Meseország mindenkié (részlet)

Harka Sára: Kincső és Karola

Kincső imádta az ablaküvegnek nyomni az orrát, és úgy fürkészni Meggyesváradot. A levendulás dombokat, a falun átcsobogó patakot és a macskaköves téren görnyedő vénséges vén meggyfát. Szerette nézni a szaladgáló gyerekeket, a domboldalon papírsárkányt eregetőket vagy a fáról meggyet csenő csibészeket. Ilyenkor egy-egy nyelvlecke és zongoragyakorlás között azt képzelte, ő is velük játszik.

Ahogy az évek teltek, és Kincső nagylánnyá cseperedett, Meggyesvárad egyre szomorúbb látványt nyújtott. A gyerekek szakadt nadrágban eregették a sárkányt. A téren kolduló anyukák jelentek meg, akik földre borulva könyörögtek pár zsemléért. Kincső egyszer azt is látta az ablakból, hogy egy idős néni a koszos patakvízből merít magának vizet.

Kincső nagyot sóhajtott, elvette tekintetét a néniről, és körülnézett a szobájában. A szellő hintáztatta az ágyára csüngő baldachint. Kilincsén új ruhája lógott, frissen vasalva. Az ágyán gyűrött volt a rózsaszín selyempaplan, de minek is igazítsa meg, ha megteszi a szobalány?
Kop-kop-kop, zörgetettek az ajtón, majd választ sem várva belépett az apukája.
– Kincső, miért nem a matematikakönyvet bújod? – kérdezte.
Apukája tekintélyes ember volt, tekintélyes pocakkal és tekintélyes bajusszal. Egyik kezével hózentrógerét markolta, másikkal a sűrű, bogáncsfekete bajuszát igazgatta.
– De Apa, hiszen nyár van!
– Vagyis ideje valami hasznosat csinálnod.
Kincső lehajtotta fejét, majd kibukfenceztek belőle a rég elfojtott szavak.
– Segíthetek neked a munkádban? – kérte, és rögtön el is pirult.
– Hogy az én munkámban? – hökkent meg az apja.
– Szeretnék egy nap polgármester lenni, mint te – válaszolta lesütött szemmel. – Persze, csak ha a falubeliek is úgy akarják.
A polgármester arca először rózsaszín, majd egyre pirosabb színt öltött, míg végül paradicsomvörösre váltott.
– Te? Polgármester? Lány létedre? Na ne nevettess!
– De apa, a falunak segítségre van szüksége!
– Hidd el, lányom, ezeken az embereken nem lehet segíteni – mondta, és megint a bajuszát kezdte fésülgetni az ujjaival. – Naponta kapom a kesergő leveleket, hogy ez kéne egy családnak, meg az kéne az iskolának… Ezeknek semmi sem jó!
– De Apa!
– Mindig csak de apa, de apa… elég legyen! Felejtsd el ezt a butaságot, és foglald szépen el magad!
Apja kiviharzott. Bumm!, nagyot csattant az ajtó mögötte.

Kincső felsóhajtott. Számított rá, hogy apjának nem fog tetszeni az ötlet. Bár meggyőzhetné őt! Nem bírja tovább ebben a rózsaszín szobában, valamit tennie kell!
Kinézett az ablakon. Leugrani nem tud, ahhoz túl magasan van. De talán, ha kilépne az ablakpárkányra, és belekapaszkodna a meggyfa ágába… Ez az! Ez jó lesz! Visszapillantott még az ajtóra, hogy biztosan nem jön-e senki. Összeszedte minden bátorságát, és kimászott az ablakon. Megragadott egy vastag ágat, és felkapaszkodott a fára, azon könnyedén le tudott mászni. A fatörzs felszakította csipkeruháját, de nem törődött vele. A legalsó ágról lehuppant a földre, és leporolta a tenyerét. Sikerült! Arcát megcsapta a friss szellő, szabadnak érezte magát. Örömében perdült egyet, és forgás közben, puff, beleütközött valakibe!
– Segítenél pár forinttal? – kérdezte a lány, majd Kincsőre pillantva elnémult.
Döbbenten meredtek egymásra. Kincső nem hitt a szemének. Olyan volt, mintha tükörbe tekintene, de ennek a tükörnek nem volt kerete. A kolduslány egy az egyben úgy nézett ki, mint ő! Ugyanolyan barna szeplők pettyezték a tejfehér arcát, ugyanolyan kifésülhetetlenül göndör, krumpliszőke haja volt, és ugyanolyan sárga folt ült a nagy, zöld szeme közepén.

(De itt még nincs vége…)

Meseország mindenkié
Szerkesztette: Nagy Boldizsár
Illusztrációk: Bölecz Lilla
Labrisz Leszbikus Egyesület, Budapest, 2020