Jens Lapidus: Instant dohány (részlet)

Posted on 2011. december 5. hétfő Szerző:

0


Instant dohány - címlapStockholm felső köreiben senki sem tudta a következőt Johan Westlundról, azaz JW-ről, minden ficsúrok ficsúrjáról: hogy egy közönséges állampolgár, egy lúzer, egy átlag svéd. Csupa blöff és kamu; kettős játszmát játszott – luxus életet élt a fiúkkal heti két-három éjszakán át, de a fennmaradó időben keményen spórolt, hogy kijöjjön a pénzéből.

JW játszotta az aranyifjút. Valójában egy nyomorult csóró volt.

Hetente ötször kecsöpös tésztát evett, soha nem járt moziba, bliccelt a járműveken, az egyetemi vécéből megfújta a vécépapírt, kaját csent a szupermarketben, és Burlington zoknit a nagyáruházban, maga vágta a haját, a márkás ruháit használtan vette, és fizetés nélkül lopózott be a konditerembe, amikor a pénztáros csajok nem figyeltek. Albérletben lakott egy bizonyos Reuterskiöldnénél – ez volt az egyetlen, amiről Putte, Frederik, Nippe és a többi srác tudott. Az albérlet volt az, amit nem tudott letagadni valódi helyzetét illetően. Valahogy ezt elfogadták.

JW a spórolás mestere lett. A kontaktlencséit csak akkor használta, ha muszáj volt, és az egy hónapra szóló lencséket tovább hordta a lejáratuknál, míg a szeme bírta a viszketést. Bevásárláskor mindig magával vitte a saját nylonzacskóit, a reggelire való müzlit maga keverte, Euroshopper márkájú ételt vett, az Absolut vodkás üvegbe olcsó német vodkát töltött – csodával határos módon soha senki nem vette észre.

JW patkány módjára élt, amikor senki nem látta. Big time.

A bevételi oldal elég sovány volt. Az államtól kapott pénzt: tanulmányi támogatást, diákhitelt, és lakhatási támogatást. De ebből az ő életmódja mellett nem futotta sokra. A megváltást mellékállása hozta: feketén taxizott.

Az egyenleget nehéz volt nullára kihozni. Simán eltapsolt kétezer koronát egy este során a fiúkkal. Kis szerencsével ugyanennyit kaszált egy erős éjszakán a taxijával. Sofőrként előnyére vált, hogy fiatal, jó vágású svéd volt. Mindenki be mert hozzá szállni.

Tényleg közéjük tartozni, ez volt a játék legnehezebb része. Elolvasta a felső osztályról szóló regényeket, megtanulta a zsargont, az etikettet, a szabályokat, és az íratlan törvényeket. Figyelte a csevelyt, a nazális hangfekvést, és megszabadult saját északias kiejtésétől. Megtanulta a „tré” szó helyes használatát, rájött, milyen ruhák tetszenek nekik, mely alpesi sípályák a menők, és hol lehet megfizethető áron nyaralni Svédországban. Ez utóbbiakat nem volt nehéz felsorolni. Torekov, Falsterbo, Smådalarö, stb. Tudta, hogy fontos stílusosan költekezni. Vegyél Rolex órát, vegyél Tod’s cipőt, vegyél Prada zakót, vegyél krokodilbőr Gucci mappát az egyetemi jegyzeteidnek. Nagyon várta a következő lépést, hogy vehessen egy BMW cabriót, és evvel kipipálhassa az utolsó b-t a háromból: brillantin, barnulás, BMW.

JW jól szerepelt, működött a dolog. Az elit befogadta. Volt valaki. Szórakoztatónak, elegánsnak, és bőkezűnek tartották. De tudta, hogy mégis gyanakodnak. Fehér foltok vannak a múltjában, senki nem ismeri a szüleit, senki nem tudja, hova járt iskolába. És a hazugságokat nehéz volt fenntartani. Néha kételkedtek, vajon tényleg St. Moritz-ban töltötte-e a síszünetet? Senki nem emlékezett rá. Tényleg lakott-e Párizsban a Marais negyed közelében? Hiszen a franciatudása messze nem tökéletes. Érezték, hogy valami nem stimmel, de nem tudták, mi. JW tisztában volt a nehézségekkel, álcázás, beilleszkedés, a valódiság látszanának keltése. Önmaga elfogadtatása.

És miért? Maga sem tudta a választ. Nem mintha nem foglalkoztatta volna – tudta jól, hogy az elismerést hajszolja, hogy különlegesnek érezhesse magát. De nem értette, hogy miért pont ezt a módszert választotta, ami a legkönnyebben vezethet a megaláztatáshoz. Ha lelepleződik, akkor nincs többé keresnivalója a városban. Néha arra gondolt, talán pont ezért nem száll ki, önpusztító módon kíváncsi, milyen messzire juthat. Hogy kénytelen legyen elviselni a lelepleződés szégyenét. Legbelül leszarta Stockholmot. Nem odavalósi volt. Nem érezte, hogy bármi fontosra szert tud ott tenni a feltűnésen, a bulikon, a csajokon, a fényűző életen és a pénzen kívül. Külsőségek. Bármelyik városban megvan ugyanez. De neki most épp a fővárosban jött össze.

JW-nek volt egy igaz története is. Szülővárosa Robertsfors volt, Umeå fölött, másodikos gimnazista korában költözött Stockholmba. A szülei nélkül érkezett két utazótáskával, és apja unokatestvérének a címével. Három napig ott lakott, aztán rátalált Reuterskiöldnére. Belevetette magát a világba, ahol most mozog. Stílust, ruhatárat, és frizurát váltott. Beiratkozott az Östra Real gimnáziumba, a megfelelő emberekkel érintkezett. Anyja és apja eleinte nyugtalankodtak, de tenni nem tudtak semmit, ha ő egyszer így döntött. Aztán megnyugodtak – ha JW boldog, ők is boldogok.

JW ritkán gondolt a szüleire. Hosszú időn át úgy tett, mintha nem is léteznének. Az örege brigádvezető volt egy fűrészmalomban, ennél távolabb semmi nem eshetett volna JW saját elképzeléseitől. Az anyja a munkaközvetítőnél dolgozott. Nagyon büszke volt, hogy a fia egyetemen tanul.

Amire viszont itt sokat gondolt, az a családjában történt. Szokatlan, kivizsgálatlan tragédia volt. Robertsforsban mindenki ismerte a történetet, de senki nem beszélt róla.

Négy éve, hogy JW nővére, Camilla eltűnt, és senki sem tudja, mi történt vele. Hetekbe telt, mire rájöttek, hogy nincs meg. Stockholmi lakásában nem találtak nyomot. Az anyjával és apjával előzőleg folytatott beszélgetésekből sem derült ki semmi. Senki nem tudott semmit. Talán nem is tűnt el. Talán ráunt az egészre, és lelécelt külföldre. Talán filmcsillag lett Bollywoodban, és éli az életét. JW nem bírta elviselni a történtek utáni hangulatot. Az apja, Bengt, belemerült az önsajnálatba, a némaságba és az italba. Az anyja, Margareta, igyekezett tartani magát. Bizonyos volt benne, hogy szerencsétlenség történt, és hitt abban, hogy segít, ha részt vesz a helyi Amnesty klub munkájában, még többet dolgozik, és elmegy egy pszichiáterhez megbeszélni a rémálmait, melyek újra és újra kísértették éjszaka, már csak azért is, mert hetente kétszer eszébe jutatta őket a pszichomumus. De JW-nek is megvolt a maga hite: kizárta, hogy Camilla csak úgy fogta magát, elutazott, és négy éve nem hallat magáról. Biztosan nem él már. Lelkük mélyén alighanem mind ugyanígy gondolták.

JW emésztette magát emiatt. És a tettes megúszta szárazon.

Félt, hogy az otthoni hangulat kikészíti. Kénytelen volt elköltözni. Ugyanakkor kénytelen volt nővére útját ismételni. Camilla, aki három évvel volt idősebb nála, szintén fiatalon, tizenhét évesen hagyta maga mögött Robertsforst. Többre vágyott annál, hogy a műboldogság birodalmában fonnyadozzon. Az anyjuk azt állította, hogy kicsi korukban Camilla és JW többet verekedtek és veszekedtek mint a többi gyerek. Jóformán semmilyen kapcsolatuk sem volt. De miután Camilla már két éve a városban élt, valamivel közelebb kerültek egymáshoz. JW sms-eket kapott tőle, néha röviden beszéltek telefonon, időnként egy-egy e-mailt is írt. Valamiképpen rájöttek, hogy mindketten ugyanoda tartanak. JW ma már látja, hogy mindig is hasonlítottak egymásra. JW képzeletében Camilla a belváros királynője volt. A bulik legdögösebb macája. Előkelő. Ismert. Mint amilyennek neki is lennie kell.

A fekete taxizás egyszerű üzlet volt. Kölcsön kapott egy autót Abdulkarim Haij-tól, egy arabtól, akivel a kocsmában ismerkedett meg egy évvel korábban. A kocsit tele tankkal vette át, és tele tankkal adta vissza. A város többi sofőrje elfogadta a jelenlétét – tudták, hogy az arabnak vezet. Az árat ad hoc módon találta ki minden fuvarnál. JW beírta az adatokat egy spirálfüzetbe, hánykor vett fel utast, hova vitte, mennyit számolt. A pénz negyven százalékát Abdulkarim lecsípte.

Időről időre az arab szúrópróbának vetette alá. Például az egyik társa utasnak adta ki magát és elvitette magát JW-vel valahova. Később Abdulkarim összevetette, mit fizetett az ellenőre, és mi állt a füzetben. JW becsületes volt. Nem akarta, hogy elessen a plusz keresettől. Ez volt a mentőkötele, a megváltás a fiúknál folytatott pontgyűjtő versenyben.

JW egyetlen saját szabályhoz tartotta magát. Soha nem vállalt fuvart a Stureplan környékén. Hazai pályán túl nagy volt a lebukás veszélye.

JW aznap este koromfekete taxizásra készült. Abdulkarim huddingei lakásánál vette át az autót, egy valaha krétafehérre fújt 1994-es Ford Escortot. Lepattant belső, hiányzott a CD lejátszó, az üléshuzat foszladozott. JW elmosolyodott, amikor meglátta, mivel próbálta az arab feldobni a tragacsot –három ricinuságat akasztott a visszapillantóra.

JW hazafelé vezetett. Hűvös augusztusi este. Tökéletes a taxizáshoz. Szokás szerint nehéz volt parkolóhelyet találni Östermalmon. A terepjárók túl sok helyet elfoglaltak. Összeszaladt a nyál a szájában, amikor elhaladt a Porsche új csodája mellett: Cayman S. A 911-es és a Bokszster keveréke – a megtestesült szépség. Végül talált egy helyet, a Ford nem valami óriási autó.

Felment Reuterskiöldnétől bérelt szobájába. Kilenc óra volt. Éjfél előtt nincs értelme elkezdeni taxizni. Leült a tankönyveivel. Négy nap múlva vizsga.

A lakás a Tessin parkra nézett. A Gärd alsó része megfelelt JW-nek, a felső nem jött volna be – túl zord. A szoba húsz négyzetméteres, saját bejárattal, vécével, és egy nagy, parkra néző ablakkal. Csendes és nyugodt, ahogy a néni szerette. Csak az volt a gond, hogy olyan átkozottul csendben kellett lenni, ha sikerült felhoznia valami csajt.

A bútorzat egy 120 centi széles ágyból, egy piros huzatú fotelből, és egy IKEA íróasztalból állt, melyen a laptopját tartotta. Egy figyelmetlen pancsertől csórta az egyetemen. Könnyű eset volt. Várt, amíg a tulajdonos kiment a vécére. A legtöbb viszi magával a számítógépet, de van, aki vállalja a kockázatot. JW meglátta a lehetőséget – becsúsztatta a gépet a válltáskájába, és lelépett.

Régi, gyerekkori olvasólámpája az asztallapra volt csavarozva, Micimackós matricák ragacsos nyomait viselte magán. De kínos! Mindig le kell oltani, ha lehetősége adódik egy kis páros mérkőzésre hazai pályán.

Ruhák szétdobálva mindenfelé. Poszter a falon: Schumacher Forma 1-es overallban pezsgőt spriccel a dobogóról.

Egy szó, mint száz, szerény szoba volt. Jobb szeretett inkább felmenni a csajokhoz.

JW-nek nem volt ellenére a tanulás. Szívesen megírta a házi dolgozatait, nem szedte le másét az internetről, ha készült, aktívan részt vett a szemináriumokon, és minden óra után igyekezett sort keríteni a gyakorlatokra. Törekedett, hogy törekvő legyen.

Felcsapta a könyveket. A pénzügy a legnehezebb vizsga. Több idő kell hozzá.

Töprengett, számolgatott, nyomkodta a zsebszámológépet. Gondolatai elkalandoztak az előző napi beszélgetésre. Mennyit keres vajon a füstös kólaárulással? Mennyit kaszál havonta? Milyen a profit? Kockázat versus lehetséges jövedelem. Biztos ki lehet számolni.

Jens Lapidus

Jens Lapidus

JW fejben felsorolta céljait az életben. Egy, hogy ne lepleződjön le kettős élete. Kettő, hogy vegyen egy autót. Három, hogy kőgazdag legyen. Végül, hogy kiderítse, mi történt Camillával. Akkor talán túlteszi magát a történteken – ha sikerül.

A tőkepiaci finanszírozás elmélete – hét oldallal végzett. Mi a különbség a részvényekkel való finanszírozás és a hitellel való finanszírozás között. Hogy változik a cég értéke? Elsőbbségi részvény, béta érték, hozadék, kötelezvény, és így tovább. Egy füzetbe jegyzetelt, fluoreszkáló sárga kihúzó filccel megjelölt bizonyos részeket a könyvben, és majdnem elaludt a grafikonokat és képleteket tartalmazó oldalak fölött.

Amikor elbólintott, leejtette a tollat. Erre felébredt. Ilyenkor nincs értelme folytatni, gondolta.

Ideje megkeresni a betevőt.

(Papolczy Péter fordítása)

Bővebben a könyvről: A krimi a svédek asztala

Adatok: A könyv fülszövege

Kapcsolódó cikk: Film a könyvből

Jens Lapidus: Instant dohány

Park Kiadó, 2009