Néha a fiúk is sírnak | Richard Yates: Egy jó iskola

Írta: Mózes Kitty

Egy-egy könyves blogban felbukkanó véleményecske szerint az Egy jó iskola nem más, mint kivételesen elvetemült, szex centrikus kamasz fiúk mindennapjainak nem túl életszerű, elvont ábrázolása. Ez cseppet se befolyásoljon senkit. Bár, való igaz, ez nem a High School Musical.

Selymes hangon dalolászó, koreografált ugrabugrálás helyett komoly kamaszkori krízisekbe pillanthatunk be, melyek nem mindig végződnek happy enddel. Biztosíthatok azonban mindenkit, a történet szaglik az élettől. (Richard Yates tollából aligha számíthatnánk másra.)
Félúton a gyermek- és felnőttkor között, a rendszabályozott nappali oktatás után egy bentlakásos fiúiskola olyasféle szabadsággal kecsegtet, ami kezdetben nem ízlik mindenkinek.

„A Dorset az egyéniség kibontakoztatása mellett van elkötelezve”. Ki így, ki úgy értelmezi a több ízben is előforduló szlogent. A rangsorban elfoglalt jó helyekért meg kell küzdeni. Valaki szakállt, a másik atletikus izmokat növeszt, hogy komolyabbnak, vagy félelmetesebbnek hasson. Egyesek rendszeresen provokált ökölharcban vívnak meg az elismerésért, mások megküzdési stratégiája társaik nyilvános és súlyos megalázásában bontakozik ki. Miért ítélkeznénk vagy csóválnánk a fejünket? Talán emlékszünk még saját magunkra, gyerekeinkre, vagy azokra a fiúkra, akiket láttunk vagy ismertünk, mikor – mintha csak egyik napról a másikra – valami véglegesen megváltozott az életükben.

Mit kezdjenek a testük mellett idétlenül himbálódzó hirtelen megnyúlt végtagokkal? A lábakkal, amikben – kívülről úgy tűnik – szinte elbotlanak? A megváltozott testtel, ami azt sugallja, hogy egyetlen elfogadható pózt sem képes felvenni? Állandóan csak a pattanások, meg az erekció, ami a legkínosabb helyzetekben hoz szégyent az ember fiára.

Elismerjük, milyen találó a felvetés, melyet a testi fogyatékosságában megkeseredett és felszarvazott Jack oszt meg kollégájával, a testnevelő tanárral.
„– De most komolyan, Bob – folytatta tekervényes gondolatát –, figyelj, Bob, most komolyan kérdezem. Belegondoltál már abba, hogy mekkora szexuális erő duzzad ebben az istállóban? Különösen ilyenkor, éjszaka? Képzeld el, mi mindent láthatnánk, ha éjszaka váratlan eltüntetnénk a kollégium bazi nagy kőfalait: százhuszonöt fiú, akik egyszerre verik a faszukat.
Driscoll felnevetett – tényleg mulatságos volt a gondolat.”

Még mielőtt úgy tűnne, valóban csak serdülőkori erotikus ábrándozásról szólnak a lapok, leszögezhetjük, nem A 13 és ¾ éves Adrian Mole naplójával van dolgunk. Megható jellemfejlődéseknek lehetünk tanúi, és döbbenetes sorokkal találkozunk. A diákélet fordulatos eseményei mellett ízelítőt kapunk a tanári kar nem kevésbé drámai személyes történeteiből.

Törvényszerű-e, hogy egy önálló felnőtt hatékonyan képes kezelni problémáit, megvédeni magát? Vajon vele nem fordulhat-e elő hogy nyilvánosan megalázzák? Tökéletes párhuzamokat találunk a két generáció élményei között. Azzal a különbséggel, hogy míg az egyik táborban leplezetlenül, a másikban szinte mindig settenkedő képmutatásba csomagolva zajlik az adok-kapok.

A történet mögött alakuló, Pearl Harbor-i események itt-ott begyűrűznek a kollégium életébe, néha erőteljesen meghatározzák annak hangulatát. Ami a szereplőket illeti: nem árt, ha egy kis papírra feljegyezzük, ki kicsoda, mert megeshet, hogy túl soknak tűnik a tömérdek, hirtelen felbukkanó újabb név. Az angyalarcú atléta, a diákönkormányzat elnöke, a testnevelő tanár puhos, pipogya fia, a kiváló tanuló, a lángész, a nőcsábász franciatanár, az öngyilkos hivatalnok (stb.).

És nem utolsó sorban itt van Grove, akiről olyan különösen szól Yates. Egyetlen figuráról sem ír ilyen cinizmussal és megvetéssel, máskor pedig épp engedékeny szeretettel. „Nyakigláb, mogorva, tizenöt év körüli fiú. Gyapjúöltönye csupa pecsétes folt, soha nem volt még kitisztítva, nyakkendője gyűrött rongyként lógott, körme alatt feketéllett a kosz, a hajára is ráfért volna egy vágás. (…) Micsoda reklám a Dorsetnek.”

Grove szerencsétlen és visszataszító. Kitaszított, mégis ki mer állni magáért a döntő helyzetekben. Tehetséges és művelt. Tele félelmekkel és vágyakkal. Megmagyarázhatatlan okoknál fogva bízunk Grove-ban, és drukkolunk neki. Vajon kicsoda Grove?

Az író harmadik, itthon is megjelent regénye, az Egy jó iskola, nem okoz csalódást a nagy hatású A szabadság útjai és a népszerű Húsvéti korzó után. Sok tekintetben hasonló az előző két alkotáshoz, mégis teljesen más. Fesztelen és sokrétű. Hiteles és valódi. Hozzájárult ehhez Karáth Tamás pontos és egyáltalán nem finomkodó fordítása. A Dorset történetét olvasva az a fajta fájóan jóleső, kamaszkori nosztalgia facsargatja az ember lelkét, amit a Zabhegyező óta hiába kerestünk.

A könyv fülszövege

Richard Yates: Egy jó iskola

Partvonal Kiadó, 2009