Anekdotákból áll össze a világ | Kepes András írásról és a világról

Posted on 2011. november 7. hétfő Szerző:

1


Írta: Novák Zsófi Aliz

Kepes András

Kepes András

A II. kerületben nőtt fel, öt éve ismét itt él a családjával. Kamaszkori álma vált valóra azzal, hogy megírhatta első regényét, amely a napokban jelent meg.
Egyik kedvenc szerzője Gabriel García Márquez, de közel áll hozzá Hrabal is. A médiáról azt gondolja, akkor jó, ha a világot a maga bonyolultságában mutatja meg. Riportalanyai közül sokan a mai napig tartják vele a kapcsolatot.

Újlipótvárosban született, de a második kerületben nőtt fel…
A mai Millenárisra jártam a Ganz bölcsődébe, ott állt régen a gyár, ahol apám anyagbeszerző volt. A nyakában vitt hajnalonként, a sötétben mindig azt lestük, mikor bukkan elő a hold az akkor még ott álló magas épületek közül. Később a szüleim nagy nehezen kaptak egy másfél szobás lakást a Keleti Károly utcában. Ott laktunk tízéves koromtól 22 éves koromig. Az Ady Endre Gimnáziumban (a mai Szent Angéla) érettségiztem. Öt éve költöztem vissza a kerületbe.

Mi történt, mióta nem szerepel a képernyőn?
2009-ben ért véget a Különös történetek az M1-en. A Budapesti Kommunikációs és Üzleti Főiskolán dolgozom, egyre intenzívebben. Mozgóképes órákat tartok. Alapítottunk egy művészeti és kommunikációs kart, amelynek a dékánja vagyok. És az utóbbi három évben írtam meg a regényemet.

Első regénye a Tövispuszta. Mostanra érett íróvá?
A televíziózás mellett nem volt időm az írásra. És egy családregényhez az sem árt, hogyha az ember élettapasztalatokat szerez. Nagyon régi álmom vált valóra. Már kamasz koromban regényírónak készültem, hatvan fölött sikerült teljesíteni a tervet. Felhalmozódtak bennem a történetek, így könnyen és boldogan írtam. Óriási öröm lenne, ha az olvasók szeretnék!

Röviden összefoglalva miről szól a regény?
Három család életéről. Eltérő szociális hátterű, különböző értékrendet valló emberekről. Azért választottam őket, hogy több szemszögből mutassam meg az elmúlt száz évet. Úgy érzem, nem tudjuk elmesélni egymásnak a történelmünket. Szeretném az olvasókat rávenni arra, hogy próbálják meg mások gondolkodását megérteni. A televíziós műsoraim is – a Desszerttől a Világfaluig – arról szóltak, hogy próbáltam hidat építeni különböző értékrendek, kultúrák között.

Miket olvas?
Olyan könyveket, amelyekben a mesélés, az izgalmas és szerethető figurák állandóan jelen vannak. Nagy kedvencem García Márquez családregénye, a Száz év magány. És közel áll hozzám az anekdotázó irodalom is, Hrabal művei. Anekdotákból áll össze a világ, nála is, és az én életemben is.

Mi a véleménye a médiáról?
Nem nagyon nézek tévét. Kevésbé átpolitizált, kevésbé kereskedelmi központú és sokkal inkább ember-, valamint értékközpontú médiát tartanék jónak. Azt hiszem, olyan beszélgetős műsorok, amilyeneket készítettem, se előtte, se utána nem születtek a tévében. A Desszertben három nagyon különböző embert ültettem az asztal mellé, abban bízva, hogy meg tudom mutatni, képesek egymással jóízűen beszélgetni. A mostani műsorokban hasonló gondolkodású embereket ültetnek le, a végén mégis összevesznek.

Mitől jó egy beszélgetés?
A műsoraimban mindig arra törekedtem, hogy sikerüljön a beszélgetőpartnerekben felkelteni az egymás iránti kíváncsiságot. Jó házigazdaként próbáltam háttérbe vonulni. Nem akartam bebizonyítani, hogy járatosabb vagyok egy témában, mint a riportalanyom, és csatát sem akartam vívni vele. Nem beszéltük meg előre sem a kérdéseket, sem a válaszokat. Akkor éreztem a legjobban magam, amikor láttam, hogy nélkülem is működik a beszélgetés. Hátradőltem a széken, és jóízűen hallgattam. Vagy úgy nevettem, hogy majd leestem a székről. Büszke vagyok arra, hogy a műsoraim szereplőit megszerették a nézők.

Volt olyan, akivel nem tudott szót érteni?
Nagyon ritkán. Olyanok voltak, akik nem fogadták el a meghívásomat. Például Hofi Géza. Ő úgy gondolta, nem tud olyan slágfertig lenni, mint a színpadon, ahol percenként poénokat produkál. Szerinte a nézők ezt várták volna tőle. Sokan meg azt kérték tőlem, hogy egyedül velük beszélgessek, csak akkor jönnek.

Tartja a kapcsolatot az interjúalanyaival? Tud valamit például Wayaman apóról, az amazóniai indiánról, aki egyszer Magyarországra utazott?
Ő már sajnos nincs közöttünk. Boglár Lajos antropológus kollégám visszament a riport után, hogy megtudja, milyen lecsapódásai voltak Wayaman útjának. Kiderült, hogy nem értették meg a történeteit. Amikor azt mondta, ott akkora házak vannak, mint a fák, kinevették. Elmesélte, hogy tuluperék, vagyis kétfejű fenevadak járnak az utcán. A villamost hasonlította a népmesei szörnyhöz. Kinevették. Az állatok házban – disznóólra gondolt – laknak. Bolondnak tartották. Túl nagy volt a távolság a két kultúra között. Azóta elzárták a területet a látogatók elől, hogy ne borítsák fel az indiánok életét.

Volt olyan riportalanya, aki a barátja lett?
Igen, sokan. Valószínűleg azért, mert kíváncsi voltam az életükre, úgy érezték, családi kapcsolat szövődött közöttünk. Elliot Aronson, az egyik legnagyobb élő szociálpszichológus is barátjává fogadott. Amikor az Egyesült Államokban tanítottam, hetente találkoztunk. És volt egy Veronka nevű kislány, aki 9 évesen operaénekesként énekelt egy kis faluban. Azt mondta, ha gyereke lesz, nekem mondja el először. A húszgyerekes Lukács családból is mindig felhívnak, és elmesélik, amikor fontos dolog történik velük. Alexander Trauner, a világhírű díszlettervező a vele készült riport után barátkozott össze velem. Családomat régebbről ismerte, apám nála lakott, amikor fiatalon Párizsban élt, és nagybátyámnak, Kepes Györgynek osztálytársa volt.

A nagybátyja idén lenne 105 éves.
Ő volt a megtestesült álom, a családi hős. Elindult Magyarországról, és világhírű lett: könyvei minden művészeti egyetemen kötelező olvasmányok, beleértve a BKF-et is, ahol tanítok. Több képet is őrzök tőle. Úgy gondoltam, hogy ezeket szétosztom a gyerekeim között. De már akkora a család, hogy félek, nem jut majd mindenkinek. Hat gyerekem és két unokám van. A harmadik unokámat októberre várjuk, a negyedik decemberben fog megszületni.

Kepes András: TövispusztaEgyik regényhőse azt mondja: „Ebben a világban senki másra nem számíthattok, csak egymásra és a családotokra.” Így gondolja?
Egy olyan társadalomban, ahol a történelem ilyen mélyen – és ilyen gyakran – beleszólt az emberek életébe, biztos fogódzót csak a család jelent. Engem így neveltek. Ha nem is ilyen élesen, de én is azt mondtam a gyerekeimnek, hogy az egyik legfontosabb dolog, hogy a család összetartson! Ők azok, akikről az ember biztosan tudja, hogy ha kritikát fogalmaznak meg, szeretetből teszik, közös érdek működik abban is.

Az interjú a Budai Polgár 2011. október 21-i számában megjelent írás szerkesztett változata

Kepes András Tövispuszta című könyvének fülszövege

Bővebben a Tövispusztáról: Mi elég és mi sok