Nem csak balettkedvelőknek! | Tamara Karszavina: Színház utca

Írta: Czimmermann Mária

Ugyan mi érdekes lehet egy balett-táncosnő életében? A balerinák folyton gyakorolnak, aminek egyhangúságát csak néha töri meg a szereposztás, az előadásokra készülés őrületbe kergető izgalma. Ha jól sikerül a szerep megformálása, a jutalom a taps meg az átmeneti előrelépés – de a csomagban benne van a bukás is, hosszú távon pedig elkerülhetetlen az elfelejtettség. Valami ilyesmit sugall a Fekete hattyú című nagy sikerű film, ami 2010-ben egy sor Oscar-jelölést is kapott – Natalie Portman pedig az aranyszobrocskát legjobb női alakításért –, és ebben a témában eléggé meghatározza a közgondolkodást. (Habár a mozi amerikai közhelyekből építkezik, és inkább giccses, mint reális.)

Tamara Karszavina orosz balerina volt. Önéletrajzi regényéből, a Színház utcából az derül ki, hogy balerinának lenni jó. Gyermekkorától kezdve meséli el életének számára fontos eseményeit, hozzáfűzi gondolatait, felidézi érzéseit a kezdetektől egészen addig, amíg 1918-ban végleg elhagyta Oroszországot.

Karszavina viharos időszakban élt. 1885-ben született Szentpéterváron, édesapja balett-táncos volt. A tehetséges leány a cári balettiskolában tanult, majd a nevezetes Mariinszkij Színház társulatához került. Hamar főszerepeket kapott, és igazi sztár lett, annak ellenére, hogy akkoriban a szentpétervári balett világában sok kitűnő táncos került színpadra. Tagja lett a Gyagilev-féle Orosz Balettnek, és Nyugat-Európában, sőt Dél-Amerikában is elkápráztatta a közönséget.

Tamarának boldog gyermekkorát alig árnyékolta be nem éppen felhőtlen viszonya anyjával, és hogy apjának idő előtt vissza kellett vonulnia, mert nem volt elég törtető, ezért a család és állandó anyagi gondok között élt. Karszavina kíváncsian figyelte a világot, érdekelte az irodalom. A 19. század végének, a 20. század elejének Szentpétervárját, és családja sorsán keresztül az akkori orosz valóságot, a hétköznapi életet ismerhetjük meg. Ezek a részek egészen Dosztojevszkij világát idézik. Az őrültek házából hozzájuk került távoli rokon, aki sokáig csendesen viselkedik, majd egy rohamában a saját nyelvét akarja kitépni, simán beleférne a nagy író valamelyik regényébe. Csehovot visszhangozzák a nagy, elhanyagolt vidéki házban, kertben töltött nyarak. A balettiskola puritán és zárt közössége roppant ismerős a magyar olvasónak, mintha Szabó Magda Abigéljének világát látnánk. Színvonalas a szöveg, nem véletlenek az irodalmi asszociációk. A színház világa, a cári balettelőadások ünnepélyessége, a balettrajongók – mai olvasó számára szinte hihetetlen – lelkesedése is elképesztő. A diákok órákat voltak képesek sorban állni a fagyos orosz éjszakában, hogy bejussanak valamelyik előadásra. A bérletes helyek öröklődtek, hozzájutni a kívülállónak szinte lehetetlen volt.

Karszavina még személyesen ismerte a klasszikus balettek meghatározó koreográfusát, Marius Petipát (1822–1910), és részese lehetett a klasszikus balett késői virágkorának. Eltáncolt minden fontos és híres szerepet. Mélységesen tisztelte ennek a művészetnek az értékeit, de nyitott volt azokra az újítási törekvésekre is, melyek megnyitották az utat a modern táncművészet számára. Egyébként Magyarországon is többször fellépett, de a II. világháborút megelőző években hosszabb időt is töltött Budapesten. Könyve jó kalauz kezdő balett-kedvelőknek például ahhoz, hogy miket érdemes megnézni, de a haladók számára is kínál újdonságokat.

Az 1917-es forradalom, majd a polgárháború és a művész külföldre menekülésének története igazi izgalmas kalandregény. A Színház utca a szerző életének 1928-cal bezáruló korszakát öleli fel, a mű második kiadását (1948) még egy Gyagilevről szóló fejezettel egészítette ki – ez a Függelékbe került, akárcsak Karszavina kortársairól írt művészportréi, és a Grande Dame-mal készült interjú is.

Karszavinának remek a stílusa. Otthonosan mozgott az orosz irodalomban, még idős korában is hosszasan tudott Puskintól vagy Lermontovtól idézni, és második hazája, Anglia irodalmát is szisztematikusan tanulmányozta. Néhány szóval igen szemléletesen jellemez embereket, helyzeteket. Nőiesen és oroszosan érzelmes és együtt érző, annak ellenére, hogy alapvetően higgadt és tárgyilagos. Kritikus és önkritikus és nagyon jó szándékú.

Az is érdekes, hogy miről hallgat. A szerelmeiről például. Mindenkivel baráti kapcsolatot ápolt, aztán egyszer csak valamikor férjhez ment. Az első férjéről semmit nem ír azon kívül, hogy amikor Gyagilev első látogatását várta, már nem a szüleivel lakott, mert már férjnél volt. Leírja, hogy milyen az ülőgarnitúra, és milyen porcelánokat rendezgetett izgatottan, hogy jó benyomást tegyen a környezet Gyagilevre, de hogy ki a férje, mikor ismerte meg, milyen ember, arról semmit. A második házasságáról is csak kicsivel tudunk többet. Férje angol diplomata volt és néhány éves kisfiukkal, Nyikitával menekültek el Oroszországból 1918-ban. Hogy mi a magyarázat az elhallgatásokra? Talán az, hogy a neveltetésénél fogva szemérmes és angolosan zárkózott művésznő ezeket a témákat nem találta nyilvánosság elé tárhatónak.

A Színház utca nagyon élvezetes olvasmány (fordította: Urbán Mária és Fuchs Lívia), Hézső István előszava informatív és alapos. Az eligazodásban az olvasót a könyvben szereplő táncművészek életrajzai segítik, számos fénykép is felidézi alakjukat.

• Olvass bele!
• Fülszöveg

Tamara Karszavina: Színház utca

ĽHarmattan Kiadó, 2010