Munkás vagy művész? | Natalija Nyikityina: Fizetés nélküli szabadság

Posted on 2012. március 29. csütörtök Szerző:

0


Írta: Szeifert Natália

Fizetés nélküli szabadság - borítóValahol Oroszországban, egy városban (nem Moszkvában), napjainkban éldegél egy Nyikolaj Buzikin nevű, a csecsenföldi háborút is megjárt festő. Illetve maga sem tudja eldönteni, minek tartsa magát, csak azt tudja, hogy szeret festeni. Egyébként művezető egy gyárban, ahol már három hónapja nem fizetik ki a beosztott munkásai bérét. De ezzel ő nem sokat törődik, inkább elmegy egy hónapra fizetett (!) szabadságra. Ebből majd akkor lesz Fizetés nélküli szabadság, amikor erősen elgondolkodik azon, hogy felmondjon, és egész további életét a művészetnek szentelje.

Nyikolaj – kedvenc becenevén: Koljan – szabadsága első napjaiban megpillant egy nőt, pontosabban: A Nőt. Igen, olyan villámcsapás-szerűen, ahogyan a legrosszabb limonádékban szokás, viszont legalább rögtön szem elől is téveszti, így egyelőre nem kell felfüggesztenie az agglegényéletet. Habár ez az élmény mégis megköti, hiszen folyamatosan a jár az eszében, és mi is várhatjuk a regény végéig, hogy vajon sikerül-e újra összefutniuk. Engem néhány szakasznál egyenesen a puszta kíváncsiság hajtott a továbbolvasásra. Nem mintha nem volna a regények cselekménye, vagy nem érintene fontos, sőt alapvető kérdéseket.

Koljan Csecsenföldön harcolt, s ebből a nehéz témából annyi mindenképpen lecsapódik, hogy végleg kiábrándult mindenféle harcból, és kiderül, hogy neki is van egy olyan „ha éppen ott lettem volna a csapatommal, bizony már nem élnék” – típusú háborús sztorija. Gyakran felteszi ugyanazt a kérdést: Miért képesek az emberek a saját földjükön a saját honfitársaikkal is harcolni? Először akkor fogalmazza meg, amikor egy este az erkélyén ácsorogva észreveszi, hogy egy csapat fiatal valakit éppen agyon akar verni a ház udvarán. Automatikusan a megmentésére siet, közben persze elfilozofálgat, aztán a regény vége felé kénytelen lesz szembesülni egy nyomasztó gondolattal: Ha nem mentette volna meg azt a srácot, talán más emberek jobban jártak volna… Hja, az élet kiszámíthatatlan. „Ne érezzen együtt az ember senkivel? (…) Így is annyi rosszat tettünk, annyi rosszat tettünk!”

De Koljan nem időz sokat egy-egy felmerülő kérdésnél, általában összevissza kalandoznak a gondolatai. Egyedül akkor torpan meg, amikor a kelekótya Miska barátja bemutat neki egy kőgazdag, Sztasz nevű pasast, aki hajlandó megvásárolni a képeit. Nem mintha el akarta volna adni őket valaha is. Ez a lehetőség csak úgy az ölébe pottyan, és nem lövöm le a poént, ha elárulom, hogy természetesen ebből sem az lesz, aminek reméli. Mégis itt jön el az a pillanat, amikor Koljan komolyan elgondolkodik azon, hogy mostantól csak a festészetnek éljen. Habár nem tartja magát festőnek, nem tanulta sosem a művészetet, sőt ami azt illeti nem is nagyon akarta képezni magát egészen eddig a pillanatig.

Az olvasó nem tudja eldönteni, jó festő lehet-e Koljan, de sejti, hogy nem lenne érdemes feladnia a munkáját, pláne, hogy éppen elő akarják léptetni. Ezt a szabadsága alatt közlik vele telefonon (talán mert olyan klasszul otthagyta a sztrájkra készülő munkásait?), de pár nap gondolkodás után visszautasítja a lehetőséget. Bízik a festészetben, hiszen felmarkolt egy köteg dollárt Sztasztól az addig a kamrában tárolt képeiért. Még az anyja portréját is eladta, pedig nem akarta. Keservesen meg is bánja. Az anyja ugyanis már rég halott, a képet pedig közvetlenül a halála előtt készítette róla. Itt kacsint a történetbe Mefisztó, és hosszan olvashatunk a művészet és a pénz összeegyeztethetetlensége miatti őrlődésről, és arról, hogy vezényszóra nem lehet alkotni. Akkor sem, ha nem hangzott el a vezényszó, Koljan ugyanis megrendelést egyáltalán nem kapott, de ez valahogy elkerülte a figyelmét.

Natalija Nyikityina

Natalija Nyikityina

A téma, a történet tulajdonképpen klasszikus, súlyos regény is születhetett volna az anyagból. De Nyikityina nem ragadja meg új oldalról, nem ad hozzá semmi igazán különlegeset. Néha érintőleg említi Csecsenföldet, a vallást, mégsem lesz mélyebb ettől a történet. Nem igazán jut túl a konyhai filozofálgatással fűszerezett közhelyeken. A szöveg olykor meglehetősen lapos, néha légből kapottnak tűnő félmondatok, zavaros hasonlatok („valamiféle űr volt benne, mint a hamu, amit a szél széthord a táj fölött”) bukkannak fel benne – vajon a fordítás (Katona Erzsébet) vagy a szerző figyelmetlenségéből?

Nem szoktam fölöslegesen kötözködni, de mostanában már szinte minden könyvben – még a legnagyobb kiadókéiban is – találkozom elütésekkel, betűhibákkal. A Fizetés nélküli szabadság sem kivétel. Pedig kemény táblás kötése, fedelének grafikája többet ígért.

Natalija Nyikityina hazájában népszerűségnek örvend, és ezt kis irigységgel vettem tudomásul, hiszen a fanyalgásaim ellenére is még mindig jobb, mint agyonreklámozott hazai lektűrszerzőink többsége. Jó tehát az orosz olvasóknak. Mégis: aki népszerű kortárs orosz írónőtől szeretne olvasni, ajánlhatom Ulickaja köteteit.

Olvass bele: Részlet a könyvből

Adatok: A könyv fülszövege

Natalija Nyikityina: Fizetés nélküli szabadság

Libri Kiadó, 2012