Benedek Szabolcs: A vérgróf (részlet)

5

Amikor a gróf Budapestre érkezett, éppen csak leszállt a hajóról a Lánchíd tövében, szétnézett, enyhén megingatta fejét, majd sápadt arcán egy enyhe mosollyal azt mondta a szorosan mellette lépdelő és a kései időponthoz képest szokatlanul elegánsan öltözött fiatalembernek:

– Hát itt tényleg nagyon sok minden megváltozott.

Idegen akcentussal ejtette a szavakat, ám nem azzal a nehézkes darabossággal, ahogyan a Bécsben élő magyar arisztokraták beszélnek, akiknek folyamatosan keresgélniük kell a számtalan német szó között azt a néhány magyart. Keskeny, vértelen ajkain könnyedén, szinte légiesen csúsztak ki a mondatok, láthatóan nem kellett törnie a fejét azon, hogy mit miként kell megfogalmazni ezen a nyelven, mégis a tónusban, a hangsúlyokban, a hangok megformálásában szokatlan színek vibráltak. De nem csupán ebben: az egész lényében volt valami idegenszerűség.

Már az is különös volt, hogy hajóval érkezett, holott jöhetett volna vonattal is, az sokkal hamarább megtette az utat Bécs és Budapest között. A gróf azonban sehova sem sietett. Olyan volt – állapította meg az elegánsan, bár kissé csapzottan öltözött fiatalember –, akár egy múlt századi úr, aki különösebb cél nélkül utazgat a világban, pusztán az utazás öröméért. Szépen, komótosan, kedélyesen. A régimódiságot még egyértelműbbé tették azok a hatalmas, ódon utazóládák, amelyeket a gróf és inasa magával cipelt.

A fiatalember Pozsonyban szállt föl a hajóra. Az előnyt, amit elegáns öltözéke (fodros inge és drapp öltönye) adott a külsejéhez, némiképpen lerontotta sovány termete, göthössége, kócos haja és idegesen ugráló tekintete. Egy percre sem tudott leülni, folyton föl­alá mászkált a hajón, hol erre, hol amarra figyelt, mintha szüntelenül keresne valamit.

Rögtön kiszúrta a grófot. Persze nehéz is lett volna nem észrevenni, amint az alkonyat után is megmaradó nyári langymelegben rezzenéstelen arccal, látszólag sehova nem nézve üldögél a fedélzeten. Úgy nézett ki, akár egy angol felfedező valami afrikai hajójáraton, pár nappal azelőtt, hogy bevenné magát a dzsungelbe, hogy ismeretlen állatok és népek után kutasson. A fiatalembernek az is megfordult a fejében, hogy ez a szokatlan küllemű alak talán újságíró, tehát a kollégája, akit valamelyik neves londoni lap küldött ide, hogy első kézből tudósítson a magyarországi állapotokról. Esetleg egy otthon furtonfurt unatkozó gentleman, aki a múlt századi utazókhoz hasonlóan járja a világot, hogy később mindenről szépen illusztrált kötetekben számoljon be a művelt olvasóközönség előtt. Egy rövid ideig arra is gyanakodott, hogy hazatérő emigráns, de aztán gyors fejszámolással elhessegette ezt a gondolatot. Mert igaz, hogy élnek még páran 1848 szereplői közül – elegendő akár a császárra gondolni, vagy mondjuk a komáromi remeteségbe menekült Görgey Artúrra –, ám azok őszbe csavarodott fejükkel és hajlott, reszketeg testükkel nem úgy néznek ki, mint ez a férfiú, aki – s a fiatalember itt azon kezdett el gondolkodni, hogy ez az alak vajon mennyi idős lehet.

A sötétség valamelyest eltakarta az ismeretlen férfi arcának sápadtságát, s bár így is kivehető volt, mennyire fakó és beesett, ennek ellenére nem tűnt nagyon idősnek. Mielőtt kijött volna a kabinjából és beleült volna a karosszékbe – ez nem sokkal Pozsony után történt –, a fiatalember megfigyelte, milyen könnyedén, ruganyosan járt, tekintete élénk volt, sőt, hogy erőnek se volt híján, azt az bizonyította, hogy mielőtt megtalálta volna a számára és a szék számára legmegfelelőbb helyet, olyan játszi könnyedséggel tolt arrébb egy tárolószekrényt, mintha az valami könnyű kis tákolmány lett volna.

Nagy bajuszú, tagbaszakadt férfi állt a gróf karosszéke mögött. Igazi óriás, aki robusztus méreteivel szokatlanul erős kontrasztot képezett a másik véznaságával. A gróf ugyanis magas, de sovány, majdhogynem cingár ember volt. Ennek ellenére semmivel se gyöngébb az óriásnál. A Lánchídhoz megérkezve a fiatalember földbe gyökerezett lábbal nézte végig, ahogy lepakolnak a hajóról: nem engedték, hogy akár ő, akár a matrózok az utazóládákhoz nyúljanak, maguk vitték le mind a négyet a fedélzetről. Pedig súlyos darabok lehettek, és a kikötőben várakozó kocsik közül az, amelyiket fölfogadtak, láthatóan lejjebb ereszkedett a négy utazóláda súlya alatt. A lovak is igen nehezen bírtak el velük. Káromkodott is a kocsis rendesen, amíg a melléje letelepedő tagbaszakadt férfiú a vállára nem tette a kezét. Nem szólt egy szót se, még csak a tekintete vagy az arca se mutatott haragot, netán fenyegetést, ám a pazar szókincsű kocsis azonnal elhallgatott, és onnantól csak az ostort pattogtatta.

Úgy esett, hogy a gróf szólította meg a közelében sertepertélő fiatalembert, noha eredetileg ez éppen amannak állt szándékában. Már jócskán benne jártak az éjszakában, erősen közeledtek Budapesthez, de a fiatalembernek még semmilyen épkézláb ötlete nem volt arról, hogy miként is kezdhetné el a remélt beszélgetést. Pedig nem szoktak ezzel nehézségei lenni: készített már színes riportot többszörös gyilkosságért rács mögé került hallgatag hentesinassal éppúgy, mint a titkolózásba burkolózó szabadkőműves páholyok egyik főmesterével. Ezúttal viszont sehogy se akartak a szájára jönni azok a frappáns kérdések. Órákon át keringett a rejtélyes ismeretlen körül, s miközben annak arisztokratikus idegensége roppant kíváncsivá tette, egyszersmind meg is bénította.

Na meg persze attól is tartott, hogy mielőtt egyet szólna, a marcona, nagy bajuszú figura egyszerűen leüti.

A gróf észrevette, hogy ez a bátortalan ifjú akar tőle valamit, de egyelőre kivárt. A hajó azonban vészesen közeledett Pesthez, és félő volt, hogy a célok beteljesületlenek maradnak – ezért amikor a foszladozó sötétségben föltűntek Újpest gyárkéményei, hirtelen odaszólt a néhány méterre tőle a korlátnak támaszkodó fiatalembernek, és megkérdezte tőle, hogy mit gondol, lesz­e lehetőség a kikötőben kocsit vagy valamiféle szállítóeszközt bérelni.

– Hogyne, kérem – hebegte amaz, majd erőt vett magán, ellépett a korláttól, és néhány szóban elmagyarázta, hogy a hajók érkezésekor mindig ott szokott állni pár bérkocsis, akik kéretlenül is fölkínálják a szolgálataikat.

– Ez pompás – örvendezett a gróf, és a fiatalember ekkor állapította meg, hogy kissé franciásan ejti a szavakat.

Ezek szerint mégse angol, gondolta, de ez egyáltalán nem keserítette el. Sőt. Éppen elég regényt olvasott már el Verne Gyulától és Victor Hugótól ahhoz, hogy a franciákért is lelkesedjen.

– Tudja, momentán nem sok holmim van, a nagyobbik része egyelőre Bécsben maradt, de azt a keveset se szeretném ölben elszállítani a szállásomig. Nem mintha nem birkóznánk meg velük, ám mégis, képzelje csak el, milyen nevetséges látványt nyújtanánk, amint az imbolygó súlyok alatt görnyedve végigcipekedünk a fél városon…

A férfi nevetett. Volt valami gúny, valami szarkazmus a nevetésében. Különben az a nem sok holmi, mint rövidesen kiderült, egész pontosan négy utazóládát jelentett, és a fiatalember megállapította, hogy az idegen igazat beszél: tényleg meg tudnának birkózni velük, mi több, talán keresztül is tudnák cipelni őket a fél, vagy akár az egész városon.

– Hol volna az a szállás, kérem?

A férfi a homlokát ráncolta, aztán a mögötte álló tagbaszakadt alakra bökött:

– Ne haragudjon, milyen jó, hogy mondja, ezt el is felejtettem az inasomtól megkérdeni… Mihály, merre is van a szállásunk?

Az újságíró kétszeresen is meglepődött. Egyrészt azért, mert nem gondolta volna, hogy ez a nagy termetű figura, aki bő, fehér ingében és enyhén buggyos fekete pantallójában egy az egyben úgy festett, ahogyan a színpadokon a parasztokat szokták ábrázolni, inasként szolgál. Másrészt azon is csodálkozott, hogy túl azon, hogy Mihálynak szólították, a bajszos férfi gazdájához hasonlóan magyarul, ám enyhe francia kiejtéssel válaszolt:

– A Bulyovszky utcában, gróf úr.

Pillanatokon belül ez volt a harmadik meglepetés. Egy gróf! – futott át a fiatalember agyán – Ezek szerint mégiscsak negyvennyolcas emigráns? – Az egyre jobban felszakadozó sötétben lopva megint az idegen vonásait kezdte fürkészni, és azon tanakodott, mennyi idős lehet.

– Ezek szerint Bulyovszky utca! – bólogatott amaz. – Netán ön tudja, hogy merre van?

– Az Andrássy útról nyílik – felelte a fiatalember, mielőtt Mihály szóra nyithatta volna vaskos ajkait.

– Köszönöm! Köszönöm, kedves… ej, de udvariatlan vagyok, hiszen még be se mutatkoztam, bocsásson meg a figyelmetlenségemért… – a gróf kotorászni kezdett a zsebében.

Az újságíró fülig elpirult.
– Én kérek elnézést, méltóságos uram, amiért megfeledkeztem az illendőségről, nekem kellett volna előbb…

Közelebb lépett, de nem tudta folytatni, mert az idegen egy névjegyet rántott elő, és átnyújtotta. A fiatalember a hajnal derengésében és a fedélzeti lámpa imbolygó fényében elolvasta a három nyelven (franciául, németül és magyarul), apró betűkkel megírt kártyát: Felsővadászi Rákóczi Lipót, Saint­Germain és Sárospatak grófja.

– Rákóczi! – ismételte félhangosan a bűvös nevet. Pár esztendővel korábban, még egészen kezdőként szerette volna elérni, hogy ő tudósítsa lapját a vezérlő fejedelem, a fejedelem mostohaapja és édesanyja hamvainak temetéséről, de a főszerkesztő ebbe nem ment bele, mondván, hogy túl tapasztalatlan még egy ekkora anyag összeállításához, úgyhogy mást küldött Kassára. Abba azonban beleegyezett, hogy Rákóczi Ferenc, Thököly Imre és Zrínyi Ilona Budapestre érkezéséről és itteni rövid megállójáról ő tájékoztassa az olvasóközönséget. Kicsit elszámította magát, vagy az értesülései voltak felületesek, a koporsók ugyanis egy egész napot töltöttek Budapesten, az ifjú kollégának tehát bőven volt lehetősége írni a Keleti pályaudvarról induló, majd oda visszatérő, valamint a Bazilikában és a Deák téri evangélikus templomban fölravatalozott vendégekről.

– Igen, az vagyok – bólintott a gróf, és kíváncsian pillantott a fiatalemberre.

Amaz zavartan nyújtotta át saját névjegyét:

– Tényleg bocsásson meg, méltóságos uram… Sza… Szállási Titusz vagyok.

Megint elpirult, mint rendszeresen, amikor bemutatkozott. Ennek az volt az oka, hogy eredetileg Szabó Bélaként anyakönyvezték, de a publikációihoz (amelyekbe a hírlapi tudósításokon, riportokon és olykor tárcákon kívül néhány vers is beletartozott) barátai és kollégái tanácsára egy másik, szebben hangzó nevet választott, amely egy kávéházi hajnalon született meg, midőn az éjjeli abszint hatását némi kávéval igyekeztek elmúlasztani, hogy a redakcióba immáron többé­kevésbé kitisztult fejjel menjenek. Mindazonáltal a fiatalember demokrata meggyőződésétől vezéreltetvén ragaszkodott ahhoz, hogy ha már a derék kollégák egy római császárról keresztelték el, új vezetékneve végén -i álljon -y helyett.

– Titusz… – mélázott Rákóczi gróf. – Milyen rég hallottam ezt a szép nevet.

A fiatalember nem tudta eldönteni, hogy gúnyolódik­e. Mielőtt megbizonyosodhatott volna, gyorsan elterelte a szót:

– Már megbocsásson a kíváncsiskodásért, méltóságos gróf úr, de az ön családneve igen jól cseng errefelé… Az pedig, hogy Sárospatakot is föltünteti a névkártyáján, külön gyanakvásra ad okot…

A gróf kurtán fölnevetett.

– A magyarok szeretnek folyton a múltba hajolni. Akárhányszor magyarokkal találkozom, mind ezt kérdezi. Nem igaz, Mihály?

– De igaz, gróf úr – válaszolta Mihály rezzenéstelen arccal.

– Hát mondd meg ennek a derék ifjúnak, Mihály, hogy leszármazottja vagyok­e annak a Rákóczi fejedelemnek.

– Ön Rákóczi Ferenc fia, gróf úr.

Szállási Titusz ismételten meghökkent. Nem azon, hogy a gróf intése ellenére az inas nem hozzá, hanem a gazdájához intézte a szavait. Sokkal inkább a fejedelem nevének hallatán. Mármint hogy Lipót Rákóczi Ferenc fia lenne, ami már csak az azóta eltelt majdnem kétszáz év okán is képtelenség. Természetesen nem szabad kizárni azt a lehetőséget, hogy ezek itt gúnyolódnak – vagy jó: engedtessék meg, hogy tréfálkoznak vele. A másik eshetőség, hogy a gróf apját ugyanúgy hívták, mint a vezérlő fejedelmet.

Elhatározta, hogy ennek alkalmasabb időben utána fog járni.

– Először jár a méltóságos úr Budapesten?

– Nem először, noha amikor legutóbb itt voltam, akkor még nem így hívták ezt a várost, és nem is volt ekkora. De mostanában csupa jót hallottam róla.

Szállási Titusz a homlokát ráncolta, és újra azon mélázott, hogy vajon mennyi idős lehet a gróf, ha legutóbbi ittjártakor Budapest még külön városok formájában létezett. Elvégre annak is már lassan negyven éve.

– Méltóságos gróf úr, mint láthatja, újságíró vagyok…

– Látom – biccentett Rákóczi Lipót, ahogy a kezében tartott névjegyet tanulmányozta. – Budapesti Napló. Ez az ön lapja? Ennek dolgozik?

– Igen, méltóságos uram, és ne haragudjon a tolakodásért, de az olvasóinkat bizonyára nagyon érdekelné, ha megtudnának egyet s mást az ön életéről, különös tekintettel történelmi családjára…

A gróf legyintett:
– A magyarokat ez érdekli a legjobban. A történelem. A múlt, amit ők valami félreértés kapcsán dicsőnek tartanak.

– Engedelmével, ezen véleményét kiegészíthetné a legújabb, már itt szerzett benyomásaival is… Szóval, ha nem veszi tolakodásnak, néhány nap múlva fölkeresném, hogy beszélgessünk ezekről.

Szállási Titusz, ahogy a matrózoktól látta, szélesre tárt terpeszben állva megvetette lábait a fedélzeten. Nem imbolygott, nem dőlt semerre sem. Most már elemében volt. Megint dolgozott.

– Hogyne, barátom, hogyne – biccentett kedélyesen a gróf. – Az inasom mindjárt fölírja a névjegyemre a pontos címemet. Aztán majd csináltatok olyat is, amelyen már szerepel ez a Bulyovszky utca. Keressen föl néhány nap múlva. De föltétlen este jöjjön.

– Köszönöm, méltóságos uram! Esetleg odatelefonáljak előbb?

– Ne telefonáljon. Nincs a villában telefon. Utálom a modern dolgokat. Ha otthon vagyok, akkor megtalál. Ha nem, akkor jöjjön máskor. Vagy ekkor, vagy akkor, de mindenképpen várni fogom.

A bécsi hajó kürtszóval üdvözölte az ébredező Budapestet. Már látszott a Vár és a Lánchíd sziluettje.

Bővebben a könyvről: Gróf és vér

Adatok: A könyv fülszövege

Benedek Szabolcs: A vérgróf

Libri Kiadó, 2012