alkalmas a vezetésre. Látják, hogy mekkora bajban vagyok, látják a Városban gyülekező feszültséget, a rivális bandák jelentette fenyegetést, és azt hiszik, eljött az ideje, hogy félreállítsanak és új kardinálist ültessenek a trónra.
Kislisszolok a fondorkodók közül, és az erkély felé indulok, azon merengve, hogyan fordulhatott minden ilyen rosszra. Az első pár évben gond nélkül ment az uralkodás. Volt persze ellenállás, gyakoriak voltak a merényletek, de számítottam erre. A dolgok aztán elcsitultak, ahogy a Kardinális is megjósolta a számomra hátrahagyott feljegyzéseiben. Mikor úgy tűnt, túl vagyok a legrosszabbon, nekiálltam megtervezni a következő fázist, a Városon kívüli terjeszkedést. Ekkor kezdett atomjaira hullani minden.
Ránézek a falakról lelógó több tucat bábra. Dorak kísérteties ayuamarcáira. Képes volt embereket teremteni. Hatalmában állt a síron túlra nyúlni, visszahozni a holtakat az életbe és új személyiséget adni nekik. Egy csapatnyi vak, inka pap – a villacok – készítették a bábokat és ők segítettek Doraknak a feltámasztásokban. Őrültségnek hangzik, de az ayuamarcák valódiak voltak. Tudom, mert én is egy vagyok közülük.
Kilépek az irodából. Az erkély új keletű építmény. A helyet nagyjából ugyanolyan állapotban őriztem meg, mint ahogy Dorak hagyta – spártai díszítés, hosszú asztal, párnázott bőrfotel nekem, egyszerű műanyag székek a vendégeknek –, de a golyóálló üveget lecseréltettem. Mikor a Kardinális megteremtett, halhatatlanná tett. Meg lehet ölni, de mindig visszatérek. Mivel nem kell félnem a haláltól, nem is kell elvágnom magam a külvilágtól, mint ahogy az elődöm tette. Szeretek kilépni ide és lepillantani a városomra. Ez általában megnyugtat, de ma este nem.
Miért vergődöm? Miért olyan nyugtalanok az utcák? Miért újultak ki a merényletek? Azoknak a napoknak már mögöttünk kellene lenniük. Nem gyengültem meg. Követtem a számomra kijelölt utat, ahogy arra megteremtettek. A Kardinális tervei szerint törtem előre, de a saját fejem után mentem, mikor arra volt szükség. Nagylelkű voltam a híveimhez, ádáz az ellenlábasaimmal, tisztességes mindenki mással. Tisztelniük kellene és engedelmeskedni nekem, ahogy Ferdinand Dorakkal tették. De nem így történt.
Leginkább a villacok felelősek ezért. A vak papok segítettek megalkotni engem, azzal a céllal, hogy felhasználjanak, de én a Kardinális fa vagyok, nem az övék, és ezt nem bírják elviselni. Azt akarják, hogy a Város naggyá tételére összpontosítsak, hogy egyáltalán ne törődjek a külvilággal. De én képtelen vagyok erre. Nekem az egész világ kell, minden dicsőségével egyetemben. Ennél kevesebbel nem érem be.
A papok veszélyes ellenfelekké váltak. Hatalmuk felér az enyémmel, talán még túl is szárnyalja azt. Aláássák a birodalmamat, embereket és bandákat uszítanak ellenem. Már a kezdetektől nyugtalan volt a kapcsolatunk, de a közelmúltban teljesen megromlott. Régebben még küldözgettek követeket, hogy konzultáljanak velem és tanácsokat adjanak, de már tizennyolc hónapja hírüket sem hallottam. Nem voltak konkrét vitás kérdések közöttünk. Egyszerűen elvesztették a türelmüket, és azóta mindent megtesznek, ami csak a hatalmukban áll, hogy felkavarják az állóvizet.
– Maga mit tenne? – dörmögöm Ferdinand Dorak kísértetének címezve a kérdést. – Kössek megállapodást? Lépjek velük kapcsolatba, alázkodjam meg, vessem alá magam a szeszélyeiknek?
Szinte hallom, ahogy kuncog, a láthatáron gyülekező felhők is mintha egy elnyújtott, csúfondáros vigyort formáznának. Elfintorodom.
– Ostoba felvetés. Maga levadászná és kiirtaná őket, akár a patkányokat. Ha el is veszítene mindent, akkor is így tenne!
A Kardinális ilyen volt. Nem aggasztotta a kudarc, az ettől való félelem soha nem tartotta vissza semmitől. Engem sem aggaszt, viszont én egészen másféle dilemmákkal nézek szembe. A Kardinálisnak csak egy emberöltőben kellett gondolkodnia, de én az örökkévalóságig fogom folytatni. Végül diadalt aratok, ha másképp nem, hát úgy, hogy túlélek mindenkit, és ez óvatosságra int. Megengedhetem magamnak, hogy átadjam a terepet az ellenségeimnek, hiszen tudom, enyém a világ minden ideje, hogy visszaszerezzem.
Ha ember lennék, keményen lesújtanék a villacokra és kierőszakolnék egy döntő összecsapást. Mindent vagy semmit. De én az emberek felett állok. Várhatok. Ha erőltetném a dolgot, annak vérontás lenne a vége. A város lángba borulna. Ha lehet, el fogom kerülni az ilyen drámákat. Szép kényelmesen fogom csinálni. Szó nélkül átvészelem az elpártolásokat és az árulásokat, majd fokozatosan, ellentmondást nem tűrően, teljesen visszaszerzem az irányítást.
Gico Carl lép oda mellém. Cathal is a közelben ólálkodik, vonásait eltorzítja a szégyen. Nem az ő ötlete volt. Gico beszélte rá. Gico nagyon meggyőző tud lenni. Ez az egyik oka, amiért ilyen magasra emeltem, amiért kineveztem az Osztag élére. Milyen kár, hogy nem hisz bennem. Nagyon hamar meg fogja keserülni az árulását, de ez nem igazán nyugtat meg. Keresnem kell valakit a helyére. Még valami, ami miatt főhet a fejem, pedig van elég gondom e nélkül is.
– Capac – sóhajt fel Gico és átkarolja a vállamat. – Rendes srác vagy, de nem erre rendeltettél. „Túl sokat, túl hamar”, ahogy mondani szokás.
– Bolond vagy, Gico – mosolyodom el, ahogy a többiek is kilépnek utánunk az erkélyre, mintegy erőfitogtatásként. – Szerinted az a megoldás, hogy átadjuk az irányítást a villacoknak?
– Nekik semmi közük ehhez – mordul fel.
– Egyedül cselekszel? – vigyorodom el önelégülten. – Akkor ostobább vagy, mit gondoltam. A papok támogatásával hat hónapig, talán egy évig is húzhattad volna. Egyedül egy hónapig sem fog tartani.
– Majd meglátjuk – vicsorodik el Gico, aztán a fejével int Cathal felé. Cathal lehajolva hátulról nekirohan a derekamnak, és átlök a korláton. Ahogy átbillenek a rudakon, Gico megragadja a lábamat, és nagyot taszít rajtam, hogy siettesse zuhanásomat. Mindkét férfi arca eltorzul az ujjongó rettegéstől.
Tizenöt emeletnyit zuhanok. Rengeteg idő, hogy elgyönyörködjem a kilátásban. Ellazulva repülök a föld felé, tudva, hogy nem fog magába zárni. Elmosolyodok, ahogy a szél vágtatva süvít el mellettem.
– Ennél azért profibban is csinálhatták volna – kuncogok, aztán nekicsapódom a járdának, és az elroppanó csontok és szétszakadó húscafatok zápora közepette meghalok.
Egy vonaton ülök, közeledünk a szürkén terpeszkedő, fenyegető Város felé. Néhány percig nem tudom, ki vagyok és hol. Aztán visszatérnek az emlékeim. Capac Raimi vagyok. A nemrégiben elhunyt Kardinális, aki frissen feltámadva épp hazafelé tart. A halottaimból való visszatérés az első pár alkalommal jókora megdöbbenést keltett mindenkiben, de mint a legtöbb dologhoz az életben, ehhez is hozzá lehet szokni.
Egy kalauz jelenik meg a folyosón, a jegyeket kéri. Kihalászom az enyémet és udvarias mosollyal az arcomon átnyújtom neki. Soha nem jöttem rá, hogyan öltök újra testet és hogy kerülök fel a vonatra, teljesen felöltözve, zsebemben egy Sonasból a Városba szóló jeggyel. Kezdetben nyomasztott a dolog, de aztán felhagytam vele, hogy ezen tépelődjem. Ez egyike az univerzum azon rejtélyeinek, amelyeket megtanultam kérdés nélkül elfogadni.
Közel négy év telt el utolsó kivégzésem óta. Kicsit idősebb lettem, felszedtem pár kilót, lett néhány ősz hajszálam, szarkalábak nőttek a szemem körül. De most megint úgy nézek ki, mint amikor tizenegy évvel ezelőtt a Városba érkeztem: frissen, fatalon, kicsattanva az erőtől.
– Helló, fess barátom – dünnyögöm az ablakból visszatükröződő arcmásomnak, ahogy a vonat berobog egy alagútba.
Elhagyjuk Vindalust – egy viskóváros, ahol a kelet-európai bevándorlók élnek – a Város peremén. Az órámra nézek – délután kettő. Még negyven perc, míg befutunk a Központi pályaudvarra. Akár hátra is dőlhetek, és kiélvezhetem a kényszerű pihenőt. Minden olajozottan fog működni, amint visszaérek a dolgok sűrűjébe.
Lehunyom a szemem, kizárva a Város zaját, szagát és képeit, és a halhatatlanságon merengek. Ferdinand Dorak rendelkezett a hatalommal, hogy holtakat hozzon vissza az életbe: saját maga kitalálta adottságokkal és hajtóerőkkel ruházta fel őket. A villacok voltak hatalma forrásai. Az évszázadok során, amióta ebben a városban élnek, sorsukat az általuk csak watanának hívott emberek kezébe helyezték, ők azok, akik meg tudták idézni a holtak árnyait, meg tudták alkotni azokat a vezéreket, akik segítségével bebetonozták uralmukat a város felett. A Kardinális volt az utolsó watana. Azt a feladatot kapta, hogy teremtsen egy olyan vezért, aki meg tud felelni a huszonegyedik század és az azt követő évezredek elvárásainak. Engem.
Mikor a Kardinális létrehozott egy ayuamarcát, mindig kapott egy bábot, alkotása mását, ami saját, önálló szívveréssel rendelkezett. Mikor az ayuamarca kiszolgálta az idejét, a Kardinális átdöfte a báb szívét, és ezzel kitörölte a létezésből. Ilyenkor zöld köd burkolta be a Várost, és kitörölte az ayuamarcák emlékét az emberek fejéből.
Velem azonban más a helyzet. Ahhoz, hogy a Kardinális a végtelenségig fenntartsa birodalmát, szüksége volt egy olyan örökösre, aki ellenáll az idő múlásának. Úgyhogy engem halhatatlanná tett. Örökké fogok élni, közben lassan öregszem − azt mondta, ez megáll majd, amikor elérem a negyvenes éveim elejét −, bár mindig visszafiatalodom, amikor megölnek. A többségnél rugalmasabb a testem – a kisebb sebeim gyorsan begyógyulnak – és bár a halál valamennyire megvisel, pár napnál tovább nem tud feltartani.
Furcsa élet ez, de a Kardinális arra szánt, hogy a megrázó élményekkel is megbirkózzam. Nincs ínyemre, ahogy a sors elbánt velem, és rettegek az évszázadokig tartó magánytól, amikor majd a régi ismerősök eltűnnek, és az új nemzedékek valamiféle megközelíthetetlen istenségként fognak tekinteni rám, de azért boldogulni fogok. Mert muszáj. Nem búslakodhatsz szorongva, ha az a végzeted, hogy addig élj, mígnem az utolsó homokszem is lepereg.
Jerry az állomáson vár rám, elegáns egyenruhájában feszítve. Már mondtam neki, hogy nem muszáj hordania, de Jerry Falstaff makacs ember, aki nehezen változik.
– Jó, hogy újra itt vagy, főnök – segít le a vonatról és átveszi a csomagomat (minden egyes újjászületésnél másmilyen, alkalmazkodik a legújabb divathoz, ami azért elég klassz).
– Mennyi ideig voltam távol? – tudakolom nyújtózkodva, bevárom, míg a tömeg szétoszlik.
– Kedden, 23:14-kor öltek meg – közli Jerry tényszerűen. – Most péntek van, 15:03.
– Hogy boldogul Gico?
– Remekül – vigyorodik el Jerry. – Született vezér.
Követjük az utolsó pár leszállót ki az állomásról, és a várakozó limóhoz sétálunk. Thomas kitárja nekem az ajtót. A kimért, hűséges Thomas. A kezdetektől ő a sofőröm. Semmi sem hozza ki a béketűrésből, bár a bombának, ami hét éve levitte a bal kezének két ujját, majdnem sikerült.
– Pártközpont, Mr. Raimi? – tudakolja, ahogy beülök.
– Pártközpont – bólintok, és út közben megvitatjuk Jerryvel a tényállást.
Jerry egyike azon keveseknek, akik ismerik halhatatlanságom titkát. A Városban rengeteg pletyka kering róla, de a legtöbb ember szerint ezek csak mesék, melyeket egy zsarnok terjeszt azért, hogy így ijesszen rá az ellenfeleire. Csak a hozzám legközelebb állók ismerik a Kardinális hátrahagyott örökségét. Úgy terveztem, hogy Gico Carllal is megosztom a nagy titkot, de megéreztem benne a gyengeséget. Nem lepett meg, mikor ellenem fordult.
Jerry katona, egy régóta szolgáló osztagos, aki akkor keltette fel a figyelmemet, mikor a testével fogott fel nyolc évvel ezelőtt egy nekem szánt golyót. Amint meggyógyult, szóltam Frank Weldnek – aki akkor még az Osztag vezetője volt –, hogy vezényelje a Pártközpont tizenötödik emeletére, és idővel bizalmas kapcsolat alakult ki köztünk. Megrendült, amikor feltártam előtte ezt a lázáros trükköt, de most már higgadtan kezeli a visszatéréseimet.
– Mi a helyzet Mr. Sampedróval? – érdeklődik Jerry, miközben közeledünk a Pártközponthoz, az erődhöz, amit az előző Kardinálistól örököltem. – Gico félrevezette, de még a hasznunkra lehetne…
Elgondolkodom Cathal Sampedro sorsán, de aztán megrázom a fejem.
– Elcseszte.
Jerry engedelmesen bólint, és kihúz egy pisztolyt a pisztolytáskájából.
– Tegnap volt Alice születésnapja, nem igaz? – kérdezem.
Jerry meglepett arcot vág.
– Nem hittem, hogy emlékezni fogsz rá.
– A halál apróság – gúnyolódom. – A születésnapok fontosak. Terveztél neki valami klassz meglepetést?
Vállat von.
– Úgy terveztük, hogy pár napra elutazunk, de azzal, hogy téged jégre tettek, keresztülhúzták a számításainkat. Úgyhogy csak elvittem vacsorázni. Nem volt különösebben elragadtatva, de tudja, hogy mennek a dolgok.
Megállunk a Pártközpont mögött, és Thomas kiszáll, hogy kinyissa nekem az ajtót. Frank Weld lép elő az árnyékból, oldalán a tíz legkeményebb kinézetű semmirekellővel, akit valaha láttam.
– Capac – üdvözöl, idegesen vigyorogva. Soha nem tudott igazán megbarátkozni a ténnyel, hogy elpusztíthatatlan vagyok. Kiveri a frász a visszatéréseimtől, de elviseli, mert érzi (szemben Gico Carllal és Cathal Sampedróval), hogy én vagyok a jövő. Frank, akárcsak korábban Ford Tasso, olyan ember, aki ösztönösen felismeri és követi a legerősebbet.
Frank három évvel ezelőtt távozott az Osztag éléről. Feljebb lépett a ranglétrán, ő lett a nemzetközi ügyeim felügyelője. Noha kedvem szerint játszadozhatom az örökkévalósággal, fizikailag a Városhoz vagyok kötve. Ha három-négy napnál többet töltök távol, a testem szétfoszlik és én a vonaton találom magam. Szerencsére a nemzetközi ügyleteim zömét képes vagyok a Pártközpontból intézni, és rövid külföldi utakra is el tudok menni, ha személyes találkozásokra van szükség, de sokat segít, ha van az embernek egy megbízható helyettese a terepen.
– Sajnálom, amiért elvontalak a szokásos feladataidtól.
Frank megszívja az orrát.
– A diplomácia unalmas. Már alig vártam, hogy ismét az Osztaggal lehessek.
– Ahogy azt te is tudod, ez csak átmeneti megoldás. Amint megtalálom a megfelelő helyettesed, már mész is vissza.
– Ha nem tudnám, hogy mi a helyzet, megesküdnék, hogy meg akarsz szabadulni tőlem – nevet fel Frank, majd előhúzza a fegyverét, ellenőrzi az embereit (mindegyik karabéllyal van felfegyverezve), aztán átvezet minket a hátsó udvaron, el egy csapat osztagos mellett, akik bölcsen félrenéznek és megvárják, hogy az újabb hatalmi játszma elérje elkerülhetetlen végét.
Gico őrei nem állnak az utunkba, mikor észrevesznek minket. Az Osztagban szolgáló katonák elég okosak ahhoz, hogy tudják, merről fúj a szél. Emellett többségüket még Frank képezte ki, így még ha rám készek is lennének tüzet nyitni, régi főnökükre biztosan nem emelnek kezet.

Darren Shan

Darren Shan

Annak idején le kellett adnia az embernek a cipőjét a recepción, miután belépett az épületbe. A Pártközpont emeleteit az Arab-félsziget innenső oldalán megtalálható legfinomabb szőnyegek borították. Doraknak ez volt a rögeszméje. Én nem osztozom ebben a szenvedélyében, úgyhogy cipőben és bakancsban masírozunk be a terembe, amin a BÁZIS felirat díszeleg, ügyet sem vetve a vagyonokat érő padlóborításra.
Mags van szolgálatban. Még ő is Dorak egyik szerzeménye. Páratlan titkárnő. Elvesznék nélküle. Felpillant és elmosolyodik, mikor belépünk. Soha nem mondtam el Magsnek az igazságot magamról, de épp eleget látott ahhoz, hogy kitalálja.
– Örülök, hogy visszajött, uram – üdvözöl. – Rengeteg űrlap vár aláírásra, miután végzett Mr. Carllal és a társaival.
– Miért nem kérte meg Gicót, hogy írja alá őket, amíg ő volt az ügyvezető?
– Volt egy olyan érzésem, hogy nem fog sokáig tartani – feleli, aztán pimaszul hozzáteszi: – Megnézzem, fogad-e látogatókat?
– Biztosra veszem, hogy szakít majd ránk időt.

(Sziklai István fordítása)

Darren Shan: A kígyók városa

Libri Kiadó, 2011