Natalija Nyikityina: Fizetés nélküli szabadság (részlet)

Posted on 2012. március 26. hétfő Szerző:

0


Fizetés nélküli szabadság - borítóÉs akkor Nyikolaj megpillantotta a nőt. Bizonyára ugyanoda tartott, ahova ő is. A szupermarketbe élelmiszerért.
Akár észrevette őt a nő, akár nem, Nyikolajt tetőtől talpig forróság öntötte el. Ilyesmi még soha nem fordult elő vele. Még akkor sem, amikor megismerkedett a feleségével. Vagy elfelejtette volna? Nem, nem felejtette el. A feleségével kvaszért sorban állva ismerkedett meg. Nyár volt, forróság. A nap hét ágra sütött. Oldalról beállt a hirtelenszőke mellé. Talán nem fog morogni.
– Kislány, késésben vagyok. Mondja, hogy együtt vagyunk. Csak egy pohárkával, különben feldobom a talpam.
Szó szót követett, tréfálkoztak, mintha száz éve ismernék egymást. A szokásos módon, mintha így kellene.
Nyikolajnak eszébe jutott a jegygyűrű az ujján. Valahogy egykettőre történt, mielőtt bevonult volna a seregbe. Valószínűleg azért is szaladtak szét hamarosan. Alig jött vissza Csecsenföldről és iratkozott be az egyetemre. Veszekedés és botrány nélkül elváltak. Mintha egymás mellett ültek volna egy vagonban: jól kibeszélgették magukat és a végállomáson udvariasan búcsút vettek. Nyikolaj nagyon megkönnyebbült. Joggal mondják: ha az asszony leszáll a szekérről, könnyebb a lónak. Akkor még élt az anyja. És nem helyeselte a nagy sietséget.
– Elvetted? Akkor élj vele. Ez nem olyan, mintha az erdőn át elsétálnál a nagyanyádhoz süteményt enni – így oktatta fát, mintha csak pecsétet nyomott volna egy iratra.
Nyikolaj nem engedett az anyai szigornak.
Hogy jön ide a nagymama? Hogy jön ide a sütemény? Megjárta a poklot, volt valamilyen és másmilyen lett. Ilyen nő pedig annyi van, mint a pelyva.
A „szerelem” szó hallatán egyesek megőrülnek. Koljant viszont, merthogy a barátai így szólították, nem kellett félteni. Olykor érzett valamit. Egy-két estét szívesen eltöltött valakivel. Különösen, ha valaki csinosra talált. Egyszer még mintha a féltékenység is megkarcolta volna a szívét. Randevúra várta Dulcineát, az pedig egy másik pasassal masírozott el mellette. Zöldfülű volt, ököllel támadt. Még jó, hogy Miska barátja lehűtötte.
– Örülj, és sajnáld inkább a vetélytársadat: még megszenved majd egy ilyen ringyóval! Koljan, az a fickó valósággal a megmentőd! Hahaha!
Miskának hülye szokása volt, hogy mindig ilyen erőltetetten nevetett. Mintha valóban nevetséges lenne valami.
Mégis volt azonban Koljannak egy szerelme. Méghozzá régóta. A festészet. Igaz, hogy nem tulajdonított neki jelentőséget. A levegőt talán észreveszi az ember? Amikor akadt egy-két szabad órája, vállára kapta az olajfestéktől foltos kis táskát – és ment, amerre a lába vitte. Hogy mióta volt ez így, maga sem tudta volna megmondani. Mintha ennek így kellene lenni.
Különböző körülmények folytán olykor egy ideig nem foglalkozott a dologgal, eszébe sem jutott. Ám egyszer csak, mintha a szél hozta volna valahonnan, erős vágy fogta el, vágyott a festékszagra, annyira szeretett volna festeni az előkészített alapra, hogy valósággal reszketett belé, és megfeszült az állkapcsa. Valószínűleg pontosan ilyen érzés fogta el akkor is, amikor meglátta, hogyan megy a nő a nyárfák közötti gyalogúton, miközben a ragacsos rügyekből éppen csak előbukkanó, smaragdzöld levelek bódító illatot árasztottak.
Nem figyelt fel rá azonnal. Sok szép nő járt keresztül az udvarukon. Gyerekek szaladgáltak, kutyákat sétáltattak pórázon, időnként egy biciklis is eltekert arra. Ám akkor mintha áramütés érte volna Nyikolajt. Alig tudta levenni róla a szemét. Pedig Isten ments, hogy észrevegye, mennyire bámulja, mintha még soha nem látott volna nőt. És most itt van az isteni, a kedves, az egyetlen az egész világon.
Így választja ki az ember például az öltönyt az üzletben. A termetének, méretének megfelelőt, szín és fazon szerint. Egy csomót felpróbál, forgolódik benne a tükör előtt, elege lesz belőle. Vizsgálgatja elölről, hátulról. Akad olyan, amelyiknél mintha minden megfelelne: a hossza, a színe, hónaljban sem szorít, de azért valahogy mégsem az igazi. Már magából is elege van, és bármelyiket elvinné, csak hogy ne kínozza tovább az eladókat. Már az öltöny sem érdekli. És akkor váratlanul valamelyik hátsó sarokból, a pult alól előhúznak valamit: nézze csak, itt van még egy. Próbálja fel azért.
Habár még hozzá sem ért egy ujjal sem, mégis megmozdul benne valami: igen, ez az én öltönyöm! És a többire, a mutatósabbakra, divatosabbakra már rá sem néz. Nem kell neki a többi. Éppen csak magára kapja. Ez az. Ez az, amire szükségem van.
A hasonlat természetesen elég közönséges. Bizonyos fokig tán cinikus is, de legalább nem egy papucsvásárláshoz hasonlítja Nyikolaj az esetet.
Nem várt magától ilyen reakciót. Elég volt egy pillantást vetnie a nőre, hogy elálljon a lélegzete. Mintha gömbvillám csapott volna le, mindent fénybe borítva. Rövidre vágott, sötét haj, a járása pedig – hát azt látni kell. Pedig elég sokan hordanak rajta kívül is rövid frizurát. És járni is jól megtanultak errefelé a nők. Egyik-másik úgy lépeget – kip-kop – akár egy betöretlen, fiatal kanca, az ember nem tudja levenni róla a szemét. Mégsem ugyanolyan. Ez…
Koljan nem volt képes a nőre emelni tekintetét, bár nagyon szerette volna. És akkor megszólalt benne egy hang: menj utána, te hülye! A végzetedről van szó! Egyszer történik ilyen az életben, és nem is mindenkivel! Ha elszalasztod, örökre bánni fogod!
Nyikolaj magához tért. Körülötte ugyanaz az udvar, amelyikben minden bokor a testvére, minden kopott bódé a rokona volt, a fákról már nem is beszélve. Az udvar ugyanaz volt és mégsem.
Szaladj!
És ekkor egy másik, kissé gúnyos hang is megszólalt benne bizonytalanul: és ha utoléred, mit mondasz neki? Nincs egyetlen gondolat sem abban a zavart fejedben! Legalább a farkad felállna! Gondolod, hogy csak rád várt a csaj, hogy a kedvedért maradt szűz?
Két világos hang. Az egyik még hagyján, máskor is meg-megjelent. De hogy egy második is megszólaljon? Ez már biztos a vég.
Nincs körülötted elég szoknya? Hány nőt megnézel a gyárban?
Nem is utána megyek. A boltba megyek élelmiszerért. Egy falat kenyér sincs a háznál – mentegetőzik egyből a másik hang.
A lába pedig gyorsan viszi, majdnem szalad. Nehogy eltűnjön a nő. Honnan jött ez a kábító, sohasem tapasztalt szenvedély, ami láthatatlan felhőbe vonja az embert, vakká teszi és életkorától, helyzetétől függetlenül bohócot csinál belőle? Erre a józan mámorra annyira vágynak az emberek, hogy aki elveszíti,
szinte halottá lesz, és tapogatózva keresi a tovatűnt boldogságot.
Koljan kilépett az utcára, és majdnem összeütközött az őt elvarázsoló nővel. A cipője sarkával történhetett valami, vagy talán kificamodott a lába, mindenki tudja, milyenek errefelé a járdák, kátyú kátyú hátán. A nő megállt, mintha várna valamire. A legalkalmasabb pillanat, hogy Koljan bemutatkozzon, hogy gentleman módjára megkérdezze, segíthet-e valamiben. Ebben a házban lakom. Valahogy megjavíthatom a cipője sarkát. Bármelyik másik nőtől megkérdezte volna, hogy segíthet-e, nem érezte volna kínosnak. Csak ettől nem. Elrohant mellette, mint egy őrült. A szíve veszettül kalapált. Bumm. Bumm. Úgy vert, olyan pontosan, szabályosan, mintha egy metronóm lenne a mellkasában. Bizonyára nemhogy a közelben, de még a szomszéd utcában is hallani lehetett.
Balfácán vagy, Koljan! Jaj, mekkora balfácán, gondolta magában, és nem mert a nő felé nézni, mintha nem az ő dolga lenne megkérdezni, mi történt.
Milyen semmiség egy-két mondatot váltani egy másik emberrel! Akár az időjárásról. Arról, hogy micsoda tavasz van ebben az évben. És hogy esőt ígérnek. Vagy hogy micsoda drágaság van a szupermarketben. Teljesen elpimaszodtak. Az árak csak nőnek, egyre nőnek. Végső esetben meg lehet kérdezni, hogy nem szaladt-e errefelé egy kiskutya? Azt mondják, mostanában, a válság
miatt, egyesek befogják a kutyákat, és a bundájukból sapkát csinálnak, hogy eladják.
Sok mindenről szót lehet ejteni. De ez alkalommal nem megy. Koljan most megnémult. Akár egy darab fa. Beazonosíthatatlan arckifejezéssel kísérte szemével a nőt, mikor árutól dagadó szatyorral a kezében elhagyta a szupermarketet, és majdnem hozzáérve elhaladt mellette.
Nyikolaj dermedten állt a szupermarket lépcsőjén – így lehet a legjobban körülírni –, mintha csak várna valakit. Mintha nem érdekelné, hogyan távolodik a nő, akit nem takartak el azonnal a járókelők. Leginkább azzal volt elfoglalva, hogy az arcáról senki se olvassa le, milyen érzések viharzanak most valójában a szívében.
Végezetül egy józan gondolat tört át a zavarodottságán. Miért állok itt, mint egy oszlop? Elmegy a nő, és még rendőri segítséggel sem találom meg többet! Ki kell derítenem, hol lakik. Melyik házban, melyik lépcsőházban.
És Koljan drágaköve nyomába eredt. Ő sem sietett, mintha csak sétálna, és remélte, hogy a távolból nem veszíti szem elől. De arra is kész volt, hogy bármelyik pillanatban eszelős módjára, senkivel sem törődve, a járókelőket félrelökve a nő után iramodjon.
– Nyikolaj Sztyepanovics! – szólította meg egy barátságos hang. – Szervusz! –nyújtotta a kezét egy ismerős. – Sétálgatsz? Szabadságon vagy? Nem láttalak a gyárban. Elutazol valahova, vagy itthon maradsz? Festesz?
Száska Jegorov volt az, Nyikolajhoz hasonlóan műszakvezető. Megörült a találkozásnak, elhalmozta Nyikolajt kérdésekkel, szélesen mosolygott. Sajnos az ilyen embertől nem lehet két-három mondat után megszabadulni. Megsértődik.
– Szása, mit is mondjak neked? – tárta szét a kezét zavartan Nyikolaj. – Tudod, hogy megy ez…
Noha Koljan maga sem tudta, mit kellene tudnia a másiknak. De ő nem is törődött vele, kézen fogta Nyikolajt, félrehúzta, és olyan képet vágott, mint valami összeesküvő:
– Képzeld, az ebédnél meséltek egy viccet. Sztálin és Churchill egy repülőgépen utaznak. Kinéznek az ablakon, hát egy kisördög a repülőgép szárnyát fűrészeli. Churchill hívatja a pilótát, és azt mondja neki: „Mondd meg neki, ha abbahagyja a fűrészelést, garantálom, hogy kap egy villát a tengerparton, egy jachtot és egy csomó pénzt.” A pilóta átadja az üzenetet. Az ördög meghallgatja, de csak folytatja a fűrészelést. Churchill ismét hívatja a pilótát. „Mondd meg neki, ha abbahagyja a fűrészelést, milliomost csinálok belőle, és megteszem első helyettesemnek.” A pilóta átadja az üzenetet. Az ördög meghallgatja, de csak tovább fűrészel. Akkor Sztálin hívatja a pilótát. „Mondd meg neki, nagyon jól fűrészel, felveszem egy kolhozba!” Az ördög erre huss, eltűnik, mintha a szél fújta volna el!
Száska jóízűen felnevetett. Elcsodálkozott, hogy Nyikolaj nem nevet, ezért bele akart kezdeni egy másik, egy hosszabb viccbe. Nyikolaj óvatosan kiszabadította a kezét.
– Jól van, Száska! Add át üdvözletem a fiúknak
Jelezvén, hogy a maga részéről befejezte a beszélgetést, kibontakozott a baráti ölelésből. Szinte futva indult el, megpróbálta utolérni a nőt, akit egy pillanatra sem tévesztett szem elől. De ekkor pechjére, pirosra váltott a lámpa, s miközben várt az egyre sűrűbb tömegben, reménytelenné vált, hogy utolérje.

Reggel a bejáratnál megállította Nyikolajt a földszinten lakó öreg frontharcos, Jegor Petrovics.
– Fiam, te művelt ember vagy, nem úgy, mint mi. Kaptam egy hivatalos levelet a szovjet kerületi adófelügyelettől. Nézem, hát Gyenyisz Szergejevics Oszkinnak szól. Az unokámnak. Ő pedig még óvodás. Elkezdett érdekelni, miért küldött neki a hatóság hivatalos levelet, noha még írni-olvasni sem tud. Gondoltam, tán valami délelőtti előadásra vagy cirkuszba szóló jegy. Minden előfordulhat. Nem vártam hát meg a szüleit, a lányomat és a vejemet, hanem felvágtam a borítékot és kivettem a levelet. Két egész oldal volt, és még címeres pecsét is volt rajta! Ezt a haszontalan kölyköt a teljes, hivatalos nevén szólították meg! Meg is ijedtem, fiam. Gondoltam, tán eltört egy csuprot az óvodában, vagy valami más kárt okozott. Egyébként nem tartalak fel? – kérdezte az öreg Nyikolajtól. – Lehet, hogy feltartalak?
– Nem, nem – erőltetett magára érdeklődő arcot Nyikolaj. – Na, jól van – folytatta az öreg –, megmutattam a levelet az öregasszonynak, mivel hogy ókuláré nélkül nem látok. És tudod, mi volt? – fogta suttogóra a hangját az öreg. – „Természetes személyeknek szóló vagyonbevallási ív.” Bevallási ív… Tehát a hatóságtól. Mondom is mindjárt az asszonynak: Ha az anyja hasában lenne, akkor is adóbevallási ívet küldenének neki? Igen? Ő meg azt mondja nekem: „Mi bajod van vele? Hiszen a gyerek természetes személy.” Ezzel aztán kész voltam. Mert címezhették volna, mondjuk, az anyjának vagy az apjának, akár nekem is. Vagy öt borítékot küldenek egy címre? A borítékok is pénzbe kerül. Az államnak… Mondd meg nekem, te felnőtt ember vagy, kinek van igaza: nekem vagy az öregasszonynak?
Az öreg érdeklődve nézett: összeszorította a száját, két kézzel a botja fényesre csiszolódott fogantyújára támaszkodott és úgy várt.
– Jegor Petrovics, nem tudok válaszolni erre a kérdésére…
– És miért nem?
– Sok minden megtörténik az életben. Lehet, hogy ezeket a küldeményeket egy tapasztalatlan kislány intézi, aki tegnap még iskolába járt. Nem figyelt oda a születési évre. Vagy egy családja által meggyötört fiatalasszony, aki zsebkendővel törli ki a hónaljából az izzadtságot.
– Ehhez értetek ti, mindnyájan, igazolást keresni! Pedig inkább értelmesen kellene intézni a dolgokat!
Nyikolaj, amennyire tudta, megnyugtatta az öreget, de aztán egészen estig mindenféle gondolatok zümmögtek a fejében, akár a legyek, makacsul visszatértek ehhez a különös esethez. Képesek címeres pecséttel ellátott értesítést küldeni egy ötéves gyereknek… Hogy dolgoznak ezek ott?
A ház, amelyikben Nyikolaj lakott, általában csendes volt. Ritkán fordult elő rendkívüli esemény. Most azonban a békésnek tűnő, késő esti órában valami érthetetlen dolog történt az udvaron. Valami lárma keletkezett.
Nyikolaj kikapcsolta a tévét, a mennyezeti lámpát, kilépett az erkélyre és lenézett. Lent, a füvön dulakodás folyt, tompa ütések, kiabálás, majd ismét dulakodás és szipogás hangjai hallatszottak Valakit épp megvertek. Sötét volt, ennél többet nem lehetett kivenni.
Egy csapat fiú, vagy öten. Oldalt, a bokroknál valami recsegni kezdett, és a fiúk szétugrottak Majd káromkodás, hörgés, kiabálás közepette újra kitört és tombolni kezdett a verekedés.
– Rendőrség! – kiáltott fel pánikszerűen egy asszony, talán, csak hogy elijessze a verekedőket, talán, hogy tényleg segítséget hívjon. – Rendőrség!
Ismét testre mért tompa ütések zaja hallatszott.
– Hé! – kurjantott egyet Nyikolaj is basszus hangon, mintha ezzel szét tudná választani, széttolni a tömeget. Sólyomként akart közéjük vágódni, odavágni a hülyéknek, akik a társukat verik.
– Mi történik ott? – üvöltötte ismét a női hang – Hol vannak ilyenkor a férfiak? Miért nézik tétlenül?
Nyikolaj a lifthez rohant. Bosszúságára valamelyik felsőbb emeletről hallatszott a zúgása. Nincs idő várni, a lépcsőfokokat átugorva rohant lefelé a lépcsőn.
Hova rohanok, szorult el utálatos módon a szíve, ahogy Csecsenföldön is mindig megtörtént vele a harc előtt. Mintha a háború házhoz jött volna.
Mire Nyikolaj leért a lépcsőn, az udvaron már senki sem volt.
– Na, tessék!
– Oda, oda szaladtak a boltív alá – hallatszott ismét az egyik felső emeletről ugyanaz az izgatott női hang. – Jaj, a szemetek! A banditák! Ennyien egy ellen! A fejét taposták! Biztosan megölték!
A feltételezett gyilkosság lehűtötte Nyikolajt. Még csak az hiányzik, hogy egymaga, fegyvertelenül rohanjon a suhanc banda után a sötét utcán.
Mibe mászom én bele állandóan? Rájuk ijesztettem volna nagy lendületemben, és azután mi lett volna? Természetesen nem álltam volna meg, hogy valakinek oda ne sózzak, de biztosan én magam is kaptam volna!
A bokrok alatt feküdt valaki. Nyikolaj közelebb ment, hogy megnézze. Igen, egy ember. Egy vézna alak. Egy kamasz. Igen, egy tizennyolc év körüli kamasz.
Talán valóban megölték? Élt, éldegélt egy ideig, aztán kampec? De talán mégsem, futott át Nyikolaj agyán a jéghideg gondolat. Az arca, a haja – véres, sáros csomó. A köpenye, a nadrágja, a cipője szanaszét. Szép kis ügy!
– Ki kell hívni a rendőrséget, a mentőket! – adta továbbra is a tanácsokat a női hang felülről. – És akkor miért nem csinálja? Talán nincs telefonja? – szólt vissza Nyikolaj, és lehajolt. – Hé, fiú, élsz? Mi van veled?
Persze, ez ostoba kérdés, de valahogy ki kellett derítenie, mi történt.
– Nem kellenek a zsa…ruk – szűrte feldagadt száján át a földön fekvő alak.
Megmozdult, megpróbált felállni. A bokorba kapaszkodott, de nem tudott felemelkedni, visszaesett. Nyikolaj elkapta a karját.
– Állj fel, állj csak fel! Még át van fagyva a föld. Meghűlsz.
– Nem kellenek a zsaruk – mondta ezúttal érthetőbben a fiú.
– Mi van, részeg vagy? – Na, még egy okos kérdés…
– Nem – rázta meg a fejét a gyerek. – Uram, mentsen meg! Ezek megölnek.
– Biztosan részeg! – vetette fel fentről egy másik, izgatott női hang.
Úgy tűnt, az ablakokból, az erkélyekről az egész ház a jelenetet bámulja.
Furcsák az emberek. Úgy várták a végkifejletet, mint egy sorozat végét, odahagyták miatta a tévéiket. Az eleven valóság jobban érdekelte őket.
– Mindjárt itt lesznek a zsaruk – hangzott felülről. Olyan izgalommal, érzékelhető élvezettel mondták, hogy Nyikolaj magában elkáromkodta magát. Maga elé képzelte a szirénázó, hideg kéken villódzó, csinos „Gazik”-ot, a rendőrruhás fiúk merev arcát, a helyiség kaszárnyaszagát, ahova a jegyzőkönyv felvétele céljából beviszik. És annyi is az estéjének. Csak a hányinger marad utána egész hétre.
De akár reggelig is ott tarthatják a gyereket. Ki hajlandó foglalkozni vele ilyen késői órán? Piszkos és véres.
– Gyere, menjünk fel! Felviszlek magamhoz. Megmosakszol. Azután majd meglátjuk. Rendben van? Na, állj fel!
Nyikolajnak eszébe jutott utolsó találkozása a rend őreivel. Épp ilyen idő tájt jött haza egy ismerőse születésnapjáról. Úgy gondolta, sétál egyet. Tíz lépést sem tudott megtenni a kihalt utcán, csikorogva fékezett mellette a rendőrségi „Gazik”.
– Fiúk! – örült meg Nyikolaj, mivel már elment a kedve a sétától. – Nem vinnétek haza? Már nincs semmiféle közlekedés.
Ugyan, mi késztette erre? Természetesen ittas volt. Természetesen jó hangulatban volt: az egész világ a rokona, mindenkit kész a keblére ölelni.
De nem voltak vevők az ötletére. Ketten voltak. Az egyik a lakcímét kérdezte, a másik végigtapogatta. Szó sincs róla, ügyes legények voltak. De nem vitték haza. Nyilván nem esett útba nekik. A troliban jegyet akart venni, belenyúlt az egyik zsebébe, aztán a másikba is. Széttárta a kezét: üres. Hogy az a… És én az egész lelkemet kitártam előttük: hogy a barátom harmincéves lett, meg hogy együtt voltunk Csecsenföldön. És még mit? Az egész életre megmaradó szúró érzést. Bizonyára Csecsenföld emlegetése hűtötte le őket, különben nem hagyták volna ki, hogy bevigyenek… Na, köszönöm, fiúk! Megfizetett a tapasztalatért.
Nem, nem óhajtott találkozni a járőrökkel. És még kevésbé szerette volna a srácot a kezükre adni.
– Tartsd magad, tartsd magad, koma! Csak a liftig… Itt lakom, a harmadikon…
A legény egyetértően bólintott. Nyikolaj a bejáraton át a lifthez vonszolta. Még épp idejében. Már hallani lehetett az ügyeletes „Gazik” szirénáját. De azután, úgy tűnt, a zsaruk meg sem álltak, csak lassan elhajtottak a helyszín mellett. Minden nyugodt volt. Semmi gyanúsat nem érzékeltek. Hamis riasztás. Hogy mennyi vicces kedvű ember van! Állandóan szórakoznak a rendőrséggel!
De nem, mintha mégis megállt volna a kocsi. Valaki kiugrott belőle, a fejét forgatta. A kapu zárva. Körös-körül nyugalom. Az emberek aludni mentek.
– Csak hülyéskedni támadt kedve valakinek! – mormogta egy elégedetlen hang az üresen kongó udvaron.
Nyikolaj azonban ezt már nem hallotta, a liftbe cipelte a váratlan vendéget. Hálás volt a szomszédoknak, hogy csendben maradtak…
Alaposan elintézték a fiút. Nyikolaj lehúzta róla az összemázolt köpenyt, segített levetni a
szintén festékes cipőt, a zakót és az inget pedig a szárítóra tette.
– Hadd száradjon meg, majd kirázod. Nesze, itt a szappan meg a törülköző. Mosakodj meg – azzal kiment, hogy megnézze Malahov valamelyik idióta műsorát, elcsodálkozzon, hogy mennyit ordítoznak benne, és ne értse, hogy holmi bugyuta nőszemélyek – egyébként egykori barátnők – miért őrjöngnek, gyűlölködnek a nagy nyilvánosság előtt. Ezek tényleg mosolyogtak valamikor egymásra? Kedves szavakat váltottak, szívbéli titkokat osztottak meg egymással? Nyikolaj megpróbálta jóindulatúnak, figyelmesnek elképzelni az arcukat. Nem sikerült. Disznószerű pofák meredtek rá a képernyőről. Mohó és buta pofák. Miféle boldogságot várnak ezek az élettől? Különben menjenek a… Nyikolaj kikapcsolta a tévét, figyelte, hogyan lubickol a fiú a kádban. Nyilván nem szívesen hozta fel a lakásába az ismeretlen, piszkos, összevert legényt, de gépiesen cselekedett. Attól félt, hogy elkapja a rendőrség. Ez a fiú még csak egy csupasz fióka, még ki sem nőtt a tolla. Talán az anyja várja, s közben meg bedugják a kóterbe, semmiért?
Körülbelül ilyen idős korában Nyikolaj biciklivel nekiment egy oszlopnak. Egy száguldó autó elől fordult félre. Vér, horzsolások. A sokk miatt nem is érzett fájdalmat, inkább csak a bicikli miatt izgult: az első kerékben nyolcas lett. Elvánszorgott a közeli kilencemeletes épületig, a gyerekek köréje sereglettek. Megbámulták. Az egyik egy maga készítette rollerrel, orrát szívogatva, részvéttel megkérdezte:
– Mi történt? Nagyon fáj?
– Fáj bizony.
– Hát miért nem sírsz?
Nyikolaj pedig csak állt döbbenten, fogta a kormányt. Egy kifordult kerekű biciklin nem jut messzire az ember. Mégis mindenki elment mellette, szó nélkül. Csak arra pislantottak, és elfordították a fejüket. Egy asszony, kezében teli szatyrokkal, láthatóan a piacról jött, intett feléje, s mielőtt belépett a kapun, odaszólt: várj, mindjárt visszajövök.
Egy háromliteres edényben vizet, szappant meg törülközőt hozott. Maga öntötte a vizet Nyikolaj kezére. Az áttetsző sugárban ömlő, meleg víz mintha tiszta kötést csavart volna a sebekre. Mint kiderült, az asszony még kenőcsöt is hozott, és bekente a fájó tagjait. Egy idegen, teljesen ismeretlen asszony. Annyi minden történt már Nyikolajjal életében, annyi mindenbe verte bele a pofáját, annyiféle kavarodásba került bele, s íme, ez a semmiség mégis megőrződött a lelkében: az egyszerű, emberi együttérzés. Máig emlékszik az esetre. A vele történtek késztették a mások iránti együttérzésre.
Különös erők mozgatják tetteinket. Nyikolaj nem várta volna magától, hogy a saját lakásába cipel egy összevert kamaszt. Még szerencse, hogy egyedül lakik!
Mindig ez történt vele: először forró fejjel csinált valamit, azután kezdett gondolkodni, hogy minek kellett fejest ugrania a zavarosba. Odakinn piszok idő volt. Mit gondolhattak azok az asszonyok, akik először kezdtek el lármázni? És ha a fiút kirabolták? És ha meleg? Vagy épp ő követett el valami aljasságot? Természetesen ez hülyeség. Ha valaki így gondolkozik, minden embert vadállatnak tekint. – Na, hogy érezzük magunkat? – fogadta Nyikolaj a fürdőszobából kilépő fiút.
A legény nem volt tréfás hangulatban. Elfordult. A képe alaposan össze volt verve. Talán a traumatológiára kellene vinnie? Egyébként egy egészséges kutyán bármilyen seb begyógyul! És ez a fiú nem is volt olyan csenevész, mint első pillanatra látszott.
– Hogy hívnak?
– Genkának – préselte ki nehezen feldagadt felső ajkával. A név „Ge-kká-nak” hallatszott.
– Nyikolaj Sztyepanovics vagyok – mutatkozott be komolyan Nyikolaj. Hogyan tehette volna másképpen? A megmentő. – Miért bántak el veled?
– Hol tisztíthatnám meg a ruhámat? – válaszra sem méltatta a kérdést.
– Itt a kefe, menj ki a folyosóra, nincs ott senki. Csak nem fogsz így kimenni az utcára?
Nyikolaj kiment a konyhába, feltette a teavizet. Mire visszatért, Genka a már kirázott nadrágjában állt, és gyorsan tárcsázott.
– Öreg, muszáj telefonálnom – morogta, mintegy bocsánatkérően, és azonnal a beszélgetésbe merült:
– Zslob, te vagy? Engem itt Kiszljak átvert… a kurva… Igen, a gizda… Nem… Nem… Kotjart bevarrták. Nem… Ne majrézz! Kinyírom… Azt kérded, hol vagyok? – Genka körülnézett. – Itt, egy embernél. Nem, nem ismered. Nem tartozik közénk. Később elmondom.
Genka selypített és görnyedezett telefonálás közben. Alaposan elkalapálták.
– Miért vertek össze? – kérdezte újra Nyikolaj.
Genka elfordította a tekintetét, mintha nem is hallotta volna a kérdést. – Ha nem akarsz beszélni, nem kell – döntötte el Nyikolaj. – Iszol teát? Ja, igen, felrepedt a szád… Mit akarsz? Hazamész?
– El…kí…sér?
– Elkísérjelek?
– Aha.
– Félsz?
– Nem – Genka megrázta a fejét.
– Akkor mi van?
– So…kan van…nak. Meg…vár…hat…tak.
Tényleg megvárták. Ott várakoztak az utcasarkon, amikor Nyikolaj és Genka kiléptek az udvarról. Öten vagy hatan voltak. Nem lehetett egyből megállapítani. Cigarettáztak. Kettőnek bot vagy valami ahhoz hasonló volt a kezében. Váratlanul érte őket, hogy Genka Nyikolajjal jelent meg, akit a fiú apjának nézhettek. Mégiscsak belekeveredtem, szorult el Nyikolaj szíve. Még csak az hiányzik, hogy kikezdjek ezekkel a vagányokkal.
– Menj el mellettük gyorsan, mintha nem is látnád őket – súgta oda Genkának.
– Öreg, jobb lesz, ha elmész innen. Téged nem bántunk – hallotta meg Nyikolaj. – De ezt a ganét most kinyírjuk.
A hang felé fordult. Egy csinos kiskabátot viselő, kiálló pofacsontú, erős legénnyel találta szembe magát. Nyilván ő volt a bandavezér.
– Menj el, ne avatkozz bele a dologba!
– Nem, fiúk. Ez nem megy – Koljan el akarta mondani, hogy ez olyan, mintha a háborúban lenne, ahol a sajátjait nem hagyja ott az ember. De Csecsenföld felemlegetése olcsó fogás lett volna. Azért valami hazafiasság csak szorult ezekbe a fiúkba!
– Fiúk, Oroszországban vagyunk… És ti a társatokat akarjátok kinyírni? Nem tudom, nálatok mi a szokás, de ezt azért…
Koljan igyekezett megfelelő szavakat, súlyos érveket találni. Dühösen vette tudomásul, hogy semmi megfelelő nem jut az eszébe. Csak egy hülye történet ugrott be neki. Mikor a közelharcban tanúsított bátorságáért a parancsnok három nap eltávozást adott a katonának. Hogy meglátogassa az övéit. De a katona nem jutott el hazáig. Az utcájukban találkozott két részeggel. Szó szót követett, összeverekedtek. Az egyiknél kés volt… Így halt meg a katona.
Igazán emlékezetes história. Az ember nem is tudja, mit gondoljon róla. A harcban nem sajnálta az életet, de itt, a hátországban más a helyzet. Itt, úgymond, mindenki testvér. De a testvérek különbözőek, és egyesek fütyülnek rá, hogy valaki a vérét ontja értük. Csak nem fog itt leckét adni nekik erkölcsből…
Koljan egy lépésnyire lemaradt Genka mögött. A társaság mellett elhaladva a szeme sarkából észrevette, hogy az egyik fiú kezében egy bot van. Nem is bot, hanem egy vasdarab. Ha ezzel odasóznak, annak nyoma van. Még egy pillanat és a vas végigvágott volna Genka hátán. Nyikolaj ösztönösen, röptében kapta el a vasat, és teljes erőből maga felé rántotta. A lefegyverzett fiú zavartan feljajdult.
– Kész! Kész! Vége! – kiáltotta Koljan undorodva.
Halálosan elege volt a harcból, a háborúból, egymás értelmetlen gyilkolásából.
Hangjában biztosan embertelen elkeseredés érződött, ami annak emlékeként szakadt ki belőle, amikor egykor, a háború ritka nyugodt pillanataiban, az idegen föld köveihez simulva feküdt, és azon törte a fejét, teljesen fölöslegesen, hogy hol lehet az az idióta, aki ezt az egész keserves, véres kását kifőzte. Kinek van szüksége erre a kegyetlen gyűlölködésre, amikor a világ különböző tájain gondtalanul csevegnek a bemondók a rádióban, és a dalok a szenvedélyes és észveszejtő szerelemről szólnak?
A kiáltása olyan erős volt, hogy a banda tagjai meglepetésükben megdermedtek. Genkának ennyi elég is volt. Nyikolaj látta, hogy a szünetet kihasználva, összegörnyedve, nyúlugrásokkal, egy golyó sebességével elrohan, és egyedül hagyja Koljant, szemtől szembe a bandával. A nagy fülű a vassal a kezében már-már utána vetette magát, ám látván, hogy senki sem tart vele, gyorsan letett az ötletéről, és ujját a szájába dugva zsivány módra utána füttyentett egyet. Erre a többiek felröhögtek, és ez feloldotta a helyzetet.
Nyikolaj látványosan a sötét bokrok mögé dobta a vasat, és gondtalanul összeverte a tenyerét. Kész, senkivel sem óhajtok tovább hasonló játékokat játszani, mutatta.
– Na, öreg, tudod te, kit mentettél meg?
– Senkit, rajtatok, szarosokon kívül – nézett Koljan a kérdezőre. – A gyilkosságtól, a sittől…
– Halkabban…
– Most nagylegények vagytok, amikor… hányan is vagytok? Öten? De ha a harcvonalba kerülnétek, csak rágnátok a körmötöket! Na, ennyi. Jó éjszakát – azzal Nyikolaj elindult. Nem volt teljesen meggyőződve arról, hogy nem lesz folytatása a balhénak. Csak amikor az udvarra ért, és eléggé eltávolodott a bandától, érezte meg, mekkora feszültséggel töltötte el ez a pár perc. Egye fene, mégiscsak jobb, mint egész este a tévére meredni. Szörnyen elege volt a mindenféle terrorakciókról, tűzvészekről, emberáldozatokat követelő esetekről szóló híradásokból, amelyek mögül, akárcsak az újságsorok mögül, mindig előtűnt az emberek mohóságból, irigységből, makacsságból fakadó ellenségeskedése.
Nyikolajnak gyakran támadtak hasonló gondolatai az után a pokol után, amelybe a sors belesodorta. Szerette volna, de nem tudta kitépni magából a múlt emlékeit.
Még kamaszként, hátizsákkal a hátán elment a hegyekbe. A fiatalok csoportjai Groznijban gyülekeztek, a turistaközpontban. A dolgos város, ahogy azelőtt nevezték, már akkor eléje tárult, amikor a Moszkva–Groznij vonat a pályaudvar felé közeledett. Már messziről olajfáklyák zászlóinak széles panorámájával fogadta az érkezőket. A közlekedési eszközök lármája, a városi emberek figyelmes arckifejezése. A modern négyemeletes házak mellett kecskék és borjak voltak kikötve, a házak közötti fűben szépséges virágok és naptól kifakult kerítések.
A különböző városokból érkezőkből verbuválódott csoportjuk vidáman és gondtalanul indult a hegyeken át Kazbekibe, a gleccserhez, majd tovább, a grúz hadiútra, a hágóhoz, ahol autóbusznak kellett várnia rájuk, hogy átvigye őket Potiba.
Ősz eleje volt. Koljan addig nem is tudta, hogy a természetben ennyi szín fordulhat elő, hogy ilyen pazarló lehet. Kristálytiszta hegyi patakok, sebesen folyó jéghideg vízzel és fickándozó pisztrángokkal. A völgyekben felhőnyi juhnyájak. Alma, körte, szilva, homoktövis. A hegyekben mindenféle gomba, rengeteg. A természet gazdagságától elképedt Koljan azért nem mulasztotta el jól megnézni telt ajkú útitársnőjét sem.
A táj gazdagságát órákig lehetne ecsetelni. Koljannak eszébe jutottak a vendégszerető hegylakók is. Egy vele egykorú fiú, a csoport kísérője akkor talált társat magának, egy Oroszország szívéből származó lányt. Már három gyerekük van.
Második alkalommal egyenruhában vetette a sors Nyikolajt erre a mennyei tájra. Elszántan próbálta megérteni, miért kell halált hozni saját népükre, lánctalpakkal felszántani és felégetni azt a földet, amely így is, úgy is az egységes haza része maradt. Hogy miért kell arra kényszeríteni az orosz sihedereket, hogy nekiessenek azoknak a társaiknak, akikkel együtt tanultak a szovjet iskolákban?
Melyik bűnös agyban, milyen skizofrén rémálomban születhetett meg a szadomazochista gondolat, hogy véres masszát, földi poklot csináljanak ebből a virágzó vidékből?
Igen, később, amikor elkezdődött az egész, amikor kiomlott az első csepp vér, a szagától megittasulva, természetesen egyre erősebb és erősebb lett a kölcsönös gyűlölet. Elsötétültek a szemek az összekeveredett vértől. És kiderült, hogy mindenkié piros.
– Még filozófus is vagy? – súgta oda némi káromkodás után az őrmester. – Jobb lenne, ha halkabban beszélnél… Vedd úgy, hogy nem hallottam. Ha nem lennél rendes pasas…
Mikor meglátta a közeledő hadnagyot, félbehagyta a mondatot.
– Mondja csak végig, őrmester! Vagy nincs igazam?
– Igazad van, igazad van, de jogod, az nincs – vágta rá amaz. – Művész vagy, az anyádat… Vajon miért hívják be az ilyeneket a seregbe?
Egy hét múlva az őrmestert darabokra tépte egy golyó. Barátságos és rendes legény volt az Altaj vidékéről. Egy nevető, vörös hajú lány fényképe volt nála, és gyengéd leveleket írogatott az anyjának.
Ez a banális tény csak még mélyebben beleégette Koljanba az átkozott kérdéseket, amelyekért az elesett őrmester leszidta. S bár a „filozófus” ragadványnév nem kísérte el a főiskolára, még kevésbé a gyárba, olykor magában így nevezte önmagát gúnyosan, és pontosan tudta, hogy ilyennek akarta őt a természet. Márpedig természetanyánkra, mint ismeretes, hiába haragszunk. Nyikolaj lassan haladt át az udvaron a saját lépcsőháza felé, és szokása szerint észrevette, milyen sok a személyautó. Elfoglalják a régebben szabadon hagyott területeket, a fűre is felmennek. Sötétek és világos színűek, hosszúak és rövidebbek, vadonatújak és alaposan elkopottak, úgy tűnt, mintha féltékenyen eltolni igyekeznének egymást egy láthatatlan etető elől.
De mi lesz egy év, két év, ötven év múlva? Belefájdul a feje, ha csak rágondol. Az emberek
fémszkafanderekbe bújnak egymás elől, látni sem akarják egymást.
Egyszer Nyikolaj egy rossz mezei úton tartott hazafelé a dácsáról. Vagy hat kilométer volt a vasútállomásig. Kegyetlenül sütött a nap. Ez még csak hagyján, de legyek, bögölyök is kavarogtak a feje körül. Mintha összetévesztették volna egy lóval, szüntelenül ott kerengtek.
Nyikolaj meg-megállt, előrenyújtotta a kezét, remélvén, hogy valaki felveszi. Hasztalan. A közlekedés közönyös urai recsegő köveket szórva kerekeik alól, maró és fullasztó füstöt árasztva robogtak tova. Hűvös időben Koljannak semmi erőfeszítésébe nem került megtenni ezt a távolságot. De akkor – vagy két évvel ezelőtt történt – alaposan kimerült már a telken, alig vonszolta magát, fulladozott a hőségtől, és belefáradt a szárnyas vadorzók elleni védekezésbe. Közben egymás után hagyták el az autók. A benne ülőket egyáltalán nem érdekelte, hogy milyen égető pokolban, golyózáporban kúszott még nemrég Nyikolaj a felhevült hegyekben, miközben ők épp minden energiájukat arra fordították, hogy autót szerezzenek maguknak.
Érezvén, hogy csak úgy senki sem fogja elvinni, s mivel a HÉV indulásáig még elég sok ideje volt, elővett a zsebéből három tízrubelest, és jól láthatóan maga elé tette egy kőre. Hogy lássák, nem potyázni akar.
Levette nagy, ellenzős sportsapkáját, letörölte arcáról az izzadságot. Egy elegáns sportkocsi fékezett mellette. A száját sem volt érkezése kinyitni, amikor az első ablakon egy kecses női kéz kinyújtott egy összegyűrt tízest. Tulajdonosa egy szót sem szólt, csak Nyikolaj elé ejtette a bankjegyet, és csikorgó kerekekkel továbbhajtott.
Nyikolaj még annyit utána tudott kiáltani:
– Az állomásra mennék!
Ám a sportos szépség addigra eltűnt, mintha ott se lett volna. Ettől csak még közönségesebbnek tűnt az út szélén az embermagasságú, illatos somkóró. Mögötte a szamárkóró lila virágai díszelegtek, azok mellett pedig a hosszúra nőtt katáng égszínű virágai virítottak. A fürge tengeliceraj, dallamosan beszélgetve oszlott szét a gazzal benőtt mezőn.
Nyikolaj felvette a pénzt, zsebre vágta, és folytatta az útját, a továbbiakban nem óhajtotta jótékonyságra csábítani honfitársait.
Hogy milyen ijedősek lettek a népek! Minden bokorban veszélyt szimatolnak. Ha egy nagyvárosban egy tucatnyi koldust kiállítanánk valamelyik utcasarokra, a lakók azonnal pánikba esnének. A közelmúltban Moszkvában járt Koljan. A metró kocsijában egy nő előrenyújtott kézzel és kisgyerekkel a karján kéregetett:
– Segítsenek, jóemberek, operációra kell a pénz!
Füle botját se mozdította senki, kővé dermedtek. Az újságok világgá kürtölték, hogy nemrég egy egész kartellnyi hamis koldust lepleztek le. Az emberek pedig nem szeretnek baleknak látszani.
Koljan sem szeretett. Ennek érdekében a „jóemberek” legtöbbször süketet játszanak: ki egy könyvet olvas, ki keresztrejtvényt fejt, ki pedig egyszerűen lehunyja fáradt szemét, alszik vagy a gondolataiba merül. Pedig az emberek valójában jók. Itt ez a nagymama az unokájával. Nem győz gyönyörködni a kislányban. Örömtől ragyog az arca, hogy mellette van a drága kis lény, és gondtalanul az orrát piszkálja. Egy idős, váll-lapján két nagy csillagot viselő katona a száguldó szerelvény ütemére ringatózik. Egy cingár egyetemista szétterített jegyzetei fölött a száját mozgatva ismételget talán egy képletet, de az is lehet, hogy suttogva imádkozik épp a vizsga előtt. Bárkire tekintett is Nyikolaj, mindenkinek megvoltak a maga gondolatai, a saját gondjai. Az asszony lassan haladt előre a vagonban, húzta az egyik lábát, az ölében lévő gyermek pedig gondtalanul az ujját szopta. Ha nem is tudja, hogy épp együtt dolgozik az anyjával, akkor sem könnyű munka ez. A fülledt kocsikban vonszolni magukat, fel s alá, több órán át. Méghozzá minden nap.
Nyikolajban megmozdult valami a régi, szent „jóemberek” gondolatára. A zsebébe nyúlt, és kitapogatta az aprópénzt. Ha nem kotorta is ki mindet, mert sajnálta, vagy tízkopejkányit biztosan kivett, és számolatlanul az asszony eléje tartott markába tette.
És ha valóban a gyermek gyógykezelésére kell a pénz? De ha nem, akkor sincs semmi irigylésre méltó a helyzetében: nem jó dolgában lett belőle koldus.
Nyikolaj nem hallotta a választ, hogy „Isten fizesse meg”. Pedig nagyon várta. Lelkét öröm és egyidejűleg szégyen töltötte el, hogy milyen nagylelkű volt, pedig miféle nagylelkűség ez? Kevesebb, mint egy metrójegy ára.

Natalija Nyikityina

Natalija Nyikityina

Azt mondják, valamikor öt kopejkába került egy jegy erre a metróra. Ezek szerint a jótette alig ért egy metrójegyet. Ezért nem nyílt hálára az asszony ajka. Csak megkeményedett a szíve egy ilyen adomány láttán.
Ne haragudj, gondolta Koljan abban a pillanatban. Szívesen adnék neked enni meg inni, a gyermekeddel együtt. De valójában kétlem, hogy igazi koldus vagy. Korunk bizalmatlansággal fertőzött meg bennünket. És a jóemberek mintha munka nélkül maradtak volna.
Koljan megállt lépcsőházuk bejárata előtt. Sok-sok szendergő autó, nyírfák, amerikai juharok, gazda módjára terpeszkedő vastag nyárfák. És a levegő! Nem akaródzott hazamennie. Finom, tavaszi levegő. Egész lényét átjárta a nyárfarügy aromája. A sötét égen fénylő csillagok – végtelen szépség.

(Katona Erzsébet fordítása)

Bővebben a könyvről: Munkás vagy művész?

Adatok: A könyv fülszövege

Natalija Nyikityina: Fizetés nélküli szabadság

Libri Kiadó, 2012