Jégcsipkék a Dunán | Székely Csaba: MI vagyok / Pinceszínház

D. Magyari Imre |

Hetven felé az ember már kezd kikopni a világból, bezárulni, halványulni, erről sem tudja, micsoda, arról sem, ezt sem használja, azt sem, ezt sem érti, azt sem. Hitegeti magát, hogy használná, értené, de egyre inkább úgy gondolja, nem kell már sem használnia, sem értenie. Vehetne új mobilt, ami sokkal, de sokkal többet tud, mint a régi, de ő már nem fog Bergmant nézni a villamoson – sok mindent nem fog.

Magam sem merültem el a mesterséges intelligencia témájában; igaz, elolvastam róla Csepeli György nagyszerű könyvét, az Ember 2.0-t, még írtam is róla egy bizonyára remek cikket, de könnyen lehet, már nem érteném, mármint a saját ajánlómat, öt év is eltelt azóta. És ki tudja, akkor értettem-e… Kicsit megijedtem tehát, amikor Székely Csaba új drámájának címében megláttam az MI betűszót: csak nem az új, izgalmas és nyugtalanító fejlesztés mibenlétét tárgyazza ez a nagy író, mert akkor semmit sem fogok érteni belőle.

De nem; egész másról van szó természetesen. A művészetnek mindközönségesen nem a tudomány a tárgya, hanem az ember. Akit persze érintenek, akár a mindennapjaira is hatnak a „legújabb technológiai jelenségek”, félhet az „elszabadult tudás”-tól. Elhangzik a 16. századi Prágában élt Löw rabbi gólemjének története, ami (aki?) rombolni kezdett, miután péntek este a rabbi elfelejtette kivenni a szájából az Isten nevét tartalmazó papírt. A darab egyetlen szereplője, Emma arról is beszél egy egyetemi előadásán, hogy „a mesterséges intelligencia létrehozásánál lemodellezik az emberi agy működését. Csakhogy az agyat még ma sem értjük teljesen. Nem tudjuk például, hogy tudományos értelemben mi az öntudat.”

Azt viszont Shakespeare-től (Hamlet) tudjuk, hogy „belőlünk mind gyávát csinál” (legalábbis Arany „öntudat”-nak fordította a conscience-t, Nádasdynál „lelkiismeret”), ha akadnak is, akik, ezért vagy azért, netán épp a Duna jégcsipkéit nézve, legyőzik ezt a gyávaságot. Meg azt is tudjuk, József Attilától (Eszmélet), hogy nem lenne szabad fegyvert veretni belőle. Még rájövünk, hogy nem tudunk mást, mint szeretni, görnyedve terheink alatt. Miközben azt se nagyon tudjuk, hogy mi a szeretet…

Negyvenhét felé még nem kezdünk kikopni a világból, akkor sem, ha egy ideje nem találjuk benne a helyünket. Nem feltétlenül kezdünk. Jó esetben. De nem mindegyik eset jó. Emmáé semmiképp. Az egyszerre barátságos és rideg szobát ábrázoló színpadra (díszlet: Enyvvári Péter) egy középkorú,csinos, vonzó nő lép be fehér nadrágkosztümben, amit különböző, kék, piros, sárga színű sálakkal bolondít meg (jelmez: Cselényi Nóra). Ő Emma, azaz Bakonyi Csilla, akit még sosem láttam játszani, s ezt, ahogy most nézem őt, egyre jobban sajnálom. Remek, érzékeny, az apró rebbenésekről is sokat tudó színésznő.

Emma tudományfilozófiával foglalkozik, egyetemen tanít és olykor verseket ír. Verseket írni veszélyes. Tulajdonképpen olvasni is.

Időnként zene is szól (szerzője Cári Tibor), bár most korántsem kap olyan jelentős funkciót, mint a 10-ben.

Hosszú ideig azt hihetjük, hogy Emma a lányához beszél, aki talán ott is van, csak nem látjuk. „Te is szavakból lettél, Szofi. Elmondjam, hogyan?” És belekezd. Egy négyéves kapcsolat után, huszonöt esztendősen, megelégelve a fájdalmat, a mozdulatlanságot és azt, hogy önmaga megkövesedett ősmaradványa, először randizni kezd a Tinder nevű internetes társkereső segítségével, végül elutazik Görögországba, ahol az ember „védtelen a lefegyverző kékséggel szemben”. És ahol, hogy én is lírai legyek, Leónidasz – Leó – személyében rátalál a szerelem. A szállodaszobában görög és magyar szavakat mondanak egymásnak. „…és a szavaink egymásba fonódtak, mi pedig úgy éreztük, hogy értjük egymást. Azokból a szavakból születtél te, Szofi.” A lányuk lesz: nem tervezik, nem is gondolnak rá, csak Emma terhes lesz, a hírre pedig Leó Budapestre rohan – egykori gimnazista osztálytársnője, Ariadni hozza kocsival – és vissza sem akar menni. Ettől kezdve, ritka ajándék, minden nap ünnep, tizennyolc hosszú éven át.

Aztán kiderül, mikor is beszél Emma, illetve hogy ő beszél-e, ő beszélt-e egyáltalán. Felidéz egy emlékezetes téli pillanatot és egy szörnyű időszakot, amiben az állását is megszüntették. A végpont:„Állok hajnalban a Margit híd korlátjának támaszkodva, a Duna mély és megfontolt, széles hátán szürke jégcsipkék úsznak. Negyvenhét éves vagyok, tele olyan kérdésekkel, amelyekre nem tudom a választ. … Két éve vesztettem el Leót. Te ugyanannyi ideje tűntél el, és azóta sem talállak.” Két éve a múltban él, a múlt bevillanó képei között. Beszélgetni pedig mintha csak a mesterséges intelligenciával beszélne (videó: Fuchs Máté), amit azelőtt csak a munkájához használt. Tőle kérdezi: „Ki vagyok én így, hogy megszűnt, ami az elmúlt húsz évben voltam?” De az MI-vel, ha válaszol is, igazából ugyanúgy nem lehet beszélgetni, ahogy egy háziállattal, egy kutyával vagy macskával sem.

Most mindenesetre kisétált a Margit hídra, nézi a jégcsipkéket a Dunán. Ki vagyok én? – erre a kérdésre csak mi magunk találhatjuk meg a választ. És nekünk sincs semmi biztosítékunk, hogy megtaláljuk. Fontos kérdés pedig, az egyik legfontosabb. Nem ártana felelnünk rá. Igaz, Villon sem volt rá képes – ezt írja az Apró képek balladájának Ajánlásában, Szabó Lőrinc szerint:

Mindent tudok hát, drága herceg,
tudom, mi sápadt s mi ragyog,
tudom, hogy a férgek megesznek,
csak azt nem tudom, ki vagyok.

Szeretem én ezt. Ideírom az eredetit is, véletlenül akad a lakásban egy francia Villon-kötet és meg is találtam:

Prince, je connois tout en somme,
Je connois coulourés et blêmes,
Je connois mort qui tout consomme,
Je connois tout, fors que moi-mêmes.

Az MI megkérdezi, hogyan veszítette el a férjét. Emma elmondja, aztán azt is, hogyan veszítette el a lányát, aki akkor épp egy finnországi egyetemre felvételizett. Aztán az MI mást is kérdez: a darab végén van egy (kétféleképp is értelmezhető, a címnek értelmet adó) csavar. Nem árulom el; már eddig is sokat fecsegtem.

Meglehet, ez a dráma nem tartozik majd a legfontosabb művek közé. De ezt is Székely Csaba írta. Akadnak benne mondatok, amik rendkívül fontosak: „…a világnak nincs célja. Ha úgy tetszik: nincs semmi értelme. Hiszen bármilyen mélyen és alaposan is sikerülne megismerni, a természet nem fogja megmondani nekünk, hogy hogyan kell élni.” Nem fogja az MI sem. Ezt, ahogy az elmúlt évezredekben, ma is és ezután is nekünk magunknak kell kitalálnunk. És ki kell, mert „nekünk, embereknek, szükségünk van rá, hogy a világnak jelentése legyen.”

A saját árnyékunkat azonban, úgy tűnik, sehogy sem tudjuk átlépni. Vagy át tudjuk? Ha Emma egy bizonyos pillanatban mást mond, mint amit mondott, netán meg sem kérdezi, amit megkérdezett, Leó nem hal meg. De azt mondta, amit mondott és megkérdezte, amit megkérdezett, s ezzel, akaratától függetlenül, mindent megváltoztatott. Nincs törékenyebb a boldogságnál. Székely Csaba nemcsak megírta a darabot, hanem a rendezését is magára vállalta, így kétszeresen is neki köszönhetjük, hogy sűrű és intenzív a nézőtéren töltött időnk. Sem üresjáratok, sem öncélú ötletek  nincsenek, koncentráltság van és aprólékosság, kidolgozottság. Reméljük, első rendezése csak a kezdet.

Örülök, hogy a produkciónak a Pinceszínház ad otthont. Megkedveltem ezt a Török Pál utcai kis helyet. Nem sikk idejárni, a premieren is csak egy kritikust fedeztem fel – igaz, ő Nánay István volt –, pedig sok jó dolog történik itt Sztarenki Pál 2021-ben kezdődött igazgatása alatt – s történt korábban is. Itt látható az Ady publicisztikai írásaiból összeállított estje Jordán Tamásnak, aztán Jordán és Koltai Róbert közös műsora, a Tóth András vezette Komp Kollektíva Cseh Tamás-műsora, Grisnik Petra monodrámája, amit Grecsó Krisztián Vera című regényéből készített, Székely Csaba két másik drámája, összesen tizenvalahány előadás. És itt lesz majd hamarosan a Marosvásárhelyen végzett O. Horváth Sári Kirakatban az égbolt című drámájának a bemutatója, amit ő is fog rendezni, ahogy 2022-ben ő állította színpadra ugyanitt a Hitler ABBA-t énekel című alkotását.

Meglehet egyébként, a MI vagyok nem is a jelenben, hanem valamikor a közeli jövőben játszódik. Amit hiába intünk könnyezve, ne legyen sivár: az lesz. Mi tagadás, én a mesterséges intelligenciánál sokkal jobban félek a természetes unintelligenciától. Pláne, hogy ezt már jól ismerem. Túlságosan jól.

Fotók: Gergely Bea

Részletek és jegyvásárlás