Test, vér | Lars von Trier: Antikrisztus

Novics János |

Létezik néhány olyan művész, akit ikertestvéremnek érzek, közéjük tartozik Lars von Trier is. És ez nem azt jelenti, hogy „közel állnak hozzám a filmjei” vagy „szellemi rokonok vagyunk” és más hasonló közhelyes baromságok, hanem valóban úgy tűnik, mintha ugyanaz a gondolat született volna meg egyszerre mindkettőnkben.

Mintha a génjeink ugyanolyanok volnának, ugyanazok a szinapszisok (meg szinopszisok) alakulnának ki az agyunkban, az idegpályáinkon. Ugyanaz a trauma zajlik bennünk, ugyanazokban a képekben és ugyanabban a ritmusban. Leginkább a Hullámtörés és a Táncos a sötétben voltak ennek a gyanúnak egyértelmű bizonyítékai, ott is különösen Bess magánmonológjai a személyes teremtőjéhez, illetve Selma zenés fantáziái. Persze vannak kulturális és egzisztenciális eltérések, meg ízlésbeli különbségek, de mégis, miközben nézem a filmjeit, mindig olyan érzésem támad, hogy pontosan értjük egymást, és az ő világa tökéletesen illeszkedik az enyémhez.

Most meg itt van az Antikrisztus, ami majdnem pontosan ugyanúgy működik, mint azok a rémálmaim, amelyek az elmúlt fél évben kínoztak. Nagyon kíváncsi leszek, mit fognak írni róla a magyar premier után, mert őszintén szólva, nekem erős fejtörést okozott. Kézzelfogható, értelmes gondolat nem jutott eszembe róla. Nehéz volna erről okos elemzést írni, hiszen az Antikrisztus tényleg olyan, mint egy rémálom.

Trier az elmúlt tíz évben – bár az európai fesztiválközönség továbbra is kultiválja – elveszítette a komolyan vehető rendező státuszát a filmértők és kritikusok körében. Az első korszakát imádták, az Európától meg a Hullámtöréstől majdnem mindenki elélvezett, aztán a Táncostól kezdve a legtöbben csak fanyalognak. Azt mondják, hogy ez már maszturbáció, narcisztikus kéjelgés a saját váladékunkban, nem pedig művészet. Minden bizonnyal igazuk van, csakhogy engem ez egyáltalán nem érdekel, nekem ugyanis Trier filmjei ma is tetszenek. Most mi a fenét csináljak? Szégyelljem magam?

Az Antikrisztusnak amúgy van egy viszonylag világos kiinduló cselekménye. Látszólag úgy kezdődik a film, mintha egy házassági trauma története volna, aztán groteszk rémmese válik belőle, végül pedig brutális-naturális horror-drámaként fejeződik be. Akik csak blöffmestert látnak a rendezőben, biztosan azt mondják, hogy ez céltalan elmebaj. És azon sem lepődnék meg, ha a képsoraiban néhányan egy pszichopata beteg kórrajzát látnák.

De azért van egy-két fogódzó benne, mégpedig leginkább a női főhős, aki a nőben rejlő Gonosz történetét vizsgálja, és amely aztán valamilyen módon benne, az ő testében tárgyiasul. Hogy mi minden rejlik még a mélyén, azt majd a filmes szaklapok megírják, mindenesetre valahogy úgy működik, mintha a Hullámtörés vagy a Táncos, illetve a Dogville nőalakjainak az inverze volna: míg ott a Jó jelenik meg szélsőséges formában, itt a Rossz kezdi meg ámokfutását.

De Trier legutóbbi munkáiban mindig a női lélek áll a középpontban, amely persze nem egészen szó szerint értendő Nő, hanem inkább valami legbelső lényegnek az emberi alakzata, amely a női testben talál önmagára. Mindemellett pedig az Antikrisztus képei, vizuális stílusa erősen emlékeztet a rendező korai filmjeire, az Európa vagy A bűn lélektana különleges világára. A horrorjegyek sem voltak idegenek tőle, hiszen a Járvány című filmjében (egyik kedvencemben) már elég erős sokkelemek jelentkeztek.

De hadd ne akarjam megfejteni, mit is jelenthet az Antikrisztus. Szerintem maga a szerző sem igazán tudja. Valahol azt nyilatkozta, hogy egy mély depresszió lenyomata. Nagyjából nekem is valami mély és szörnyű trauma képeit közvetítette, amely emlékeztetett az enyémre. Ez a kétszereplős kamarathriller olyan volt számomra, mint egy beavatás vagy visszatekintés a saját múltamba. Durván felkavart. Ennek a két embernek a szürreális viszonya és ez a fogalmilag nehezen értelmezhető történet pontosan azokat a kínokat mutatta meg újra, amelyeket elszenvedtem. De ez a pillantás inkább segített, felszabadító hatással volt rám, új, extrém nézőpontból mutatott rá a saját történetemre.

Nehezen tudtam azt is eldönteni, hogy kivel kell azonosulnom, a férfival vagy a nővel. Mert Willem Dafoe karaktere ugyanúgy csábított a belehelyezkedésre, mint Charlotte Gainsbourg figurája. Aztán rájöttem, hogy itt nem ilyen egyértelműen, élesen elválaszthatók a személyiségek. Itt, ebben a pokoli duóban minden egyszerre zajlik, egyidejűleg történik meg. Mindkét szereplőt egyszerre kell megélnem. Még a halott gyermek alakját is van hová tennem a magán-univerzumomban. Persze ebben a saját mikrokozmoszban mégiscsak van egy kitüntetett főalak, nevezetesen a női test, a végtelenül gyönyörű, maximálisan vonzó és abszolút tökéletes Charlotte Gainsbourg egyszerre démoni és angyali teste.

Szóval, tetszett. Voltak pillanatok az elején, amikor felvetődött, hogy talán üres, túlságosan is öncélú, gyenge munka lesz ez, de a film második felében helyére került minden. Sajnálom, de képtelen vagyok rosszat mondani róla. Kritikai szempontból biztosan leszerepeltem. Szerintem Lars von Trier őrült, mégis az ikertestvérem. (Gyenge idegzetű vagy a naturális jelenetekre érzékeny olvasóimat viszont feltétlenül óvnám tőle.)

Lars von Trier: Antikrisztus (Antichrist), 2009 – dán-német-francia-svéd-olasz-lengyel filmdráma

Magyarországi bemutató dátuma: 2010. november 18. (Forgalmazó: Budapest Film)

Rendező: Lars von Trier
Forgatókönyvíró: Lars von Trier
Operatőr: Anthony Dod Mantle

Szereplők:

Willem Dafoe
Charlotte Gainsbourg