Kjell Eriksson: Burundi hercegnője (részlet)

Posted on 2012. január 20. péntek Szerző:

0


Burundi hercegnője - címlap1

A tányér megremegett, nekikoccant a pohárnak, ami felborult. A kiömlő tej virág alakban futott szét a viaszosvászon terítőn.
„Amikor olyan kevés tej van itthon!” – villant át az agyán. Felállította a poharat, és egy mosogató ronggyal felitatta a foltot.
– Apa mikor jön?
A nő megfordult. A fiú az ajtófélfának dőlt.
– Nem tudom – felelte Berit és a rongyot a mosogatóba dobta.
– Mi lesz a kaja?
Justus könyvet tartott a kezében, a lapok közé csúsztatott mutatóujja volt a könyvjelző. Az anyja szerette volna megkérdezni, mit olvas, de hirtelen más jutott eszébe. Az ablakhoz lépett.
– Pörkölt – válaszolta szórakozottan. A parkolót figyelte. Megint esni kezdett a hó.
Talán mégis talált munkát? Hiszen Mickével beszéltek róla. Hóeltakarítókra biztosan szükség volt. Napok óta szakadt. Johnnak ráadásul tériszonya sem volt.
Berit elmosolyodott. Felrémlett előtte, hogyan kapaszkodott fel John az ereszcsatornán az erkélyére annak idején. Igaz, hogy csak a második emeletre kellett felmásznia, de az sem volt semmi. Ha leesett volna, kitöri a nyakát. „Mint az apja” – gondolta Berit, és az arcáról lehervadt a mosoly.
Nagyon haragudott érte Johnra, de a férfi csak nevetett, aztán átölelte, és olyan erővel szorította magához, amekkorát nem nézett volna ki az ember cingár, inas testéből.
Berit később nem kis büszkeséggel emlegette, milyen szenvedélyes volt azon az estén a férfi. Ez volt az első jelentős közös emlékük.
Hóeltakarítás. Egy kis hókotró hajtott keresztül a parkolón, hogy újabb halmot borítson a hó alatt roskadozó bokrokra a parkoló szélén. Harry vezette. Berit felismerte a vezetőfülkéből kipirosló hegyes fövegéről.
Justus Harrynak köszönhette alkalmi kereseteit, Harry nyári munkát adott neki, amikor a fiú sehol máshol nem talált. Fűnyírás, szemétszedés, gazkapálás – efféle megbízásokat kapott, s habár sokat nyavalygott, igazából rettentő büszke volt az első fizetésére. Berit követte a hókotrót a szemével. Hóeltakarítás. Az eke kétfelé hányta a havat. A hókotró tetején sárga-vörös villogólámpa forgott. A házakra leereszkedett a sötétség. A villogó fénye körbepásztázott a parkolón. Melózhatott Harry, amennyit csak bírt. Vajon hány órát dolgozott az elmúlt napokban?
– A Kanári-szigetekre húz a szívem, ezért kell a sok hókotrás – kiáltotta oda a minap, amikor összefutottak a bejárat előtt.
Harry a lapátra támaszkodott, és Justus felől érdeklődött. Sosem mulasztotta el megkérdezni, mi van a fiúval.
A nő visszafordult az ablakból, hogy elmondja Justusnak is, de a fiú addigra eltűnt.
– Mit csinálsz? – kiabált be a szobába.
– Semmit – érkezett a válasz.
Berit gyanította, hogy Justus a számítógép előtt ül. Amióta John augusztusban hazacipelte azokat a dobozokat, Justus – amikor csak tehette – a képernyőre tapadt.
– Nincs mese, kell a kölyöknek egy számítógép! Enélkül ma már nem megy – mondta John, Berit ugyanis luxuskiadásnak tartotta a vételt.
– Mennyibe került?
– Olcsón jutottam hozzá – felelte a férfi, és sietve elővette az Elgiganten áruház blokkját, amikor Berit szemében meglátta azt a sötét pillantást, melyet oly régről ismert.
Berit körülnézett a konyhában, hátha talál még valami tennivalót, de már minden készen állt a vacsorához. Visszafordult az ablakhoz. John azt ígérte, négyre hazaér. Már majdnem hat óra volt. Telefonálni szokott, ha késésben volt, ami általában csak akkor fordult elő, amikor az üzemben túlórázott. Nem szeretett sokáig dolgozni, de Sagge mindig úgy kérte az embert, hogy igazából nem lehetett visszautasítani. Mintha a cég jövője állna vagy bukna azon a pár órán.
A felmondás után Johnnak alig lehetett hallani a hangját. Voltaképp sosem beszélt túl sokat, kettejük közül Berit volt a beszédesebb. Miután pedig Sagge elbocsátotta, John szűkszavúbb lett, mint valaha. Ősszel azonban valami megváltozott. Berit biztos volt benne, hogy a halaknak köszönhető az egész. Az akvárium, amiről John éveken át annyit regélt, most valósággá vált.
Az hiányzott Johnnak, hogy végre az akváriumával pepecselhessen. Szeptemberben hetekig dolgozott rajta. Harry segített beállítani a végső helyére. Ő és Gunilla részt vettek az avatáson. Berit szerint bolondság felavatni egy akváriumot, de végül egész jól sikerült az ünnepség.
A közvetlen szomszédjuk és John anyja is bekukkantott. És Lennart is eljött, józan volt és vidám. A máskülönben meglehetősen félénk Stellan átölelte Beritet, és valami olyasmit mondott neki, hogy nagyon édes. John csak vigyorgott rajta. Stellan miatt nem kellett aggódni. John egyébként nem jól viselte az ilyet, főleg ha volt már benne egy-két kupicával.
Harry befejezte a munkát a parkolóban. A villogó fény újabb és újabb pászmákat vetett a mosókonyhához vezető ösvényre és a közösségi helyiségre. Hóeltakarítás. Beritnek csupán homályos elképzelése volt arról, miből áll ez a munka. A tetőre is fel kell mászniuk, mint régen? Gyerekkorából emlékezett azokra a férfiakra, akik vastag bundába öltöztek, hólapátot ragadtak, és a vállukra kötéltekercset hurkoltak. Még az a figyelmeztető tábla is felderengett az emlékezetében, amit ilyenkor az utcában és a házak udvarán kiraktak.
Lehet, hogy John Lennartnál van? Tuck barát, ahogyan John nevezte. Beritnek nem tetszett. A régi rossz időket idézte fel benne a név, Lennart nagyszájú magabiztosságát és John kifürkészhetetlen csöndjét, melyet nem tudott hova tenni.
Berit mindössze tizenhat éves volt, amikor ők hárman találkoztak. Johnnal ismerkedett meg először, aztán nem sokra rá Lennarttal. A két fivér elválaszthatatlannak tűnt. Lennart nyughatatlan volt, sötét haját ide-oda dobálgatta, mozdulatai kiszámíthatatlanok voltak, locsogása ideges. John pedig szőke, ajka vékony, és puhasága az első perctől kezdve imponált Beritnek. Kissé nőies arcának fehér bőrén különös látványt nyújtott a heg, mely a bal szeme fölött húzódott: egy motorbaleset nyoma. Természetesen a bátyja vezetett.
Beritnek nem fért a fejébe, hogyan lehetnek John és Lennart édestestvérek. Annyira különböztek külsejükben és viselkedésükben! Egyszer megkérdezte Ainától, az anyjuktól. Éppen az utolsó stampedlit gördítették le egy nyári ráklakomán. De Aina csak a száját húzta, és nyeglén kitért a kérdés elől.
Nem sok időbe telt, amíg Berit rájött, hogy a fivérek nem mindig tisztességes úton keresik meg a megélhetéshez szükséges pénzt.
Johnnak kétségtelenül volt állása az üzemben, de Berit úgy érezte, az egész csak arra szolgált, hogy fenntartsa a látszatot, nem utolsósorban az apja, Albin megnyugtatására.
John bűncselekményekbe keveredett. Nem gonoszságból vagy kapzsiságból. Csak mintha a hétköznapi életvitel nem igazán elégítette volna ki. Sokan vélhették így a környezetében: látszólag tisztességesen beilleszkedett tizenévesek, akik esténként, éjszakánként nyughatatlan hordákba verődve csellengtek Uppsala keleti városrészeiben, elcsentek ezt-azt az üzletekből, elloptak egy-egy retikült, megfújtak néhány motorkerékpárt és autót, pincékbe törtek be, s ha éppen olyan hangulatban voltak, bezúztak pár kirakatot. Néhányuk stabil bandatag volt, mint John és Lennart, mások jöttek, aztán el is mentek, a legtöbben legfeljebb fél, esetleg egy évig maradtak.
Voltak, akik a Bolands szakiskolában tanultak. Szobafestő-mázolónak, építőipari szakmunkásnak, autószerelőnek készültek. Csupa olyan szakmát választottak, amit a hetvenes évek elején kínáltak a munkáscsaládok fiainak. Senki nem tanult tovább a gimnáziumok elméleti tagozatain. Hiányzott a szándék és a megfelelő tanulmányi eredmény. Mások az általános iskola után azonnal munkába álltak. A legtöbben a szüleikkel laktak. Természetesen sokuknál a szülők nem bizonyultak alkalmasnak arra, hogy megakadályozzák a visszaéléseket, a lopásokat vagy azt, hogy a fiatalok jogosítvány nélkül vezessenek. Volt a szülőknek elég bajuk anélkül is. Általában tehetetlenül nézték, milyen irányt vesz csemetéjük élete.
Amikor pedig kapcsolatba kerültek a szociális intézményekkel, a pszichológusokkal és a társadalom más szakképzett segítőivel, legtöbbször tanácstalanul, félszegen viselkedtek, rendszeresen zavarba hozták őket a szakszavak, s persze saját szülői kudarcuk égető szégyene.
John egy mechanikai üzemben kezdett hegesztést tanulni. Ha sok volt a munka, beugorhatott kisegítőnek, s így hamarosan kiváló szakmunkás lett belőle. Precízen dolgozott, sok biztatást kapott, a legtöbbet ugyan nem Saggétől, hanem három kollégájától.
– Ha ők nincsenek, megette volna a fene az egészet – mondta egyszer Beritnek.
A bandázást csak akkor hagyta abba, amikor az üzemben rendszeressé váltak a megrendelések. Végre lett munkája, megbecsülték, tisztességes fizetést kapott, és ott volt neki Berit.
Lennart nappal élelmiszert szállított egy utánfutós motoron, esténként pedig a Sivia-udvar biliárdtermében lazított.
John is vele volt. Ő játszott jobban, de ez a testvérét nem izgatta különösebben. Lennart általában egy emelettel lejjebb lógott a fl ipperteremben. Berit is ott találkozott először velük. Anna-Lenával érkezett, aki szerelmes volt az egyik srácba a biliárdteremben.
Berit azonnal beleszeretett Johnba. Tetszett neki, ahogy a fiú dákóval a kezében körbeoson az asztal körül. Hihetetlenül összpontosított játék közben. Alig szólt egy szót.
Johnnak finom keze volt. Berit szemügyre vette a zöld filcen szétterpesztett ujjait és a dákón végigszaladó komoly pillantását. A megfontoltságot látta rajta. A szempilláját. A tekintetét. Azt az erőteljes nézést.
Hogy miért révedt el a biliárdtermi emléken, nem tudta volna megmondani. Évek óta a Sivia közelében sem járt. Bizonyára Tuck barátról jutott eszébe. Lehet, hogy John éppen nála van. Nem szívesen telefonált oda. Biztosan piálnak. John néhanapján úgy érezte, muszáj leinnia magát a sárga földig Lennarttal. Manapság nem gyakran volt rá példa, de ha már egyszer úgy határozott, semmi sem állíthatta meg. Még Justus sem. A fiú is tudta, jól ismerte az apját, s bár időnként hangot adott rosszallásának, az ilyen tiltakozások sosem voltak hangosak, és nem tartottak túl sokáig.
Egyszer megtörtént – Justus tizenkét éves lehetett –, hogy John hagyta magát meggyőzni és hazajött. Akkor Justus hívta fel a nagybácsiját és rögtön az apját kérte a telefonhoz. Beritnek nem engedte, hogy kihallgassa a beszélgetést, inkább bezárkózott a vécébe a hordozható készülékkel. Félóra múlva a tántorgó John már be is toppant. Mintha a testvérek ezeken az éjszakákon rövid időre visszatérhettek volna a régi életükhöz. Az ivászatok összetartották őket. Berit nem tudta, miről beszélgetnek ilyenkor. A régi időkről, az almtunai gyerekkorukról, vagy ki tudja, miről.
Nem sok egyébről eshetett szó. A közös múlt miatt keresték egymás társaságát. Berit néha féltékeny volt erre a számára jórészt idegen, letűnt világra. John és Lennart úgy beszéltek a gyerekkorukról, mint életük egyetlen igazán boldog időszakáról. Lennart hangja olyankor egész ellágyult, ami máskülönben szinte sosem fordult elő vele.
Berit kívülállónak számított. Johnnal közös életük nem volt része ennek a történelemnek. Berit akkor jelent meg a színen, amikor John sorsa fordulóponthoz ért, és gyerekkora végérvényesen lezárult. A lány már nem lehetett szereplője az újra meg újra felidézett boldog, napfényes éveknek.
– Mikor jön apa?
– Hamarosan itt lesz – kiáltotta vissza Berit.
Nem bánta, hogy Justus az imént visszament a szobájába.
– Biztosan havat lapátol. Úgy szakad odakint, mint a csuda.
A fiú nem válaszolt. Pedig Berit várta, hogy visszakérdez. Jólesett volna hallani a hangját, de Justus csöndben maradt. Vajon mit csinál? Mire gondol? Ha lett volna benne annyi bátorság, otthagyja a konyhát, és bemegy hozzá. De csak ehhez volt ereje, a konyhai félhomályhoz. Nem vágyott sem élesebb fényre, sem a képernyőn ugráló figurákra, sem Justus pillantására, mely kérdőre vonja.
– Segíthetnél Harrynak! – kiáltotta. – Keresnél egy kis zsebpénzt.
Semmi válasz.
– Tőlem Harry azt csinál a havával, amit akar!
Justus hirtelen megint ott állt az ajtóban.
– Nem csak az ő hava – felelte Berit már halkabban.
A fiú felhorkantott, miközben felemelte a kezét, hogy felkapcsolja a villanyt.
– Ne! Ne kapcsold fel! – Berit rögtön megbánta, hogy rászólt. – Olyan barátságos ez a félhomály. Inkább gyertyát gyújtok.
Érezte magán a fiú tekintetét.
– Nem ártana, ha keresnél egy kis pénzt – mondta.
– Nem kell pénz. Apának van elég.
– Ha van is neki, azért nem olyan sok. Nem azt mondtad, hogy szeretnél egy fényképezőgépet?
Justus elutasítóan nézett vissza rá. Vagy győzedelmesen? Berit nem tudta eldönteni.
– Attól még szerintem nyugodtan megkérdezhetnéd – folytatta.
– Hagyjál már! – szólt Justus, aztán kelletlenül sarkon fordult, ahogy csak ő tud, és már ott sem volt, eltűnt a szobájában.
Berit hallotta az ajtócsapódást, s azt, ahogy Justus alatt megnyekken az ágy, amint leveti magát rá. Megint az ablakhoz lépett. Harry hókotrója már nem volt a parkolóban. Az udvar túloldalán álló háznak majdnem minden ablakában lámpák égtek. Berit látta az asztalokat körbeülő családokat. Néhány helyen a televízió kékes fénye villódzott.
A garázsok között mozgó árnyra lett figyelmes. Majdnem felkiáltott örömében. De hiába várta, hogy John előbukkanjon a szeméttárolónál.
Látomás volt csak? Hová tűnhetett az árnyalak? Ha a garázsépületek között átvág az ember, a szeméttárolónál kell kikötnie.
De John nem volt sehol, és más sem. Berit belebámult a sötétbe. Hirtelen megint felbukkant valaki. Egy pillanatra meglátta az árnyat, egy zöldruhás férfit. De nem John volt az.
Ki lehetett? Mi dolga volt a szeméttároló mögött? Aztán rájött, hogy talán Harry bátyja az. Segíteni szokott Harrynak a hóeltakarításban. Johnnak nyoma veszett. A megkönnyebbülés rövid pillanatát felváltotta a magány.
A krumplisfazék még langyos volt. Bekapcsolta a pörkölt alatt a platnit. Takarékon. Hamarosan megjön – igyekezett bebeszélni magának, és tenyerét a lábosra tapasztotta.
Fél nyolckor felhívta Lennartot. John bátyja az ötödik csengetésre vette fel a kagylót. Józan hangon szólt bele. Jó pár napja nem hallott már John felől.
– Megkerül nemsokára – mondta könnyedén, de hangjából kicsendült az aggodalom.
Berit látta maga előtt, ahogy idegesen toporog az előszobában.
– Körbetelefonálok az ismerősöknek – mondta aztán a férfi. – Biztos csak kiengedi a gőzt valahol, és legurít pár korsó sört.
Berit utálta ezeket a szavakat. Pár korsó sör. Levágta a kagylót. Felhívta John anyját, de nem mondta el neki, hogy már órák óta várja Johnt. Abban reménykedett, hogy a férfi esetleg benézett hozzá és ott ragadt. A két nő néhány percig elcseverészett. Berit lassú köröket rótt a lakásban a telefonnal a kezében.
Negyed kilenckor Lennart hívta.
– A francnak kellett letenned az előbb! – kezdte. Berit rögtön hallotta, hogy megivott már néhány üveg sört. Ebből tudta, mire számíthat.
– De hát hol lehet? – tört ki belőle a kétségbeesés.
Justus kijött a szobájából.
– Éhes vagyok – mondta.
Berit intett, hogy ne ugráljon, aztán elköszönt Lennarttól.
– Van valami elképzelésed, hol a csudában lehet apa? – kérdezte a fiútól.
Ezt nem kellett volna, de remegett a nyugtalanságtól. Justus félszegen tárta szét a kezét.
– Honnan tudjam? De biztosan mindjárt itt lesz – felelte.
Berit sírva fakadt.
– Anyu, figyelj már! Megjön, ha mondom!
– Persze, mindjárt megérkezik – mondta Berit, és mosolyogni próbált, de arca grimaszba rándult. – Csak annyira nem bírom, amikor nem szól előre. Teljesen tönkremegy a krumpli.
– Mi viszont hozzáláthatnánk végre a vacsorához, nem?
Berit egyszerre dühbe gurult. Vajon Justus szavaitól-e, melyeket furcsa módon méltánytalannak érzett az apjával szemben, vagy azért, mert különös sejtése támadt, hogy esetleg valami szörnyűség történt?
Leültek a konyhaasztalhoz. Harry visszaérkezett, felhallatszott a hókotró zaja. Berit újra fel akarta vetni az alkalmi munkalehetőséget, de amint megpillantotta a fiú arckifejezését, elnémult.

Kjell Eriksson

Kjell Eriksson

A krumpli ráncos lett, a hús porhanyós volt ugyan, de már félig kihűlt. Justus néma csöndben szedte le az asztalt. Berit a szemével követte a fiú gépies mozdulatait. Justus sovány lábán és fenekén lötyögött a kelleténél két számmal nagyobb farmer. Ősszel kezdett el stílust váltani. A dallamos angol popzenét, mely sokszor még Beritnek is tetszett, fokozatosan kiszorította a zajos, bumfordi rap, ami Berit szerint erőszakosnak hangzott. Justus öltözködése a zenei ízlésének megfelelően változott.
Berit a faliórára pillantott. Kilenc óra volt. Már késő. Tudta, hogy nagyon késő.

(Fordította: Péteri Vanda)

Bővebben a könyvről: Krimik karácsony után

Adatok: A könyv fülszövege

Kjell Eriksson: Burundi hercegnője

Animus Kiadó, 2011