Tamara Karszavina: Színház utca (részlet)

Posted on 2012. május 4. péntek Szerző:

0


I. A növendék | Legelső emlékeim – „Kövér Dadus” – Anyám – Szentpétervár – „Dunyasa”

Színház utca - borítóGyermekkorom történéseit részben apám későbbi elbeszéléseiből, részben pedig saját korai emlékeimből tudom összerakosgatni. Ezekből az ábécéskönyvek apró ábráira emlékeztető képekből próbálok egy viszonylag folyamatos történetet összefűzni.

Apám szívesen mesélt nekem arról az időről, amikor még nagyon kicsi voltam. Szabad idejében az ablaknál üldögélt az albumával és a vízfestékeivel, és én ilyenkor mindig odaültem vagy odaálltam mellé, figyelve, hogyan dolgozik. Még ma is látom magam előtt azokat a kis képeket, amiket a különböző – spanyol, magyar, ukrán, lengyel – népek viseleteiről festett. Az egyik oldalra mindig a férfiakat, velük szembe a nőket festette, a ruhákat mindig aprólékosan kidolgozta, de a fejeken az orrok mintha mindig túl nagyok lettek volna, a hölgyek arcszíne pedig valahogy túl sárgás.

Sosem nézett fel a munkájából, miközben eljátszotta nekem kiskorom történeteit. Szünetet is csak akkor tartott, amikor kimosta és megszárogatta az ecseteit. A képeket a tanítványainak festette, ezekkel is segítve nekik a néptáncok megtanulását.

Az én első emlékem arról maradt meg, hogy a dadám először letesz a földre, a házon kívül. Leenged a karjából, megvárja, míg biztosan állok, aztán elenged. Én meg totyogni kezdtem, először még eléggé jól tartva magam, de aztán a lábaim egyre gyorsabban vittek előre, a testem viszont ezt már nem tudta követni. Apa épp jókor kapott el.

A következő emlékem egy nyár Ligovóban, ami nincs túl messze Szentpétervártól. A park és a ház, amiben laktunk, Posen gróf birtokához tartozott. Tavasz elején költöztünk ki, én éppen tüdőgyulladásból lábadoztam, és a doktor szerint nyírfaszirupot kellett innom. A ház mögötti gyepet fiatal, még lombtalan nyírfák vették körül. Mindig érdekelt, hogyan csapolják meg a fákat, hogyan szívják ki a nedvet a fákba vágott lyukakból. Hirtelen, erős sugárral tört ki a lé a fából, mi pedig reggelente cserépkorsóban fogtuk fel ezt a nagyon finom, csípősen fanyar szirupot.

A betegségre alig emlékszem, csak arra, hogy egy nagy szófán vetettek nekem ágyat, ott feküdtem, és egy kis tükörrel „nap-nyuszikat” kergettem a mennyezeten meg a csíkos tapétájú falakon. Rettegtem, mikor tűnik fel anya a hideg borogatással, amit gyakran cserélt rajtam. Később elmesélte, hogy ő is rettegett ezektől a pillanatoktól, mert mindig olyan szánalmasan sírtam. Igazából nagyon halványak az emlékeim ezekről az időkről. Néhány dolog viszont olyan mélyen vésődött belém, hogy ma is világosan áll előttem, és mit sem veszített varázsosságából. Azt a ligovói házat ma is hatalmasnak és gyönyörűnek látom. Gyermeki szemeim valószínűleg nem nagyon tévedtek, mert az emlékeimben őrzött hatalmas kerek szobáról – kupolás mennyezetével és fülkéivel – ma úgy gondolom, a XVIII. század végén épült, meglehetősen nagy vidéki házhoz tartozhatott.

Bár ez a ház nagyon különbözött azoktól az apró lakásoktól, amikben a városban laktunk, valahogy mégis ismerősnek tűnt. Valami megmagyarázhatatlan módon, egy olyan élet homályos képei ragadtak magukkal, amit sohasem láttam, és amiről sohasem hallhattam. E képeknek nincs kezdetük és nincs végük; hirtelen felvillanó, de nagyon élénk epizódok, amiket sehová sem tudok kötni. Az egyik, különösen gyakran visszatérő kép, ami olyan erős, mintha valóban emlékkép lenne, sok fejtörést okozott nekem. Szinte le tudnám rajzolni azt a szabályos alakú, békés kis tavat, ahol én gyerekként és egy asszony, aki valószínűleg az édesanyám, kiszálltunk egy kocsiból. Ez az asszony kézen fogott, és a tavacskát megkerülve elindultunk egy hatalmas, sokablakos, lapos homlokzatú ház felé.

Nekem nehezemre esett a járás a homokos úton, mert magas sarkú cipőt viseltem. A ruhám is óriási volt, nehéz és merev, nem hétköznapokra való. Félénk voltam, mint mindig, ha látogatóba mentünk valahová. És itt hirtelen véget ér az emlékkép. Azóta sem tudom, hová, kihez mentünk akkor, bár soká faggattam erről az anyámat, aki jót mulatott a történetemen, de valójában sem akkor, sem később nem próbálta megfejteni.

Nem tudom, mekkora lehetett a ligovói birtok. Valószínűleg rég hanyatlásnak indult már. Egyetlen virágágyásra sem emlékszem. Az árnyékos és burjánzó parkban, kicsit távolabb a háztól, egy minarettel díszített, török fürdőnek nevezett pavilon állt, a korabeli orosz maison de plaisance (mulatókastély) egyik pompás darabja. Apám azt állította, hogy csak egyetlen nyarat töltöttünk itt, és soha többé nem mentünk vissza, mert nyirkosak voltak a falak. A ház előtti mesterséges tavat mintegy csillagszerűen keretezte az erősen zöldellő gyom. A pavilon üres volt, a bátyámnak és nekem megengedték, hogy játsszunk benne. Azt élveztük a legjobban, hogy kinézhettünk a magas mór ablakok apró üvegkockáin. Ezek az üvegkockák különféle színűek voltak, így a verőfényes napokon csábító és valószínűtlen fényben – vörösben, zöldben, sárgában – fürdött a kinti világ.

A nevelőnő a meleg napokon fürödni vitte a bátyámat, aki két évvel volt idősebb nálam. Egy gyors, sekély patakon kellett átkelnünk, hogy eljussunk oda, ahol a víz egy tiszta kis öblöcskét formált. Én nem mehettem be a vízbe, ezért a Dadus vitt be a vállán a víz közepén lévő nagy kőig. Ott üldögéltem, amíg ők fürödtek. A Dadus megfogta a bátyám mindkét kezét, és úgy merültek alá s bukkantak föl újra meg újra, mint valami békatáncban. Közben egy gyerekdalt énekelt – „Erdő szélén házikó, ablakában nagyapó” –, olyat, aminek nincs nagyon értelme, de amilyet nagyon sokat tudott.

Dadusnak, a „kövér Dadusnak”, ahogy mi hívtuk, megtiltották, hogy ijesztgessen minket. De hát ő egy egyszerű, babonás parasztasszony volt, akitől túl sokat követeltek ezzel. Valahányszor megtépáztuk a tekintélyét, előállt a Bukával, az orosz népi hiedelemvilág számtalan szarvas, patás, hosszú farkú lényének egyikével, aki elviszi az engedetlen gyerekeket. A Buka akkor is mindig kapóra jött, ha a gyerekek nem akartak elaludni. Nem volt egészen világos, ki is valójában a gyerekszobáknak ez a szelídebb ördögfajzata. Apánál érdeklődtem utána, aki nem cáfolta a Buka létezését, de eléggé veszélytelen, könnyen lekenyerezhető, bár gonosz, szőrös és farkas lénynek festette le. Apám elmondása alapján többnyire valami kutyafélének képzeltem el.

Akkoriban eléggé féltem édesanyámtól. Valószínűleg azért, mert egészen kicsi koromban rettenetes sírógörcseim voltak. Fulladoztam, az arcom elkékült. Általában reggel, öltözködés közben jött rám a roham, és amikor anyám meghallotta, behívatott magához. A Dadus ilyenkor kénytelen volt bevinni hozzá, anyám pedig hideg vízbe mártott egy nagy szivacsot, és a meztelen testemet azzal dörzsölte át. A hirtelen sokktól általában azonnal abbahagytam a sírást. Anyám később gyakran megmutatta, hogyan szakadt meg a rohamom egy pillanat alatt, néha akár egy-egy szó közepén.

Anyám gyakran emlegette, hogy ő „ésszel” szereti a gyerekeit. Úgy emlékszem, többnyire szigorú volt, és sohasem bolondos vagy gyöngéd. Mindig gátat vetett szertelenségeimnek, és ettől még félénkebb lettem, és azt hiszem, gyerekes lázongásaim is ezért voltak oly hevesek ellene. Idővel persze rájöttem, hogy semmiféle áldozattól nem riadt vissza, ha rólunk volt szó. A szívem mélyén csodáltam őt, és büszke voltam rá. Szerettem nézni, amikor esti elmeneteleikor öltözködött. Nagyon karcsú dereka volt, apró lábai, és büszke is volt rájuk. Én eközben nagyra törő terveket szövögettem. „Ha megnövök, hatalmas házat építek anyának” – mondogattam neki gyakran. Ha pedig megszidott, elbújtam az ágy vagy az asztal alá, és azt mormogtam: „Nem is építek neked házat!” Anyám nyugodt válasza: „Ugyan, ki kért tőled házat!” mindig kijózanított, mert olyan volt, mint egy újabb hideg zuhany.

Minket nem büntettek keményen. Az „Arccal a fal felé!” büntetés volt a keservesebb, kisebb bűnökért csak a sarokba, de arccal a szoba felé állítottak minket. Lev, a bátyám, többnyire rövidebben bűnhődött, ő ugyanis hamar bocsánatot kért. Én erre sosem voltam képes, csak akkor voltam rá hajlandó, ha apám kedvesen megkért rá. Gyakran kézen fogott, és így vitt bocsánatot kérni. Még ha rászolgáltam is, engem mindig mélyen sértett a szidás. Gyerektől szokatlanul, sosem sírtam senki jelenlétében. Néha úgy éreztem, a magam javára billenthetem még a mérleg nyelvét, és azt rebegtem: „Sírni fogok!” Ha erre anyám azt felelte, „Sírj, ha akarsz!”, azonnal átrohantam a másik szobába, és az ágy alatt vagy anyám alsószoknyái mögött kisírtam magam. Akkor mindezt tragédiának éreztem, de pár nap múlva már én is nevettem, amikor apa eljátszotta nekem a jelenetet.

Szentpéterváron egy ötemeletes ház legfelső szintjén laktunk. A ház egy gazdag kereskedő özvegyéé volt, akivel az üzleti viszonyaink patriarchálisak voltak. Nem ismertünk lakbérbeszedőt. Anyám évente egyszer elment a tulajdonosnőhöz, és mindig azzal a jó hírrel tért vissza, hogy újabb egy évre miénk a lakás, és a bér sem emelkedett. Ma már hihetetlenül alacsonynak tűnik a havi 4 fontnak megfelelő lakbér, de akkoriban ennyi volt egy tisztességes méretű, öt-hat szobás lakás bére. Később pedig, amikor szűkösebbé váltak a viszonyaink, a tulajdonosnő egy másik szárnyban, egy olcsóbb lakásba helyezett el minket, ami mindössze abban különbözött a korábbitól, hogy a bejáratnál nem állt libériás portás.

A ház ott állt, ahol a csatorna bekanyarodik és belefut a Fontanka folyóba. Ebben a nyugodt utcában alig volt forgalom. Utcai ablakaink a csatornára néztek, ahol nyáron a tutajok fát szállítottak; télen a csatorna befagyott, így hamarabb jutottunk át a túlsó partra. Nekünk, gyerekeknek, a lakás legfőbb vonzereje abban állt, hogy ráláttunk a szemközti tűzoltó laktanya őrtornyára, aminek a mellvédjén mindig körbejárt egy őrszem. Csodás volt látni, amint a riadót fújó kürt hangjára előszaladtak a pompás ruhájú, rézsisakos tűzoltók, vagy ahogy a négy ló szapora galoppban húzta végig a kocsijukat az utcán. A szédítően sebes jelenet láttán elakadt a lélegzetünk.

Az orosz embert ellenállhatatlanul vonzza a tűz. Az orosz életmódba szinte beletartozik, hogy az ablakhoz rohanunk, ha tűz van. S nemcsak az egyszerű emberek, hanem a minisztériumi tisztviselők is otthagyták munkájukat, és az ablakhoz futottak, ha felharsant a „Tűz van!” kiáltás.
A tűzoltók minden gyerek szemében hősök voltak, és a szakácsnők is bennük látták a legmegfelelőbb fiatalembert. Ha egy szakácsnő új helyre állt be, mindig kikötötte, hogy látogatót fogadhasson. A gazda pedig gyakran tette fel elsőként azt a kérdést, hogy hányszor fog tűzoltót találni a konyhájában.

Tamara Karszavina

Tamara Karszavina

Ötéves lehettem, amikor elküldték a „Kövér Dadust”, és visszahívták Dunyasát. Eredetileg Dunyasa volt a dadám, aztán valamiért elbocsátották, de miután visszavették, többé nem hagyott el minket. Később szobalány lett, aztán ő maradt az egyetlen olyan cselédünk, aki jóban-rosszban kitartott a család mellett. Kegyvesztettsége idején sokszor visszajött megnézni engem, néha a házba is bejött, de többnyire az utcán, séta közben várt rám. Mindig hozott valami édességet vagy apró ajándékot, és zokogva vált meg tőlem. Könnyen sírva fakadt, anya azt mondta, hogy ez az egész csak humbug. Én nem így gondoltam. Dunyasa mindenkit azonnal megsajnált, ha bajba került, erről később gyakran meggyőződtem.

Magas volt és sovány; és amikor egyszerre két dada volt a házban, ő, meg a bátyámé, mindnyájan „Hosszú Dadusnak” hívtuk, és ez a név örökre rajta maradt. A haja volt a legszebb, mert meglepően hosszú és sűrű volt. Nagy mennyiségű lámpaolajjal kevert petróleummal kenegette, szerinte ettől volt olyan sűrű. S miután aggódott, hogy nem nő elég gyorsan a hajam, elkezdte az enyémet is petróleummal kenni, amitől nagyon büdös lett, ezért anya leállította. Amikor kérleltem, hadd használjam továbbra is a petróleumot, hogy az én hajam is olyan szép legyen, mint Dunyasáé, azt felelte: „Ostobaság! Ha jó fej ül a válladon, majd a hajad is összeszedi magát.”

Dunyasa egy nagy faládában tartotta, csinosan rendbe rakva, minden vagyonát. A ládát keskeny, fehér kovácsoltvas pántok és szögek rajza díszítette, ettől olyan volt, mint egy moiré selyem. Mindig lestem, hogy mikor nyitja ki a ládát, mert illusztrált vicclapokból kivágott kis képek voltak benne. Megengedte, hogy ezeket nézegessem, de azt nem szerette, ha a dolgai között kotorásztam.

(Fordította: Urbán Mária és Fuchs Lívia)

Tamara Karszavina: Színház utca

L’Harmattan Kiadó, 2010