Mi elég és mi sok | Kepes András: Tövispuszta

Posted on 2011. november 7. hétfő Szerző:

1


Kepes András: Tövispuszta

Bedő J. István

Baráti levelet kaptam Kepes András új könyvének olvasása közben: ezt minden mai fiatalnak el kellene olvasnia. Megértem az ismerős rajongását. Az egész 20-21. század benne van, ezt ígéri a reklámszöveg, és tényleg.

Remekül kezdődik, Kepesből akarva-akaratlanul a tévés újságíró szólal meg, aki maga vágja riportjait: tömör, nagyon célzott mondatok, semmi fölösleges, és a jól kiválasztott életszeletek azonnal a történelem és a családok életének sűrűjébe visznek. A tövispusztai nyomorban élő Veresék, a Szentágostony báróék meg a zsidó boltos Goldstein családja egyszerre jelenik meg az első világháborút követő évekkel, és innen indázik szét a történet tömérdek szereplője az egymást követő generációkból.

Amilyen kevert múltú a világunk, úgy kerül közelebb ki-ki a jobboldalra a nyilasokhoz, a baloldalra, a munkásmozgalomba – és még a Goldstein gyerek is majdnem rokonszenvezni kezd a nyilasokkal, kocsmai zsidózással és letorkolással (»Goldstein Samu dédapja a te sváb dédapáddal és az én székely nagyapámmal harcolt ’48-ban az osztrák ellen!«) – ami a Kárpát-medencén túl aligha lenne érthető.

Vagyis már az első 30-40 oldal ragyogó fordulatokat és mondatokat mutat fel, és teszi letehetetlenné a könyvet. Aztán (ismerve történelmünket) sejteni kezdjük, hogyha az első fejezetben egy báró tűnik fel, azt a későbbiekben kitelepítik, aki szegényparaszt vagy munkás – az harcos munkásmozgalmi lesz és ott talál társat, a zsidó család legnagyobb része a holokauszt áldozatává válik.

Még azt is sejtjük, hogy valakiből előbb-utóbb rendőr (sőt ávós) lesz, és a gyilkosokat is eléri a bosszú, az inga oda-vissza leng. De ezzel a mondattal nem akarom kétségbe vonni azok indulatát, akik visszavágnak az elszenvedett sérelmekért.

Aztán jön ’56, és bármilyen szép, felemelő is a forradalom gondolata és sodrása, a történetnek fényképeken megörökített része volt a Köztársaság téri mészárlás, a halott ávós szívének kivágása. Bele is kerül a huszadik századi családregénybe. Mint ahogy korábban, ismét felidéződnek az olvasóban Szilágyi Györgynek a történészekénél sokkal tömörebb mondatai: »Itt egyszer az életben mindenkinek kihúzták a politikai nyerőszámát. Itt egyszer az életben mindenki leszámolhatott az ellenségével. Itt a leszámolóval is leszámoltak.«

A hatvanas évek konszolidációjában is mindenkinek a sorsát követi a regény, ismét előtűnik a gyerekkorból ismert cigány muzsikus, már csak a fejünket kapkodjuk, hogy tudjuk e sokféle szálat követni. Elkezdődik a Trabantok és a megtűrt beat- (rock-)koncertek, majd a szamizdatok korszaka.

Aztán megint találgatunk, mint a tévékrimit nézve, vajon melyik gyerek fog a szülői gondolkodás ellen fordulni. Az is bejön. És amikor már azt hinnénk, mindenről mindent tudunk, még felbukkan napjaink kigyúrt legalizált bűnözője is, a magyar keresztapa, továbbá mellékszálon még egy titkolt fogyatékos gyermek is.

Kepes András könyve tényleg végig izgalmas, és kíváncsiságot ébreszt olvasójában. Még azt is mondhatnám, hogy a még élő déd- és nagyapák, a már felnőtt apák is ráismernek életük valamelyik részletére egy-egy tükörcserépben. Ezért aztán sokan érezhetik úgy, hogy róluk, szüleikről, felmenőikről szól.

De kénytelen vagyok hozzátenni valamit. Sok. Túl sok egy kötetre. Balzac a saját korát regényfolyamban írta meg, az Emberi színjátékban. Hegedűs Géza, aki évtizedeken át tanított a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, hatalmas, bár lényegesen kevesebb darabból álló regényfolyót írt, melyet Európa közepén címmel még ma is meg lehet találni. Valószínűleg akaratlanul, de Kepes mostani regénye mintha sűrítménye lenne ez utóbbinak – de ez érthető, hiszen a Tövispuszta is a magyar múlt tipikus feldolgozása, a múlté, melyben mindenki lehet bűnös és/vagy áldozat, elárult vagy áruló, besúgó és feljelentett.

A legjobb riporteri hagyományok ismeretében és birtokában Kepes András nagyon jó riportregényt tett le az asztalra. De a túl sok tipikus alak, fordulat beleillesztésével – miközben szinte pontról pontra, sorsról sorsra dokumentálható – a hiteles résztörténetek közben éppen a túl sok beledolgozott sors kockáztatja, hogy hitelesnek higgyem el. Kivételesen azért fogalmazok első személyben, mert természetesen nem zárom ki, hogy másnak dokumentumregénynek fog feltűnni. Túl jó a szöveg, túl hitelesek a könnyedén megrajzolt részletek. (Tekintsünk el néhány kifejezés, mint például a ’kisvállalkozó’ feltűnéséről olyan kor-környezetben, amikor még nem így hívták.)

És ezért szállok kissé vitába a baráti üzenet küldőjével. Félő, hogy az üzenetben említett fiatal olvasó tényregénynek fogja olvasni. Keresni fogja a kulcsfigurákat, ki kinek felel meg. Ha megkérdezi tőlünk: ez mind igaz?, azt kell mondanunk: ez a valódi. Egy jó, fordulatos fikció, amely családtörténeteket elmesélve száguld végig Magyarország huszadik századán. Ezek mind megtörténtek. Legfeljebb nem egyszerre.

Kepes András - Fotó: Eisenmann József

Kepes András

A napjainkban megjelenő tömérdek újromantikus szingli-, csajos, vámpíros, sárkányos vattacukorregény áradatában egy majdnem hiteles, klasszikusan történetmesélős regény piacra kerülése azonban igazi esemény.

Interjú Kepes Andrással: Anekdotákból áll össze a világ

A könyv fülszövege

Kepes András: Tövispuszta

Ulpius-ház Könyvkiadó, 2011.