Tettamanti, címkék nélkül

Posted on 2012. május 4. péntek Szerző:

0


Az interjú eredetileg 2010. december 20-án jelent meg az olvassbele.hu-n.

Írta: Bedő J. István

Tettamanti Béláról azt írják a lexikonok, hogy karikaturista. Visszautasítja. Azt mondja, sosem volt az. Igaz, hogy az 1970-es évek elejétől publikál és állít ki szatirikus rajzokat, de ennél tényleg sokkal több: szerintem filozófus. Vagy ha ő maga mégsem filozófus, akkor pedig muníciót ad a filozófusoknak. Töprengjenek ők, hogy mi minden van még elrejtve a vékony emberkék, az egymásba nyúló kezek (és/vagy talpak, szájak, fejek), feketén világító napkorongok mögött.

Tettamanti Béla (Fotó: Reviczky Zsolt)

Tettamanti Béla (Fotó: Reviczky Zsolt)

Azt írtam rólad, filozófus illusztrátor vagy, de igazából a rajzaid filozofikusak.
Sosem erőlködtem, hogy magamat meghatározzam. Sok író ír a munkáimról, de a művészettörténészek kerülnek. Frank János mondta egyszer Somogyi Győzővel, a grafikussal egyetértésben, hogy „Béla, az lesz a te nagy drámád, hogy nem fognak tudni hova besorolni”. Én meg nevettem, micsoda ostobaság. De az élet igazolta: sokan azért nem foglalkoznak velem, mert szeretnek címkézni, és nem tudják, milyen címkét tegyenek rám. Egy ideig zavart, de most már nagyon jól érzem magam így.

Mutattam egy grafikádat a lányomnak, a szokásos bézbólsapkás figura, biciklin, zászlóval, meg a fekete nap – és magyaráztam neki, mennyire sokfelé lehet továbbgondolni.
A politikai rajzoktól én mindig visítva elmenekültem. De amit rajzolok, az vaskosan az életről szól.

„Tettamanti nem aktualizál, mégis minden vonása aktuális, de soha nem konkrét.” Ezt is Frank János írta…
Erre magamtól nem is jöttem rá, író barátaim kezdték mondani, úgy ’85-’90 táján, hogy az a legnagyobb erénye a rajzaimnak, hogy soha nem egy direkt gondolatot közölnek, hanem többirányúak. Különböző szemlélődők egészen mást láttak meg bennük. Egyre inkább hittem nekik, holott nem volt ez tudatos dolog. De nagyon örültem neki, és most már boldogan vállalom.

Csak van valamiféle elképzelésed…
Van úgy, hogy elkészítek egy rajzot, aminek van valamilyen szellemi háttere. Aztán egy író barátom meg elmeséli, hogy neki azért tetszett, mert – és akkor valami egészen más dolgot mond, mint amire én felépítettem a munkámat. Parti Nagy Lajos is azért kedveli a rajzaimat, mert sokféleképpen olvashatók – és ez nem baj.

Mindig az volt az elképzelésem, hogy veszel egy A3 vagy A4 lapot, és azon dolgozol aprólékosan. Most meg azokat a részleteket látom nagyban, amikkel korábban az illusztrációidon kicsiben találkoztam. Szóval: nagyban vagy kicsiben?
Nagyon sok éve motoszkált bennem ez a kérdés. Az Ernst Múzeumban volt 1986-ban az első kiállításom, Frank János – a Műcsarnok legfontosabb kiállításrendezője, aki az ÉS-nek volt etalon kritikusa – kért fel. Már majdnem kész volt a kiállítási anyag, de éreztem, hogy nagyobb dolgokat is kell csinálnom. Akkor először egyes rajzokat felhúztam nagyobbra. És nagyon sokan mondták, többek közt Hegedűs Pista is – akire már nem sokan emlékeznek, Hihi jellel volt karikaturista a Ludas Matyinál –, hogy ezek majdnem plakátszerűen jók. Ez megmaradt bennem, mert az ő véleménye nekem fontos volt. Ezelőtt négy-öt évvel egy Karton galériás kiállításra bizonyos motívumokat áttettem nagyobb méretre. Néhányan annyira jónak érezték, hogy meg is vették. Egészen egyszerűen egy új irány született az illusztrációkhoz és a maximum 70×100-as grafikai látásvilághoz képest, csak át kellett esnem a holtponton.

Ezeknek a grafikáknak egy részét már láttam lapokban.
A mostani kiállításra több hónapos, napi tizenhat órás rajzolás-festéssel készültem, és megint jólesett. Annyira, hogy most az illusztrációt nem abbahagyva, a saját formavilágomon belül nagyobb méretűeket is akarok, olajjal, akrillal. A galériáktól is pozitív a visszajelzés.

Korábbi műveket teszel át vászonra?
Vannak régebbi motívumok, de azáltal, hogy más anyagra és nagy méretben csinálom, teljesen új irányokat kapok tőle, ami pszichésen is nagyon jó. Hál’ istennek jó állapotban vagyok, fizikailag is, szellemileg is. Nem akarok kibújni a saját bőrömből, mert akkor magamat is kinevetném, de amikor a fekete-fehér, általában ismert grafikákat felnagyítva – időnként színt adva nekik – megcsinálom, ez rögtön továbblépésre is ingerel. Ahonnan elindulok, az a Tettamanti Béla húszéves grafikai formavilága, de miközben nagyobbak lesznek, annyira módosulnak, hogy mire kész van egy nagy kép, az már egész más, mint az eredeti. Ez nagyon inspiráló.

Említetted a jó pszichés állapotodat. De a grafikáid nem jókedvűek. Ordítás, csikorgatott fogak. Milyen ember vagy? Jókedvű? Meditáló?
Nem vagyok én mindig kibékülve magammal, néha elégedetlen vagyok, máskor meg örülök egy rajznak. Elég tájékozott vagyok a művészettörténetben, és ha az ember tájékozott, illik szerénynek lennie. És ez nagy hajtóerő…