A latinok Géniusznak hívták az istent, akire az egyes ember születése pillanatában rábízatik. Létezik egy latin kifejezés, amely csodálatosan kifejezi, milyennek is kellene lennie a titkos kapcsolatnak, amely az egyes embert saját Géniuszával összeköti: indulgere Genio. Mindenben alá kell vetnünk magunkat a Géniusz akaratának, mindenben egyet kell értenünk vele, mindent meg kell tennünk, amit kér tőlünk, hiszen az ő léte a mi létünk, az ő boldogsága a mi boldogságunk. Még ha a követelései – a mi követeléseink! – olykor értelmetlennek vagy szeszélyesnek tűnnek is, jobban járunk, ha zokszó nélkül eleget teszünk nekik.
Furcsa módon ez a hozzánk legközelebb álló, legszemélyesebb istenség egyben a legszemélytelenebb is. Ő testesíti meg mindazt, ami bennünk van ugyan, mégis meghalad minket, túlmutat rajtunk. Ha képesek vagyunk felfogni annak jelentőségét, hogy az ember a Géniuszban fogan, megértjük, hogy az emberi lény több, mint saját Énje és öntudata. Hogy születése pillanatától haláláig magában hordoz valamely személytelen, preindividuális elemet, amellyel együtt kell élnie.
Az ember tehát kétfázisú lény. Erre mutat az a bonyolult dialektika, amely az ember (még) nem individuális, nem megélt része és a már személyes sorssal és tapasztalatokkal rendelkező része között bontakozik ki.
Fordította: Krivácsi Anikó
Bővebben a könyvről: A történelem kézjegyei
Typotex Elektronikus Kiadó, 2008
ISBN: 9789639664869
Olvass bele 
Posted on 2012. január 20. péntek Szerző: olvassbele.com
0