Donna Leon: Vérző kövek (részlet)

Posted on 2012. január 20. péntek Szerző:

0


Vérző kövek - címlap1

Két férfi haladt át a Campo Santo Stefanóra vezető, fából ácsolt kapu boltíve alatt, kabátjukon színes fénycsíkok futottak végig, a fölöttük kifeszített karácsonyi égősor visszatükröződései. Sokkal erősebb fény áradt a karácsonyi vásár pultjai felől, ahol az Olaszország legkülönbözőbb részeiből érkezett árusok helyi specialitásaikkal kísértették a járókelőket – volt ott barna kérgű sajt és papírvékony, illatos kenyér Szardínia szigetéről, mindenféle méretű és színű olajbogyó a félsziget minden csücskéből, olaj és sajt Toscanából, a legkülönfélébb hosszúságú, összetételű és átmérőjű szalámifélék Reggio Emiliából. Időnként a pultok mögött állók valamelyike elkiáltotta magát, és rövid lélegzetű ódát zengett árujának minőségéről: „Csak tessék, tessék, kóstolják meg ezt a sajtot, ez maga a mennyország!” „Már késő van, és vacsorázni szeretnék, odaadom kilóját kilenc euróért, addig vigyék, amíg van!” „Ezt a pecorinót kóstolják meg, nincs párja a világon!”

A két férfi szenvtelenül ment el a pultok mellett, süketen és vakon, nem figyeltek sem az árusok mondókájára, sem a sor mindkét oldalán tornyosuló szalámihegyekre. Az utolsó percben érkező vevők, a hideg miatt immár megfogyatkozott számban, olyan termékek iránt érdeklődtek, amelyekről sejtették, hogy jobb áron és talán megbízhatóbb minőségben a saját kis boltjukban is megvehetnek. No de mivel is lehetne méltóbban ünnepelni, mint azzal, hogy kihasználjuk a vasárnap este is nyitva lévő boltok nyújtotta lehetőséget, mivel is lehetne a legékesebben kinyilvánítani függetlenségünket és megcsillogtatni egyéniségünket, mint azzal, hogy veszünk valami teljesen feleslegeset?

A campo másik végébe érve, elhagyván az utolsó kecskelábú asztalt is, a férfiak megálltak. A magasabbik vetett egy pillantást az órájára, bar előtte mindketten ellenőrizték az időt a templom toronyóráján. A hivatalos zárási idő, fél nyolc, már jó negyedórával elmúlt, de igen valószínűtlennek tűnt, hogy ebben a hidegben bárki is kimerészkedne ellenőrizni, időben fejezik-e be a kereskedést az árusok. – Allora? [Nos?] – kérdezte az alacsonyabbik, a társára nézve.

A magasabbik férfi levette a kesztyűjét, összehajtogatta, és berakta a felöltője bal felső zsebébe, majd mindkét kezét zsebre dugta. A másik ugyanígy tett. Mindketten fejfedőt viseltek: a magasabbik egy szürke Borsalino puhakalapot, a másik egy lehajtható fülű szőrmesapkát. Mind a ketten vastag gyapjúsálat tekertek a nyakuk köré, és amint kiléptek az utolsó stand lámpájának fénysugarából, egy kicsit feljebb húzták a sálakat, majdnem a fülükig, ami nem volt éppen meglepő, tekintettel a szélre, amelyik a Canal Grande felől, a San Vitale-templom sarka mögül csapta szembe őket.

A szél arra késztette őket, hogy lehajtsák a fejüket, miközben lassan haladtak, előredöntött vállakkal, a kezük mélyen a zsebük melegében. Húszméternyire az utolsó standtól, az utca mindkét oldalán kisebb csoportokba verődött, magas, fekete bőrű férfiak serénykedtek – igyekeztek minél gyorsabban leteríteni lepedőiket a földre, a szélüket egy-egy női táskával rögzítettek. Amint a lepedők a helyükre kerültek, a lábuknál heverő dagadó vászonzsákokból elkezdtek kiszedegetni a legkülönbözőbb méretű és formájú kézitáskákat.

Egy Prada itt, egy Gucci ott, közöttük egy Louis Vuitton – a táskák olyan összevisszaságban hevertek egymás mellett, amilyet csak a legnagyobb üzletekben látni, ahol a konkurens tervezők modelljei jól megférnek egymás mellett. Gyorsan, a gyakorlatból adódó sebes mozdulatokkal, a férfiak lehajoltak vagy letérdeltek, hogy elrendezzek az árujukat a földön. Egyesek háromszögeket képeztek, mások rendezett sorokat alkottak a hajszálpontosan egy vonalba helyezett táskákból. Egyikük fura módon kört formált belőlük, de amikor hátrébb lépett, hogy ellenőrizze az összhatást, és látta, hogy egy túlméretezett sötétbarna Prada válltáska felborítja az általános szimmetriát, gyorsan átrendezte a képet, és egyenes vonalba helyezte a táskákat, úgy, hogy a Prada megkapja a bal szélső sarok kiemelt helyét. Időnként a feketék váltottak egymással néhány szót, olyasmiről beszéltek, amiről a hosszú ideje egymás mellett dolgozó férfiak szoktak, hogy múlassák az időt: hogy az egyikük nem aludt jól az éjjel, hogy milyen hideg van, egy másik elmesélte, hogy reméli, a fia átmegy a magániskola felvételi vizsgáján, hogy mennyire hiányzik a feleségük. Amikor valamelyikük véglegesen elrendezte a táskáit, felállt és hátrébb lépett, általában a lepedő egyik sarkához, hogy továbbra is beszélgetni tudjon a mellette állóval. A férfiak többsége magas volt, és kivétel nélkül mindegyik vékony testalkatú. A bőrük, vagyis az arcuk és a kezük színe az a fajta csillogó fekete volt, ami azokra az afrikaiakra jellemző, akiknek a vérvonala nem keveredett a fehérekével. Akár mozogtak, akár mozdulatlanul álltak, nemcsak egészség, de egyfajta derűs életöröm is áradt belőlük, mintha aznap estére el sem tudtak volna képzelni kellemesebb elfoglaltságot, mint itt álldogálni a csikorgó hidegben és igyekezni minél több csempészárut eladni a turistáknak.

A feketékkel szemben egy kisebb tömeg verődött össze három utcazenész előtt – a két hegedűs és egy csellista által játszott zene enyhén barokknak, valamint kissé hamisnak tűnt. Mivel azonban a zenészek lelkesek is meg fiatalok is voltak, a nézők jóindulattal hallgatták őket, és elég sokan léptek közelebb, hogy bedobjanak némi aprópénzt a földön fekvő nyitott hegedűtokba.

Még mindig elég korán volt, valószínűleg túl korán ahhoz, hogy nagyobb üzletre lett volna kilátás, de az utcai árusok mindig pontosak voltak, és azonnal munkához láttak, amint az üzletek bezártak. Ezért aztán nyolc óra előtt tíz perccel, éppen mire a két férfi odaért, az összes afrikai ott állt a lepedője mögött, és várta az első vevőket. Időnként áthelyezték a testsúlyukat az egyik lábukról a másikra, majd a szájukhoz emelték összeszorított kezüket, és leheltek egy kis meleget elgémberedett ujjaikra. A két fehér férfi pontosan a lepedők alkotta sor legvégén állt meg, úgy tűnt, mintha beszélgetnének, noha egyikük sem szólalt meg. Továbbra is lehajtva tartották a fejüket, mintegy óva az arcukat a széltől, de időről időre mindketten felpillantottak, és végigfuttatták a szemüket a feketéken. A magasabbik a másik karjára tette a kezét, és az állával egy apró mozdulatot tett az egyik afrikai felé, miközben mondott valamit. Éppen ekkor egy nagyobb csoport idős ember jelent meg a téren, edzőcipőt és hosszított anorákot viseltek, amitől úgy néztek ki, mint egy csapat ráncos bölcsődés – befordultak a templom sarkánál, és benyomultak az utcai zenészek és az afrikaiak között húzódó térbe. Az elöl haladók megálltak, hogy bevárják a többieket, majd amikor a csoport ismét egységet alkotott, újra elindultak, közben nevetgéltek és cseverésztek, egymást szólongatták, hogy álljanak meg megnézni a táskákat. Lökdösődés és tülekedés nélkül, három sorban álltak meg a feketék és a kirakodott áru előtt. A két férfi közül a magasabbik elindult a turisták csoportja felé, a másik szorosan a nyomában. A templom felőli oldalon álltak meg, egymás mellett, vigyázva arra, hogy két idős pár mögé húzódjanak, akik éppen különböző táskákra mutogattak és az árak iránt érdeklődtek. Eleinte a kérdéses lepedő mögött álló férfi nem vette észre a másik kettőt, mert éppen a potenciális vevők kérdéseire válaszolt. Egyszer csak azonban hirtelen elhallgatott és megmerevedett, mint a vadállat, amikor veszélyt szimatol a szélben.

A mellette levő lepedő szélénél álló fekete férfi érzékelte társa szórakozottságát, a turisták felé fordult, és azonnal eldöntötte, hogy kihasználja a kínálkozó alkalmat. A cipők látványa arra késztette, hogy angolul szólaljon meg, és bele is fogott: – Gucci, Missoni, Armani, Trussardi. Mindegyik itt van, hölgyeim és uraim. Egyenesen a gyárból. – A tompa fényben a mosolygó fekete arcból úgy villant elő a fehér fogsor, mint valami ragadozóé.

A két férfit megkerülve, a csoportból meg hárman léptek közelebb a társaikhoz, izgatottan tárgyaltak a táskák dolgát, immár mindkét szomszédos lepedőre figyelve. A magasabbik férfi bólintott, és amint megtette, mindketten előre húzódtak, alig fél lépésnyire az amerikaiak mögött álltak meg. Amikor meglátta őket közeledni, az első árus a jobb lábára helyezte a testsúlyát, és kissé megdöntve a törzsét felkészült, hogy elrugaszkodjon, el a lepedőtől, a turistáktól és a két férfitól. Amint megmozdult, a másik kettő azonnal reagált – begyakorolt, laza, szinte észrevétlen mozdulattal kivették a jobb kezüket a zsebükből. A kezükben levő pisztolyok csövére hangtompítót szereltek. A magasabbik lőtt először, bár a fegyvere csak tompa zörejt hallatott, olyasmit, hogy katt, katt, katt, a társa pisztolya felől még két hasonló hang hallatszott. Az utcazenészek az allegro vége felé tartottak, a muzsika és a környező tömeg hangos beszélgetésének zaja elnyomta a lövések hangját, bár az afrikaiak mindkét oldalról azonnal abba az irányba fordultak.

A lendület még valamennyire eltávolította a táskaárust a lepedője előtt álló emberektől, majd a mozdulatai fokozatosan lelassultak. A két férfi, immár zsebre dugott kézzel, lassan kihátrált a turisták tömegéből, azok udvariasan félrehúzódtak az útjukból. Utána elváltak, az egyik az Accademia hídja felé indult el, a másik a Santo Stefano, vagyis a Rialto felé. Hamar eltűntek a mindkét irányban hömpölygő tömegben.

A táskaárus egy kiáltást hallatott, majd felfelé lendítette az egyik karját. A teste félkörívben előredőlt, majd összeesett, és elterült a táskái mellett.

A veszély első jelére pánikszerűen menekülő gazellákhoz hasonlatosan a többi fekete egy pillanatra megdermedt, majd döbbenetes gyorsasággal reagált. Négyen egyszerűen otthagyták az árut, és pillanatok alatt eltűntek, a San Marco felé vezető szűk callét [köz] választották útirányul. Ketten még elidőztek azzal, hogy felmarkoljanak négy-öt táskát, ők utána a Campo San Samuele irányába rohantak és tűntek el. A maradék négy férfi szintén otthagyott mindent, ők a Canale Grande felé szaladtak, ahol értesítették a híd lábánál áruló társaikat, majd mindannyian átrohantak a hídon, amelynek másik lábánál különváltak és szétszóródtak a Dorsoduro kis calléiban.

Egy ősz hajú nő állt éppen akkor az afrikai árus lepedője előtt, amikor az összeesett. Amint látta összerogyni, az idős hölgy odakiáltott a férjének, aki hátrébb állt a tömegben, majd letérdelt az összecsuklott test mellé.

A nő látta a vért, ami a test alól szivárgott és vörösre festette a lepedőt. A férje, aki megijedt, amikor meghallotta a kiáltását, és csak annyit látott, hogy lebukik, gyorsan utat tört magának a tömegben, és odatérdelt a felesége mellé. Óvó mozdulattal átkarolta a vállat, és akkor látta meg a férfit a lepedőn. Rátette a kezét a férfi nyakára, hosszú pillanatokig ott tartotta, majd elvette, és óvatosan, a kortól csikorgó térddel talpra állt. Lehajolt, és felsegítette a földről a feleségét.

Donna Leon

Donna Leon

Az idős pár körülnézett, de csak a csoportjukhoz tartozó embereket látták, akik mind hátrahőköltek, majd döbbent és zavart arccal bámulták az előttük fekvő férfit és egymást. A széles utca mindkét oldala tele volt gondos precizitással leterített lepedőkkel, rajtuk a hátrahagyott táskák sorakoztak. Amikor az előttük álló közönség tagjai egyenként mind hátrafordultak, az utcazenészek abbahagyták a muzsikálást.

Beletelt néhány percbe, amíg arra ment az első olasz járókelő, aki, amikor meglátta a fekete férfit, a lepedőt és a vért, elővette a zsebéből a telefoninóját és felhívta a 113-at.

(Fordította: Bíró Júlia)

Bővebben a könyvről: Krimik karácsony után

Adatok:  A könyv fülszövege

Donna Leon: Vérző kövek

Geopen Könyvkiadó, 2011