Egy élethivatású zsurnaliszta | Márai Sándor: A nagyság átka

Posted on 2012. január 3. kedd Szerző:

0


Írta: Hegedűs Claudia

A nagyság átka - címlapÚjságot írni állapot. Ideállapot. Egészséges ember ki tudja zárni néha a világot. Az újságíró soha… Az újságíró nem „szemlélődik”, hanem megnéz. Az újságíró nem mesél, hanem következtet… Nem elég az „igazat írni”. De úgy megírni az igazat, hogy akadálytalanul eljusson azok címére, akiknek szánta, ez már csaknem művészet…”

Több mint hetven évvel ezelőtt, 1937-ben – Újságot írni című publicisztikájában –, így vallott újságírói krédójáról Márai Sándor. A termékeny író, vérbeli zsurnalisztaként, évtizedeken át naponta osztotta meg olvasóival az őt feszítő közérdekű gondolatait. Kedvelte a tárca műfaját, de ha a téma nagysága úgy kívánta, vezércikkben szólt róla. Arra azonban akár mérget is mernék venni, hogy a lelke mélyén ezeket a tömörségükben is roppantmód kifejező és frappáns írásait kedvelte a legjobban. Márai Sándor ugyanis nem apolitikus, elefántcsonttornyába elzárkózó, magányos alkotó volt, hanem a hétköznapi történések krónikása is. Ami bosszantotta, izgatta vagy éppenséggel dühítette a közvéleményt, arról úgy érezte, hivatásos tollforgatóként erkölcsi kötelessége szólni. A huszonötéves háború című írásában nem állít kevesebbet, minthogy azon a napon, amikor Gavrilo Princip agyonlőtte Ferenc Ferdinándot és feleségét: „megölt egy életformát” – ebből pedig egyenesen következik, hogy történelmi időkben az íróember sem merenghet a múlton. Az itt és most ugyanis kötelez.

Az 1937 és 1939 között keletkezett Márai-publicisztikák azonban nem csak a háborús nagypolitika árnyékában született írások, sőt. Vegyük példának okáért a London című írásművét, amit azzal indít, hogy: „Londonnak az a híre, hogy a világ egyik legcsúnyább városa”. Kíváncsiak rá, hogy mi kerekedik ki ebből? Nem szeretnék azzal az ócska fordulattal élni, hogy olvassák el, inkább elárulom. A fejtegetés arra irányul, hogy ez a város emberarcú, bár nem pontosan idéztem. Márai azt írja: „London úgy szép, mint egy ember. Megszépül, ha megszeretjük.” Fene se tudja, hogy London kapcsán igazsága van-e, de az elgondolkodtató, hogy akkor milyen város a mi Budánk és Pestünk. Talán múltszagú vagy éppenséggel kettéosztottságában olyan sietősen meggondolatlan? A publicista Márai természetesen erre is kereste a választ, s olykor talált is, ma már tudjuk, örök kérdéseket. Az írásokból kitetszik, hogy a székesfőváros döntnökei már akkor is szerettek bontani, nem metaforikus értelemben, hanem szó szerint, így régi, patinás épületeket a földdel egyenlővé tenni. S hogy miért is? Csupán azért, mert fantázia és pénz híján, jobb nem jutott eszükbe. Az pedig, hogy egy emberként, a pestiek és budaiak is tiltakozó leveleket írtak az akkori építészeti hivatalnak, fikarcnyit sem változtatott a helyzeten: romhalmazzá lett a Karácsonyi-palota és a Budai Színkör is.

Shirley TempleSzéljegyzetként csak annyit, hogy a dolgok ilyen röpke hetven év alatt mit sem változtak, mint ahogy azon sincs semmi csodálkoznivaló, hogy elődeink is nagykanállal falták a színes újságok szenzációit Londontól Párizsig, New Yorktól Moszkváig. A pletyka, az ármány és szerelem, a titkok és vélt igazságok – mind-mind szellemi afrodiziákumként hatottak és hatnak mindmáig az olvasókra. Ezt igazolja a kötet címadó írása is: A nagyság átka. Az Amerikából érkezett rémhír, amit Márai megoszt olvasóival, nem állít egyebet, mint hogy a harmincas évek gyerek filmsztárja – Shirley Temple – öregszik, és mesterségesen fiatalítják. A „kivénült csodagyerek, lehet már vagy hétéves, a filmgyártók szerint már nem tud olyan édesen mosolyogni, ezért mesterségesen visszaoperálják a gyermekkorba. Sztároknak nem jó öregedni.” – vonja le a következtetést, mi meg csak annyit tehetünk mindehhez, hogy nagyon úgy tűnik, nincs új a nap alatt Hollywoodban sem.

De kanyarodjunk vissza egy írás erejéig házunk tájára, pontosabban utazzunk vissza az öreg kontinensre. Márai fanyar iróniáját dicséri a Derűs képek című írása, melyben arról szól, hogy „a fénykép egészen új kelléke a történetírásnak, lehet csalni vele, mint mindennel, amit egy zseni feltalál, aztán a politika kisajátít.” Korabeli példákat is hoz bizonyságul. Olyan, Sztálint ábrázoló fotográfiákat idéz fel, amelyeken a vörös diktátor barátságosan mosolyog mindazokra, akiket később kivégeztetett. Márai summázata önmagáért beszél: „Sztálin a legnyájasabb ember, mint e képek is bizonyítják, különösen, ha éppen nem akaszt.” Az pedig, hogy a sajtóműfajok édestestvérei az irodalmi műnemeknek, mi sem bizonyítja jobban, mint a Szindbád című, novellisztikus szépséggel megrajzolt írás. A hat éve elhunyt, nagyra becsült írótárs, Krúdy Gyula megidézése közben Márai megint ismét „hazabeszélhet”. A szépíró-zsurnalista azon meditál, hogy számára mindig úgy tűnt, mintha „Krúdy lenne az utolsó magyar egy másfajta, csodálatos és elpusztult Magyarországból… Ami utána következett, már a másik világ volt, az »új ezredév«”. Majd hozzáteszi, hogy „Krúdy a zsenik ösztönével pontosan abban a pillanatban halt meg, amikor kimúlt körülötte a világ, melyet szeretett… Az írók gondolnak rá, és eltűnődnek: Mit szólna ehhez az időhöz? Hallgatna…”

Vajon Márai Sándor mit kezdene itt és most, ezzel a megváltozott világgal? Szinte biztos, hogy ellentétben a nagy írótárssal nem vonulna vissza, nem hallgatna, hanem beszélne, írna, és persze vitatkozna. De vajon hol jelennének meg az írásai? Eltűnődtem azon is, hogy az egy évtized híján csaknem száz évet megélt világpolgár mit kezdene a facebookkal? A nyilvános elmélkedéseknek – végtére is ez a publicisztika – ideális terepe lehetne ez a virtuális agóra.

Márai Sándor

Márai Sándor

A véleményíró Márainak vélhetően nem okozna gondot a globális és helyi válságok kínálta összefüggések láncolatát kibogozni – vagy legalábbis lábjegyzetelni. Milyen elegánsan tudná tematizálni a politikai össztüzek vagy a kulturális értékválság kortüneteit. Persze az is lehet, hogy az írói énje kerekedne felül, és nem tartaná elfogadható színtérnek a facebookot, hanem blogot indítana, mert biztosan akadna még jó néhány olyan gondolata, ami (még) a naplóból kimaradt. Ez persze már csak utópia, nem a tényeken alapul. De azért higgyenek nekem, Márai sem ment a szomszédba egy kis színesért – olvassák csak el a 431. oldalon található írását, amiben még a világűr is pletykál. De hogy pontosan miről, azt már tényleg nem mesélhetem el.

Adatok: A könyv fülszövege

Márai Sándor: A nagyság átka. Publicisztikák 1937–1939

Helikon Kiadó, 2011