Viktor E. Frankl: Az élet értelméről (részlet)

Az élet értelméről és értékéről / I

Az élet értelméről és értékéről beszélni napjainkban szükségesebbnek látszik, mint ezelőtt bármikor; a kérdés csak az, hogy egyáltalán „lehetséges-e”, s ha igen, hogyan. Bizonyos értelemben manapság könnyebb, hiszen néhány dologról újból szabadon lehet beszélni – olyasmiről, ami szorosan kapcsolódik az emberi egzisztencia értelmének és értékének, illetve az emberi méltóság kérdéséhez. Más vonatkozásban azonban napjainkban mégiscsak nehezebb értelemről, értékről és méltóságról szólni. Fel kell tennünk magunknak a kérdést: Szájára veheti-e az ember egyáltalán ezeket a szavakat manapság? Nem vált-e valami módon kérdésessé e szavak jelentése? Nem lehet-e, hogy az utóbbi időben túl sok negatív propaganda hangzott el mindazok ellen, amit ezek a szavak jelentenek vagy valamikor jelentettek?

Az utóbbi évek propagandája általában az értelem és a kétes értékűnek tekintett lét értéke elleni szóban forgó lét értéke elleni propagandává vált. Ezek az évek egyenesen azzal próbálkoztak, hogy az emberi élet értéktelenségét demonstrálják.

Az európai gondolkodás Kant óta tisztában volt azzal, miben áll az ember tulajdonképpeni méltósága: Kant kategorikus imperatívuszának második megfogalmazásában azt mondja, minden dolognak értéke van, az embernek azonban méltósága – az ember soha nem lehet egy cél elérését szolgáló eszköz. Mégis, az utóbbi évtizedek gazdasági berendezkedése a dolgozó emberek többségét puszta eszközzé tette, méltóságától megfosztva a gazdasági élet eszközévé fokozta le. Már nem a munka volt a célt, az életet szolgáló eszköz – az élet eszköze –, sokkal inkább az ember és élete, élet- és munkaereje lett a cél eszköze.

És aztán jött a háború – a háború, amely immár az embert és életét a halál szolgálatába állította. És jöttek a koncentrációs táborok. Itt még a halálra ítélt életet is az utolsó pillanatig kihasználták. Micsoda lebecsülése az életnek, az ember micsoda lealacsonyítása, micsoda megalázása rejlik ebben! Képzeljük el – hogy ennek súlyát fel tudjuk mérni –, egy állam azon van, hogy az általa halálra ítéltekből hasznot húz, munkaerejüket vigasztalan életük utolsó pillanatáig a szolgálatába állítsa – mintegy abból a megfontolásból, hogy ez még mindig okosabb, mint egyszerűen megölni, vagy netán életük végéig etetni őket. Vagy nem vetették elégszer a szemünkre a koncentrációs táborokban, hogy mi még „egy tányér levest sem érünk”? Ráadásul arról a levesről van szó, ami a napi összes betevőnket jelentette, és aminek a költségét az általunk végzett földmunka formájában kellett volna kiegyenlítenünk. Nekünk, erre is méltatlanoknak ezt a meg nem érdemelt könyöradományt is megfelelően kellett fogadnunk: a foglyoknak átvételkor le kellett venniük a sapkájukat. Nos, ugyanúgy, ahogyan az életünk még egy levest sem ért, a halálunknak sem volt értéke, ugyanis még egy golyót sem pazaroltak ránk – csak Zyklon-B-t.

Végül jöttek a tömegmészárlások a szellemi fogyatékosok intézeteiben. Itt vált nyilvánvalóvá, hogy szó szerint „életre méltatlannak” tartottak minden, általuk „nem produktív”-nak minősített életet – legyen bármennyire nyomorúságos élet is.

De, mint mondtuk, az értelmetlenséget propagálták az akkori idők. Mi a helyzet ezzel?

Mostani életünkben minden bizonnyal jelentéktelen helyet foglal el az értelembe vetett hit. Tipikus háború utáni időben élünk. Meglehet, kicsit hangzatosnak tűnik, a mai ember érzelmi állapotát, lelki beállítódását mégis a legtalálóbban akként lehet jellemezni, mint „lelkileg kibombázottat”. És mindez még nem lenne olyan szörnyű, ha az emberen nem uralkodna el minduntalan az az érzés, hogy már megint háború előtti időben élünk. Az atombomba feltalálása növeli egy világméretű katasztrófa fenyegetése miatt érzett félelmet, és a végéhez közeledő második évezredben az emberen egyfajta világvége-hangulat uralkodik el. Ilyen világvége-hangulatokat már ismerünk a történelemben. Volt ilyen az első évezred elején és végén. És mint köztudott, az előző évszázadban is jellemző volt egyfajta fin-de-siécle-hangulat. És nem csak borúlátó volt; ezeknek a hangulatoknak mindig fatalizmus az alapja.

Ilyen fatalizmussal azonban nem indulhatunk el a szellemi újjáépítés felé. Először le kell győznünk azt. Azonban tekintetbe kell vennünk valamit: napjainkban az ember nem teheti magát valamiféle olcsó optimizmussal túl azon, ami az elmúlt időkben történt. Pesszimisták lettünk. Már nem úgy gondolunk a haladásra, az emberiség magasabb fejlettségére, mint ami mintegy magától bekövetkezik. Az automatikus fejlődésbe vetett vakhit a jóllakott nyárspolgár ügye lett – manapság ez már maradi gondolkodásnak számít. Ma már tudjuk, mire képes az ember. És ha van alapvető különbség az elmúlt idők és jelenünk felfogása között, akkor azt talán a legjobban a következőképpen jellemezhetnénk: korábban az aktivitás az optimizmussal fonódott össze, míg napjainkban a pesszimizmus az aktivitás előfeltétele. Mert ma minden cselekvésre ösztönzés annak tudomásulvételéből fakad, hogy nincs olyan haladás, amelyre az ember bizalommal hagyatkozhatna; ha ma nem tehetjük ölbe a kezünket, annak éppen az az oka, hogy közülünk mindenki felelős azért, hogy mi az, ami „előrehalad” és milyen irányba. Miközben tudatában kell lennünk annak, hogy egyáltalán csak egyféle haladás létezik, az egyes ember belső fejlődése; az általános értelemben vett haladás legfeljebb technikai fejlődés lehet, ami csupán azért tűnik számunkra fejlődésnek, mert éppen a technikai fejlődés korát éljük. Csak pesszimizmusunkból kiindulva cselekedhetünk, kizárólag a szkeptikus beállítódás teszi számunkra lehetővé, hogy véghez vigyünk valamit, míg a régi optimizmus csupán elkábít bennünket, és csak egyfajta bárgyú fatalizmushoz vezetne. Inkább a józan aktivitás, mint ez az eltúlzott fatalizmus!

Milyen rendíthetetlennek kellene lennie az élet értelmébe vetett hitnek ahhoz, hogy még az effajta szkepticizmus sem ingathatná meg. Milyen feltétlenül kell hinnünk az emberi lét értelmében és értékében, ha ennek a hitnek még a kétely és pesszimizmus terhét is viselnie kell. Mindezt egy olyan korban, amelyben az ember minden idealizmusból kényszerűen kiábrándult, miután a kor minden rajongó lelkesedéssel visszaélt, holott csak az elköteleződés és a lelkesedés volt az egyetlen kapaszkodó. A mai generációnak nincsenek példaképei – pedig éppen a fiataloktól remélnénk leginkább az elköteleződést és a rajongást.

Túl sok változást, túl sok külső és belső összeomlást kellett egyetlen generációnak átélnie – túl sok ez egy generáció számára ahhoz, hogy minden további nélkül még elköteleződést és lelkesedést is elvárhassunk tőle.

A közelmúltnak köszönhetően teljességgel hitelét vesztette minden program, minden jelszó, minden elv. Semmi sem bizonyult tartósnak – így aztán nem csodálkozhatunk azon, hogy ha korunk egyik filozófiai irányzata úgy látja a világot, mint ami a semmiből áll. De ezen a nihilizmuson, pesszimizmuson és szkepticizmuson keresztül, a többé már nem „új”, hanem régivé lett „tárgyiasság” józanságán át már keresztülverekedtük magunkat az új emberségességig. Mert ha még annyira ki is józanítottak bennünket az elmúlt évek, azt is megmutatták nekünk, hogy az emberi igenis érvényes, megtanították, hogy minden az emberen múlik. Az, ami megmaradt, „csak” az ember volt – mégiscsak! Mert ő megmaradt a közelmúlt minden mocskában. És megmaradt a koncentrációs táborokat átélve is. (Így például volt valahol Bajorországban egy tábor, amelynek a vezetője, egy SS-tiszt, titokban, rendszeresen adott pénzt a saját zsebéből arra, hogy a közeli falu patikájából gyógyszereket szerezzenek be a foglyai számára, miközben ugyanebben a táborban a táborfelelős, tehát maga is fogoly, a legkegyetlenebb módon bántalmazta a táborlakókat. Minden az egyes emberen múlott. Ami maradt, az az ember volt, a „csupasz” ember. Minden lehullott róla ezekben az években: pénz, hatalom, dicsőség; már semmi sem volt biztos számára: sem az élete, sem az egészsége, sem a boldogsága; minden megkérdőjeleződött: büszkeség, becsvágy, kapcsolatok. Minden a puszta lét szintjére redukálódott. Átizzította a fájdalom, és minden lényegtelent leolvasztott róla – az ember azzá zsugorodott, ami végső soron volt: vagy akárki a tömegből, tehát senki tulajdonképpeni (vagyis tulajdonképpen senki), az anonim, a névtelen, egy szám a többi fogoly között – vagy pedig az maradt meg belőle, ami önmaga. Tehát mégis létezett volna olyasmi, mint döntés? Nem csodálkozunk rajta, mert az „egzisztencia” – ahogyan az lecsupaszítottan feltárult az ember előtt – nem más, mint döntés.

Ebben a döntésben azonban volt segítsége az embernek, együtt döntött vele, ott állt mellette mások egzisztenciája, mások léte, azaz az ő példakép-létük. Gyümölcsözőbb volt, mint minden beszéd vagy minden írás. Mert a lét mindig döntőbb, mint a szó. És az embernek újra és újra fel kellett és fel kell tennie magának a kérdést, hogy nem sokkal fontosabb-e kinek-kinek a saját létében rejlő tartalmat megvalósítani, mint könyveket írni és előadásokat tartani. A megvalósítottnak sokkal nagyobb a hatása. A szó önmagában kevésre képes. Egyszer kihívtak egy nőhöz, aki öngyilkos lett. A kanapéja fölött a falon szépen bekeretezve ez az aforizma függött: „Még a végzetnél is hatalmasabb a bátorság, amely rendíthetetlenül viseli sorsát.” És ez az ember ez alatt a mondás alatt dobta el az életét.

A példamutató emberek, akik létükkel hatni képesek, minden bizonnyal kisebbségben vannak. Pesszimizmusunk ezzel tisztában van, ám éppen ebből fakad egyidejűleg az aktivitás, ebből ered a kevesek hallatlan felelőssége. Egy régi mítosz arról regél: a világ fennmaradása azon alapszik, hogy minden korban harminchat valóban igaz ember él. Csupán harminchat! Elenyésző kisebbség. És mégis ők biztosítják egy egész világ normális fennmaradását. A mítosznak azonban folytatása is van: amint valakit felismernek az „igazak” közül, amint a környezete, az embertársai átlátnak rajta – ő eltűnik, „visszahívják”, abban a pillanatban halál vár rá. Mire utal ezzel a mítosz? Valószínűleg nem tévedünk, ha így fejezzük ki: „lehangolja az embert”, ha észreveszi a példakép pedagógiai célzatosságát – az ember nem szívesen engedi megleckéztetni magát.

Mit jelent mindez? Mi következik az eddig elmondottakból? Két dolog: minden az egyes embertől függ, tekintet nélkül arra, hogy adott esetben csak kevesen vannak a hasonlóan gondolkodók, emellett pedig minden azon múlik, hogy a cselekedeteivel alkotó módon – és nem pusztán szavakkal – megvalósítja-e a saját létében rejlő életértelmet. Tehát kizárólag arról lehet szó, hogy az utóbbi idők negatív hangulatkeltésével, az értelmetlenség propagandájával szembe valami olyasmit állítsunk, ami egyfelől individuális, másfelől aktív. És csak így lehet egyszersmind pozitív is.

Ennyit ahhoz a bevezetőben felvetett kérdéshez, hogy napjainkban lehetünk-e még az élet értelmének és értékének szószólói, és ha igen, milyen értelemben és milyen szellemiséggel. A lét értelme mindig akkor kerül szóba, ha az előbb valami módon megkérdőjeleződött. Ha ilyen nyomatékkal tesszük fel a kérdést, akkor valahogyan már kételkedtünk ebben az értelemben. Az emberi lét értelmével szembeni kétely viszont könnyen kétségbeeséshez vezet. Ez a kétségbeesés mutatkozik meg abban, ha valaki öngyilkosságra szánja el magát.

Ha öngyilkosságról esik szó, akkor négy fontos, lényegüket tekintve különböző kiindulási alapot kell megkülönböztetnünk, amelyekből az öngyilkosság belső késztetése fakad. Először is az öngyilkosság lehet következmény – egy tulajdonképpen nem lelki, hanem fizikai, testi állapot következménye. Ehhez a csoporthoz azok az esetek tartoznak, amikor valakit végső soron a testi panaszok okozta elkeseredettség következtében szinte kényszeresen követi el tettét. Természetesen ezektől az esetektől most – tekintettel a mai előadás témájára – eleve eltekintünk. Emellett vannak emberek, akikben azért fogalmazódik meg az öngyilkosság gondolata, mert azt mérlegelik, milyen hatással lenne az a környezetükre: olyan emberek például, akik bosszút akarnak állni valakin valamiért, amit állítólag elkövettek ellenük, és azt akarják, hogy a bosszújuk által keltett bűntudat terhét az érintettek életük végéig cipeljék – érezzék magukat bűnösnek azért, mert ő meghalt. Ezekkel az esetekkel sem foglalkozunk, ha az élet értelmének kérdését taglaljuk. Harmadszor: vannak emberek, akik azért kísérelnek meg öngyilkosságot, mert egyszerűen fáradtnak érzik magukat, belefáradtak az életbe. Ez a fáradtság azonban érzés csupán – és az érzések köztudottan nem érvek. Hogy valaki fáradt, fáradtságot érez, önmagában még messze nem elegendő alap ahhoz, hogy megálljon az útján. Sokkal inkább az a fontos, hogy van-e értelme az út folytatásának, hogy érdemes-e legyőzni a fáradtságot. Amire itt igazán szükség van, az az, hogy az ember választ kapjon az élet értelmét firtató kérdésre; annak ellenére, hogy belefáradt az életbe, meglássa a továbbélés értelmét. Ez a fáradtság önmagában még nem elegendő érv a továbbéléssel szemben; ám a továbbélés csak akkor lehetséges, ha elismerjük feltétlen értelmét.

Voltaképp idetartozik az a negyedik embercsoport is, akik azért akarnak véget vetni életüknek, mert egyáltalán nem hisznek a továbbélés, más szóval az élet értelmében. Az öngyilkosság ilyenfajta motivációját nevezzük számvetésből fakadó öngyilkosságnak. Bekövetkeztének mindenkor egy negatív életmérleg képezi alapját. Az ilyen ember mérleget von, összeveti azt, amije van, azzal, amit birtokolnia kellene; azzal, amivel az élet adósa maradt, szembeállítja azt, amiről úgy véli, még elérheti az életben, és az készteti tettére, hogy az így kapott eredmény negatív mérleget mutat. Nos, lássunk hozzá, vizsgáljuk meg ezt a mérleget!

A bevételi oldalon rendszerint ott áll minden szenvedés és minden fájdalom, míg a „legyen” oldalon pedig a kiadás oldalán mindaz a boldogság, amiben nem volt része az embernek. E mérlegnek azonban már a megalapozásánál helytelenül jártunk el. Mert, mint mondani szokás, az ember „nem az élvezet kedvéért van a világon”. És ez kettős értelemben is igaz: az adott és az elérendő tekintetében. És akinek ezt még nem volt alkalma átérezni, az vegye kézbe annak az orosz pszichológusnak az írását, aki egyszer kísérletekkel támasztotta alá, hogy az átlagember a mindennapi életében lényegesen több kedvetlenséget él meg, mint örömöt. Tehát már eleve nem is volna lehetséges, hogy az élvezet kedvéért éljünk. De szükséges-e, fontos lenne-e ez egyáltalán? Képzeljünk csak el egy halálra ítélt férfit, aki néhány órával a kivégzése előtt arra kapott lehetőséget, hogy összeállítsa utolsó vacsorájának menüjét. Az őr belép a cellájába, és megkérdezi tőle, mit kér, mindenféle ínyencségeket ajánl neki, a férfi azonban mindent visszautasít, mert úgy gondolja, teljesen lényegtelen, hogy jó ételeket töm-e a gyomrába vagy sem, abba a szervezetbe, amelyik néhány órán belül úgyis hulla lesz. Teljesen értelmetlenek azok a kellemes érzések, amelyek e szervezet nagyagyának idegdúcsejtjeiben létrejöhetnének, tekintettel arra a körülményre, hogy két órán belül úgyis örökre megsemmisülnének.

Azonban minden élőre halál vár, és ha ennek a férfinak igaza van, akkor valamennyiünk egész élete is értelmetlen lenne, amennyiben semmi másra nem törekednénk, mint élvezetre – lehetőleg sok és lehetőleg nagy élvezetre. Az élvezet önmagában semmi olyat nem ad, ami a létnek értelmet kölcsönözne, így tehát az élvezettől való megfosztottság sincs abban a helyzetben – és ezt már most látjuk –, hogy elvegye az élet értelmét.

Fordította: Kalocsai-Varga Éva

Viktor E. Frankl: Az élet értelméről
Libri Kiadó, Budapest, 2020