Török Lajos: Detektívtörténet és szocializmus (részlet)

A honi krimi szocializmus kori hagyományának közelmúltbéli értékeléseire jellemző kétely vagy ellenszenv valószínűleg nem csupán a reflektálók személyes olvasmányélményeiből táplálkozik, hanem azokból a kritikatörténeti tapasztalatokból is, amelyek a műfaj egykorú fogadtatásából kinyerhetővé váltak. Erre az archívumra pillantva ugyanis több, a bűnügyi irodalom későbbi megítélése szempontjából kedvezőtlen értékelésre, emellett a viszolygás érzését megalapozó prekoncepciókhoz kevésbé illeszkedő hipotézisekre is lelhetünk. Az előbbiek közül a legjellemzőbbek a detektívtörténet irodalmiságára vonatkozó kritikai csatározások, amelyeknek első dokumentumai még azelőtt keletkeztek, hogy a műfaj valójában fel- vagy visszakerült volna a honi kultúrafogyasztó közönség étlapjára, és anélkül folytatódtak csaknem a korszak végéig, hogy érdemben reflektáltak volna koruk hazai krimitermésére.

A bő negyedszázadnyi időre kiterjedő diskurzus középpontjában az a kérdés állt, hogy a zsáner az irodalmiatlansággal egyenértékű giccs kategóriájába sorolandó, vagy sem. A megszólaló kritikusok, szépírók, esztéták jelentős része igennel válaszolt: a detektívregényt annak klasszikusaival egyetemben művészietlennek, a valóság torz tükörképének bélyegezték. Mások viszont – a kisebbség – kétségbe vonták e minősítést, és különböző indokra hivatkozva próbálták védeni e népszerű irodalmi műfajt a támadásoktól. A legjellemzőbb érvelésmód azon vonások meglétének hangoztatásából állt, amelyeket a zsáner színvonaltalanságát vallók bírálatuk tárgyából hiányzónak véltek. Az előbbi álláspontot képviselők egyik első „fecskéje” Gyurkó László 1959-ben A giccs természetrajza címmel publikált írása. Ebben a szerző kifejti, hogy „az irodalmi alkotás mérőónja – prózáról van szó – az emberábrázolás és a mondanivaló. Ha ezt elfogadjuk, azonnal törölhetjük az irodalom fogalmából a ponyvát, a vadnyugati, légiós és egyéb kalandregényeket, melyeknek egyetlen funkciójuk az izgalomkeltés.” Röviddel ezután hozzáteszi: „A fenti meghatározás alapján ugyancsak száműzhetjük az irodalomból a detektívregényt is. Akár a ponyva, ez sem törekszik irodalmi ábrázolásra, a szereplők jellemzése negyedrangú kérdés, mondanivalója nincs, témája mindegyiknek ugyanaz: a gyilkos vagy a gyilkosok kilétének felfedése. Biztos, hogy sokszor értékesebb a ponyvánál; a jó detektívregényt logikai játéknak is nevezik, vagy a keresztrejtvényhez hasonlítják – irodalmi rangra azonban semmiképp sem törekszik.” Az utóbbi nézet viszonylag korai képviselője pedig Hegedüs Géza, aki 1968-as írásában a krimi nagy klasszikusaira (Poe-ra, Chestertonra és Conan Doyle-ra) hivatkozva kijelenti, hogy

szoros értelemben vett bűnügyi regényt is lehet művészi színvonalon írni. De a detektívregény kedvelői jól tudják, hogy az angol Agatha Christie vagy a francia Simenon nem egy kifejezetten bűnügyi regénye sem szerkezetileg, sem stilisztikailag, sem lélektanilag nem minősíthetők irodalmon aluli ponyvának, nemegyszer még a társadalombírálat igénye is kritikai realista fokon jelenik meg náluk, és azt se felejtsük el, hogy olyan jelentős realista írók, mint Graham Greene vagy Friedrich Dürrenmatt nemegyszer kedvtelve fordulnak a detektívregény felé.

Eszerint a műfaj képviselői nemcsak szórakoztatni akarnak, hanem a marxista szellemiségű olvasók elvárásait is kielégítik: társadalomábrázoló, -elemző és -kritikai szándék is jellemzi őket. Sajnálatos, hogy sem a krimi bírálói, sem apologétái nem járultak hozzá koruk honi bűnügyi regényeinek feltérképezéséhez. Hivatkozásaikat ugyanis kizárólag a műfaj tizenkilencedik-huszadik századi világirodalmi klasszikusaira korlátozták. A kétféle álláspont tartósságát bizonyíthatja a Kritika 1981-es évfolyamában Pro és kontra a krimiről címet viselő vita is, hiszen ugyanarra a recepciós képletre épült a diskurzus, emellett az érvek és ellenérvek sem sokban különböztek a korábbiaktól.

A detektívregény Kádár-kori recepciójában egy harmadik álláspontot is elhatárolhatunk. Ennek képviselői nem követik az előzőekben érintett polarizációs felfogást, céljaik között kiemelt szerepet kap a zsáner poétikájának, históriájának, szakirodalmának tudományos vagy féltudományos módszerekkel történő feltárása, illetve a hazai kultúrafogyasztó közönség bevezetése a krimi olvasásába. E receptív változat képviselőiből, akikre a kor bűnügyi irodalmát ellenszenvvel szemlélő újabb recepció ritkán vagy egyáltalán nem szokott hivatkozni, két nevet érdemes említeni: Kolozs Pálét és Keszthelyi Tiborét. Mindketten egy-egy könyvvel járultak hozzá a krimi Kádár-kori honi értelmezéséhez: előbbi az 1964-ben megjelent Utazás Detektíviába, utóbbi pedig az 1979-ben publikált A detektívtörténet anatómiája című munkájával. A továbbiakban az előbbi szerző produktumára térünk ki, az utóbbiéval csak eszmefuttatásunk végén foglalkozunk majd. Kolozs műve tudomány és irodalom határán foglal helyet, e két terület írásmódjait, műfajait olvasztja egymásba. A könyv egyszerre egy tudós precizitását reprezentáló monográfia, a tudományos munka szigorúságán lazító esszé, egy krimikedvelő olvasmányélményeiről beszámoló feljegyzéshalmaz és egy szellemesen megírt regény. Túlzás nélkül állítható, hogy a kötet egészen egyedülálló az 1960-as évek közepének honi detektívregény-diskurzusában: ízlését és látásmódját a viktoriánus szellemű műfaji hagyomány határozza meg, tájékozottságában pedig jócskán előzi a zsáner korabeli (és későbbi) honi recepcójának képviselőit (is).

Az Utazás Detektíviába propedeutikai kísérlet, amely a második világháború utáni két évtizedben szocializálódott magyar kultúrafogyasztó közönség számára készült. Ez a közönség – figyelembe véve a korabeli hazai fordítási és könyvkiadási gyakorlatot – tulajdonképpen a krimi klasszikusainak tapasztalatát nélkülözve nőtt fel, s a könnyű irodalom iránti éhségét kizárólag „a magyar detektívregény fénykorá”-ból származó ponyvakiadásokkal csillapíthatta. Kolozst ennek a publikációs és recepciós hiányosságnak a tudatosítása jellemzi, ugyanis az utazás ősrégi allegóriáját használva hangsúlyozza, hogy idegen világba viszi olvasóját. Ez az allegorikus diskurzus cselekményesített formában, olykor dramatizálva játssza el egy szenvedélyes krimiolvasó szellemi felfedező útját: a narrátor – és természetesen az általa konstruált mintaolvasó is – térbeli utazást tesz a detektívtörténet és a róla szóló szakirodalom klasszikusainak szöveguniverzumában. Az utazás kezdetén kiemelt jelentősége van a határátlépés eseményének. Ez nem más, mint a krimiolvasók két különböző kulturális közege közötti helyváltoztatás. A határ egy olyan demarkációs vonal, amely képzeletbeli vasfüggönyként áll a detektívregény iránti bizalmatlanság és éhség világában élő, meghasonlott (kelet-európai) magyar és a műfaj iránt szenvedélyesen és korláttalanul rajongó nyugat-európai (tájékozottságú) olvasó között. Az indulás előtti szorongó állapotot a krimi irodalmiságával szembeni szakirodalmi kételyek felidézése motiválja. A budapesti otthonában elmélkedő elbeszélőt „nyugtalanító kérdések” kerítik hatalmukba, amelyek

akár a böglyök az augusztusi vakmelegben még kitartóbban csíptek. Hol a szépirodalom, az irodalmilag is értékelhető bűnügyi történet és a ponyva határa? Lehet-e ilyen mezsgyét megvonni? Milyen határterületen érintkezik a ’nemesebb’ detektív-story, amely egy kitalálós játék izgalmát adja az olvasónak – a valósággal s az irodalommal?
Nem vagyok irodalomtörténész, s úgy hallottam, hogy ezzel a műfajjal foglalkozni nem éppen szobatiszta dolog.

A zavart keltő kérdéseket egy egyszerű ontológiai tétellel („Viszont bűnügyi irodalom van. Létezik.”) félresöpri a beszélő, s ezzel válik alkalmassá az említett határ átlépésére. Kolozs könyvének érdeme az is, hogy egy rövid fejezetben kitér a Grób által a magyar detektívregény „fénykora”-ként emlegetett időszakra, vagyis az utazás narratívájába hazai szálakat is belesző. A két világháború honi krimikultúrájáról szóló Pestiek – angol álnéven című fejezet nem beszél virágkorról, hiszen a zsáner képviselőinek túlnyomó része angol mintára dolgozott, s átlagon felüli színvonalat sem igazán tudott volna elérni. Ennek okát keresve kijelenti:

Magyar Agatha Christie vagy Erle S. Gardner nem született ez időben. Nem a műfaj követelte sajátos ’tehetség’ híján. És nem is azért, mintha az angolszász story-k átlagon felüli színvonalát magyar szerző nem tudta volna elérni.

Kis népek szerzői Detektívia és Bestselleria területén épp a nyelvi elszigeteltség miatt reménytelen hátrányokkal indulnak a versenyben. Aztán van még egy nagy akadály: a Kontinens polgári sznobizmusa csak az angol szerző történeteit fogadta el ’igaznak’. A gyilkos és a detektív whisky-t igyék – és ne törkölypálinkát!

Kolozs itt egy, a magyar krimi hiányára vagy megírhatatlanságára (is) vonatkoz(tathat)ó fontos felismerést fogalmaz meg: az angolszász népszerű irodalom tradíciójában mélyen gyökerező klasszikus detektívtörténet adaptálhatatlanságát. Reflexióiból kitűnik, hogy a két világháború közötti honi krimi arculatát formáló külső erők (az írókat motiváló financiális, a kiadókat motiváló piaci szempontok, illetve az olvasók téves önértékeléséből származtatható esztétikai sznobizmus) az áthasonítás reproduktív manővereit privilegizálták. Kolozs megjegyzéseiből az is kiderül, hogy az angolszász detektívtörténet csak olyan transzformációs stratégiák segítségével kerülhetett a ponyvairodalom színvonalasabb rétegeibe, amelyek búcsút intettek a minták és klisék kizárólagos ismételhetőségére alapozó műfajfelfogásnak, s a krimit nem egy konvenciók uralta kész konstrukciónak, hanem megmunkálásra váró irodalmi nyersanyagnak tekintették.

Török Lajos: Detektívtörténet és szocializmus
L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2023
210 oldal, teljes bolti ár 3490 Ft