Kovács Krisztián új, immár negyedik regényét, A fény magányosságát még megjelenés előtt, a Könyvhétre készülve olvashattam, és bevallom, alig vártam, hogy végre kézbe vehessem. Nem is csalódtam. Sőt: az az érzésem, hogy Krisztián könyvről könyvre jobb íróvá válik. Miközben megőrzi mindazt, amiért korábban is szeretni lehetett a regényeit – a hiteles karaktereket, a gondosan felépített történeteket és a fontos kérdések iránti érzékenységet –, minden új kötettel egyre mélyebbre ás az emberi lélek és a történelem összefüggéseiben.
A fény magányossága különösen közel áll hozzám azért is, mert főhőse, Kajetán Andor gyakorlatilag egyidős édesapámmal. A regény olyan korszakba vezet vissza, amelyről rengeteget hallottam otthon, és amelynek egy részét gyerekként magam is átéltem. Éppen ezért különösen érdekes volt szembesülni azzal, hogy Kovács Krisztián nem a korszak legismertebb, legtöbbet emlegetett arcát mutatja meg, hanem egy olyan Magyarországot, amelyről ma már ritkán esik szó.
A rendszerváltás előtti évtizedekről hajlamosak vagyunk leegyszerűsített képet őrizni: bezártság, elszigeteltség, politikai kontroll. Mindez természetesen változó mértékben, de része volt a valóságnak, csakhogy a regény arra emlékezteti az olvasót, hogy létezett egy másik világ is. Az a közeg, amely része volt a nemzetközi tudomány vérkeringésének, ahol a kutatók rendszeresen járhattak külföldre, Nyugat-Európába és az USA-ba is, és kapcsolatban álltak a világ vezető tudományos műhelyeivel, sőt hozzánk is ellátogattak vezető tudósok. Nem feltétlenül azért, mert a hatalom kegyeltjei voltak, hanem mert a tudomány bizonyos területeken még a hidegháború éveiben is átlépte a politikai határokat. Ez számomra különösen ismerős volt, hiszen saját édesapám is a maga szakterületén hasonló lehetőségeket kapott. A regény így nemcsak történelmi tablóként működött, hanem személyes emlékeket is felidézett.
Kovács Krisztián érzékenyen és hitelesen mutatja be azt a közeget, amelyben a tudomány nem elszigetelt elittevékenység, hanem a társadalom számára is látható és érthető valóság. Ebben nagy szerepet vállalt a tudományos ismeretterjesztés, és a főhős e területen igencsak jeleskedik. A regényt ihlető Almár Iván alakja, egy olyan korszakot idéz meg, amikor a tudomány valóban széles tömegekhez jutott el. Almár, Öveges professzor, Ranschburg Jenő és társaik voltak a kor celebjei – a szó legnemesebb értelmében. Tudósok és tanárok, akik képesek voltak felkelteni a kíváncsiságot, és megmutatni, hogy a világ megértése közös ügy. A regény egyik csendes, de nagyon fontos üzenete éppen ez: milyen hatalmas érték a minőségi tudományos ismeretterjesztés, és mennyire hiányzik ma az a társadalmi megbecsülés, amely egykor övezte.
A történet azonban nem nosztalgikus visszatekintés. Kajetán életét személyes tragédiák árnyékolják be, és a múlt sikerei sem képesek feloldani azokat a dilemmákat, amelyekkel a jelenben kell szembenéznie. A regény elején és végén ugyanaz a kérdés foglalkoztatja: kiadja-e saját neve alatt elhunyt barátja kéziratát. Első pillantásra ez akár szerzői jogi vagy erkölcsi problémának is tűnhet, de a történet valódi súlypontja máshol van.
Kajetán ugyanis imposztornak érzi magát. Úgy érzi, hogy az elmúlt évtizedekben kutatóként jelentéktelen volt, „csak” szervezőként és ismeretterjesztőként dolgozott, mások eredményeit ismertette meg a világgal. (Hogy ez mennyire nem „csak”, azt nap mint nap látom, amikor tehetséges kutató tanítványaim képtelenek a mindennapi ember nyelvére lefordítani eredményeiket.) Miközben mások tudományos eredményeit közvetítette, ő maga eltávolodott a tényleges kutatástól. Ezért a kézirat kiadásának kérdése számára nem elsősorban jogi, hanem identitásbeli probléma. Van-e joga így magára venni a tudományos dicsőség fényét? Megérdemli-e egyáltalán?
A dilemmát tovább súlyosbítja a zsarolás. Kajetán lányát, nyomásgyakorlásként, kiteszik a számára nagyon fontos vívócsapatból. A helyzet fájdalmasan ismerős lehet a magyar olvasónak. Tudjuk, a hatalom keze nemcsak a rendszerváltás előtt ért messzire. Az informális nyomásgyakorlás, a személyes kapcsolatokon keresztüli befolyásolás, a családtagokon keresztül történő zsarolás olyan eszközök, amelyek hazánkban nem kötődnek egyetlen politikai rendszerhez sem. Magyar sajátosság ez, amihez nem kell diktatúra. Holland kollégáim mindig meg is lepődnek, hogy nálunk mindenki mindenkit ismer, no de kis ország vagyunk.
A fény magányossága ugyanakkor ennél is tágabb kérdéseket is felvet. Mindenekelőtt a tudomány szabadságának problémáját. Kajetán hajlamos idealizálni a nyugati világot, és a magyar viszonyokkal szembeállítva a teljes szabadság terepeként tekinteni rá – és ezzel nincs egyedül. Elég tipikus ez a látásmód Magyarországról nézve. Ám a tudomány szabadsága valójában sehol és soha nem volt teljes – ezt szintén családi tapasztalat mondatja velem. Az amerikai kutatókat ugyanúgy szorította mindig is a gazdasági érdek, az érdekelvű finanszírozás, meg számos területen a titkosszolgálatok figyelme – ahogyan a keleti blokk tudósait a politikai rendszer korlátai. A különbségek fontosak, de a szabadság hiányának különböző formái mindenütt jelen vannak.
Mégis, a regény egyik legfontosabb állítása, hogy valódi tudományos eredmények csak ott születhetnek, ahol a kérdések feltehetők, a viták lefolytathatók, és az igazság keresése nem rendelődik alá külső érdekeknek. A tudomány világában ennél fontosabb kérdés talán ma sincs. Mert még mostanában is megesik világszerte, hogy elnémítanak tudósokat, akik kilépnek a sorból – akár a természet-, akár a társadalomtudomány területén –, még a tudomány olyan elismert fellegváraiban is, mint a Harvard Egyetem.
A regény egyszerre tudománytörténeti látlelet, generációs történet és erkölcsi dráma. Kovács Krisztián a valóság néhány tényével kissé szabadon bánt, ezek egy részét meg is említi az utószóban. A többin viszont elgondolkodhat a kort átélt olvasó – vajon szándékos volt vagy véletlen? A könyv a közelmúlt Magyarországát egy kevéssé ismert oldaláról mutatja meg, miközben nagyon is jelen idejű kérdéseket tesz fel a tudásról, a felelősségről és a hatalom természetéről. És amikor a végén kikapcsoltam az e-könyv olvasót, kutatóként és pedagógusként nehéz volt nem arra gondolni: milyen jó lenne, ha a tudomány szabadsága valóban létezne, és milyen jó lenne, ha a tudományos ismeretterjesztés újra olyan természetes része lenne a mindennapjainknak, mint a háború utáni évtizedekben.
Kovács Krisztián
Kovács Krisztián: A fény magányossága
Magnólia Kiadó, Budapest, 2026
336 oldal, teljes bolti ár 5980 Ft
online ár a kiadónál 5380 Ft
e-könyv változat 5500 Ft
ISBN 978 963 598 5074 (papír)
ISBN 978 963 598 5166 (e-könyv)
* * * * * *
A könyv kiadói fülszövege
1975, Budapest, az űrverseny végén. A hidegháború enyhülni látszik, az Apollo–Szojuz-korszak a technológiai együttműködés illúzióját kínálja, a hétköznapokat mégis az alkalmazkodás, a hallgatás és a kimondatlan határok szabják meg.
Kajetán Andor csillagász a magyar tudományos élet egyik legismertebb arca: a Csillagvizsgáló Intézet büszkesége, a televízió kedvence. A felszín alatt ugyanakkor gyász és depresszió gyötri, rossz döntések és kétes alkuk következménye, melyek mélyen a múltjába nyúlnak. És hamarosan ismét útelágazáshoz érkezik, egy újabb rossz döntés pedig már az egész hátralévő életére és szakmai munkájára végzetes kihatással lehet.
Andor ugyanis a munkáján túl a katonai felderítés informátora, aki külföldi útjairól hazatérve beszámol a történésekről, és jelentéseket ír kinti kollégáiról. Egyik este a tartótisztje megkeresi azzal, hogy a rendszer meghálálná eddigi tetteit, és arra kérik, fejezze be volt kollégája és barátja, Kemenesi György tanulmányát, mely jelentős tudományos felfedezést ígér a Végső Sors-elmélet kutatásában, ami az univerzum tágulását vizsgálja.
Kovács Krisztián valós eseményeken alapuló történelmi regénye lélektani tanulmány tudományos kíváncsiságról és lojalitásról, apaságról és elhallgatásról, nagyívű története Budapest második világháborús bombázásától a Szputnyik fellövésén át egészen a Holdra szállásig, majd még annál is tovább vezet. A fény magányossága ugyanakkor feszült thriller arról, hogyan válik erkölcsi csapdává a határok feszegetése, és milyen árat fizet az, aki áruba bocsátja tehetségét a politikai hatalom számára.
A fény ugyanis nem válogat: nemcsak megvilágít, hanem le is leplez.
Olvass bele 
Posted on 2026.07.05. Szerző: olvassbele.com
0