Rita Monaldi – Francesco Sorti: Intrika (részlet)

Posted on 2011. november 7. hétfő Szerző:

0


Rita Monaldi - Frnacesco Sorti: IntrikaPárizs kapujában, 1647. január hava

– Átkozott áruló!
– Megöllek, megöllek!
– Hagyják abba! Mit művelnek? Édes Istenem, segítsen valaki!
Barbara Strozzi sivalkodása mindenkit felvert álmából a postaállomáson.
Éjszaka volt; a szálláshelyiségben teljes és áthatolhatatlan sötétség honolt. Én már Malagigi legelső kiáltásaira odarohantam. A sikoltozás ébresztett fel, és csak amikor kipattantam az ágyból, akkor vettem észre, hogy Atto ágya üres. Elalvás előtt még azt kellett konstatálnom: túlságosan is zsúfolt, tekintve, hogy az a Strozzi nevű nőszemély akkor már megérkezett a szokásos kis szenvedélyes éjszakai etyepetyére.

A bájos Strozzi úrhölgynek, aki öt évvel korábban még Velence városában ismerte meg ifjú védencemet, most pedig az utazás ideje alatt minden éjjel meglátogatta, volt egy Atto elől mélyen eltitkolt szokása. Amint ifjú védencem békésen és boldogan álomba szenderült, ő más ágyakba bújt és más lepedőket gyűrögetett, hogy az én boldogtalan kasztrált barátom nyújtotta félkész gyönyört mások hathatós segítségével teljesítse be. Az azonban Strozzi kisasszonynak mit sem számított, hogy a kívánt hatást egy férfival vagy egy másik kasztrálttal éri el, és jelen esetben pontosan ez az utóbbi volt a helyzet.

Nem volt elég, hogy a hosszú út végén – miközben ez lett volna az első éjszakánk, amelyet végre a királyi palota számunkra kijelölt szobáinak finom puha ágyaiban tölthettünk volna – a váltólovak hiánya miatt kénytelenek voltunk mindannyian összezsúfolódni a postaállomás egyetlen óriási és rideg hálóhelyiségében; nem, Attónak éppen most kellett valamilyen különös oknál fogva az éjszaka közepén felriadnia. Minő szerencsétlenség, édes Istenem! Ki tudja, talán ideges volt, mert már közel jártunk a végcélhoz, vagy nem fárasztotta ki eléggé az előző napi rövid utazás. Akárhogy is volt, Atto felébredt.

Amikor felkelt és végigment az óriási termen, ahová a postaállomáson veszteglő összes utast elszállásolták, olyasmit látott, amit szívesen kihagyott volna az életéből: a velencei énekesnő mezítelen csípőjét, amint Malagigi impozáns orrához és fürge nyelvéhez dörgölőzve ütemesen hullámzik, miközben a kasztrált ujjai tomporának rozettájában ficánkolnak.

Talán ha a fordított felállást látta volna, amelynek gyönyörét többször is alkalma volt megtapasztalni a lágyékában Strozzi kisasszony pici, de gyakorlott szájacskájának jóvoltából (tudtam erről egyet s mást kóros álmatlanságom okán), a látvány kevésbé lett volna fájdalmas a számára. De hallani azokat a kéjes nyögéseket, amelyeket a saját tanítómestere váltott ki ebből a szerelmetes virágszálból, akit a magáénak hitt – nos, ez túl soknak bizonyult ifjú védencemnek, aki teljesen elvesztette a fejét. Mint utóbb bevallotta nekem, olyan féktelen, szinte állatias bosszúvágy vett rajta erőt, hogy felébresztett két, a közelben alvó szolgálólányt, akikkel néhány garasért cserébe lámpást hozatott, majd meggyújtotta a benne lévő olajat, és felfedte előttük először Barbara csupasz fenekét, majd – felrántva a lepedőt – a szerencsétlen Malagigi megcsonkított szeméremtestét is. A szolgálólányok először csak utálkozva fintorogtak, aztán hangos kacagásra fakadtak, miközben a megszégyenült Malagigi fuldoklott a dühtől és a megaláztatástól.

A bosszú mindazonáltal rövid életűre sikeredett, mert Malagigi szinte nyomban felpattant, és „Átkozott áruló!” felkiáltással Attóra vetette magát, aki viszont magából kikelve fojtogatta mesterét, miközben azt üvöltötte, hogy „Megöllek!”

Nos, ez volt az a pillanat, amikor én is felébredtem, s miközben Strozzi kisasszony segítségért kiáltozott, én azon voltam, hogy szétválasszam a verekedőket. Ez meglepően könnyedén sikerült, tekintve Malagigi vézna termetét és Atto váratlan meghunyászkodását, amint karját lefogó kezem határozott szorításában megérezte az apai aggodalmat.

– Ha van még önben némi szemérem – sziszegte Atto, láthatóan nagy önuralommal fegyelmezve magát, csak a szeme hányt gyilkos szikrákat közben –, ne merészeljen árulást emlegetni előttem, mert e szó a gazdájába maró kutya módjára fordul ön ellen.

Ekkor Malagigi ismét megpróbálta Attóra vetni magát, de szerencsére a többi vendég és az időközben odasiető személyzet tagjai időben lefogták.

– Elég volt! – suttogtam figyelmeztetően Atto fülébe. Miután Malagigi lecsillapodott, visszafeküdt és betakarózott, intettem a többieknek, hogy nyugodtan elmehetnek aludni. Csak az udvari küldönc maradt ott velünk, aki nagyon meg volt rémülve, attól tartott ugyanis, hogy a közjáték súlyos következményekkel járhat rá nézve, mert a bíboros őt fogja felelősségre vonni, amiért nem ügyelt jobban. Miközben a sopánkodását hallgattam, nem kerülték el a figyelmemet a keserű, szemrehányó szavak, amelyeket Atto az énekesnőhöz vágott.

– Neked mit mondjak én? Te kegyetlen, hálátlan, vad teremtés! Kulcsát te hordtad minden terveimnek, legmélyéig ismerted lelkemet, csaknem aranyba verhettél volna, ha hasznodat mellettem keresed. Lehet, hogy tebelőled idegen zsold szikrányi rosszat is csiholt bosszantani ujjam? Oly furcsa, hogy bár a való, mint feketén fehér, oly gorombán ásít, szemem látni alig akarja. (Shakespeare: V. Henrik, Németh László fordítása) – suttogta el Atto, és fájdalmasan felzokogott.

– Az udvarban nem szólunk senkinek egy szót sem. Úgy teszünk, mintha ez a dolog soha meg sem történt volna – jelentettem ki nyomatékosan a küldönc, Barbara Strozzi és a két rivális előtt. – Megegyeztünk?

Mind a négyen egyetértően bólintottak.

Nekem is megvolt rá a nyomós okom, hogy az ügy örökre felejtésbe merüljön. Soha, de soha nem volt szabad kitudódnia, hogy az ifjú Atto és a mestere, Malagigi egy nő miatt kaptak hajba. A kasztráltak, mint köztudomású, csak más férfiakkal mutatkozhattak nyilvánosan együtt, nőkkel soha. Olyan szerencsétlen teremtmények voltak ők, akiket kifejezetten saját perverz vágyaik kielégítésére csonkíttattak meg a fejedelmek és a prelátusok, s tették mindezt a zene és Szent Pál egyik szándékosan félremagyarázott intelmének ürügyén.

Atto Melani tíz évvel ezelőtt bekövetkezett kasztrálásától fogva szórakoztató játékszer volt a féktelen élvhajhász Lorenzo de’ Medici méltó utódainak, a toszkánai nagyhercegnek és fivéreinek ágyában. Igaz, minden maradék férfiasságát a nőknek szentelte. Amint tizennyolc éves lett, nyilvánosan kijelentette, hogy soha nem fog fellépni női szerepben.

Én, aki sok mindenről tudtam, nagyon jól ismertem ifjú védencem legféltettebb titkát. Öt évvel ezelőtt Velencében, a La Finta Pazza próbái alatt az alig tizenöt éves Atto lángoló szenvedélyre lobbant. Az ifjúra Barbara Strozzi énekesnő vetett szemet, aki maga is tehetséges zeneszerző, egyébként pedig a La Finta Pazza szövegkönyvírójának, Giulio Strozzi költőnek a törvénytelen lánya volt. Az Attónál hat évvel idősebb Barbarát a szeretője, Giovanni Vidman, egy gazdag velencei nemes tartotta el, akitől akkoriban lett terhes, Strozzi mester mellesleg neki ajánlotta az opera szövegkönyvét. Barbara mindennek ellenére belebolondult Attóba, méghozzá olyannyira, hogy Velencében még egy kis szatirikus versecskét is költöttek róluk, amely közszájon forgott:

Színlelt vagy valódi ártatlanság?
Ki tudja, mit takar a látszat.
Mert bizony megtehetné
vonzó asszonyként és szabadelvű neveltetése okán,
hogy szeretőivel töltsön minden éjszakát,
gyengédsége mégis egy kasztráltra száll.

A fiatal nő élemedett korú és gazdag szeretőjét hidegen hagyták az effajta fellángolások, mint ahogyan Barbara törvénytelen terhessége sem foglalkoztatta különösebben: egyenesen szórakoztatónak találta, hogy az egyik szeretője egy kis tizenöt éves kasztráltba szerelmes. Atto helyzete mindazonáltal egészen más volt: csak egy hajszálon múlt, hogy az affér híre nem jutott el féltékeny gazdájának, Mattias de Medicinek a fülébe, aki Siena kormányzója és a toszkánai nagyherceg testvéröccse volt, és a La Finta Pazza bemutatójára érkezett Velencébe.

Noha a velencei énekesnő megválogatta, hogy kinek adja a szívét, a szoknyája alá bárkit beengedett, és ez nem volt mese: a Velencében közkézen forgó trágár szonettek ékesen tanúsítják.

Nem mintha az én ifjú kasztráltam nem tudott volna erről; arról azonban sejtelme sem volt, hogy Barbara, amióta csatlakozott hozzánk a párizsi úton, az övén kívül még számos útitársunk ágyában megfordult, többek között Malagigi mesterében is.

Így lett vége a nagy szerelemnek. Ami nem is olyan nagy baj, gondoltam magamban. Noha nem ringattam magam abban a hiú reményben, hogy Atto ezentúl nem bonyolódik nőügyekbe – ami egyébként eléggé életveszélyes dolog volt, mert nagyhatalmú gazdái az esetleges lebukás esetén örökre megfosztották volna mindentől, amit addig elért. De már az is óriási eredmény volt, hogy a Strozzi­affér híre nem jutott el az udvarba, ahol a falnak is száz szeme és ezer füle van.

Az biztos, hogy Atto minden maradék férfiasságát a nőknek szentelte. A királyi palotában ott vártak rá a gyönyörű szoprán énekesnők, elsősorban a szemérmetlen Checca és a szemérmes Rosina, akikkel korábban már nemegyszer megosztotta az ágyát. Egyszóval nagyon oda kellett figyelnem rá, hogy idejében közbe tudjak avatkozni.

Rita Monaldi és Francesco Sorti

Rita Monaldi és Francesco Sorti

Az igazat megvallva volt valami, ami sokkal nagyobb aggodalmat ébresztett bennem, mégpedig a két kasztrált közötti ellenségeskedés esetleges következményei. Atto a római Barberini­palotában töltött időszakban nagyon megszerette Malagigit. De mi lesz most? Ha az udvarban valóban sor került egy új opera bemutatására, a két énekesnek együtt kell szerepelnie. Kinek jut majd a főszerep? Az éneklés megkérdőjelezhetetlen bajnokának, a színpad koronázatlan királyának, akit a pápa először engedett el külföldre Itáliából, vagy a felemelkedőben lévő ifjú csillagnak, a melankolikus áriák mágusának, a francia királynő kedvencének? Vajon mi fog történni most, hogy a két kasztrált közé éket vert a gyűlölet, elsöpörve az addigi kölcsönös bizalmat és szeretetteljes nagyrabecsülést?

(Bíró Júlia fordítása)

Bővebben a könyvről: Cui bono?

Adatok: A könyv fülszövege

Rita Monaldi – Francesco Sorti: Intrika

Libri Könyvkiadó, 2011