Szórakoztató tudomány | Hannah Fry, Adam Rutherford: Kalauz abszolút mindenhez

Marosán György |

A kezembe kerülő könyvekkel általában úgy szoktam ismerkedni, hogy elolvasom, amit az elején, majd befejezésként üzen potenciális olvasóinak. Ebben az esetben a szerzők, Hannah Fry és Adam Rutherford induláskor így fogalmazták meg céljukat: „Ez a könyv a kedvenc történeteinket tartalmazza arról, hogy honnan tudjuk, amit tudunk – a történeteinket a botlásainkról és a tévedéseinkről egyre gyarapodó tudásunk útján.” Az utolsó bekezdésben pedig azzal a végkövetkeztetéssel bocsájtják útjára az olvasót: „Az elmúlt néhány ezer évben kifejlesztettük a tudományt, az egyetlen eszközt, amely olyannak mutatja a világot, amilyen valójában, nem pedig olyannak, amilyennek látjuk.”

A könyv valóban erről szól: meghökkentő tényeket tár elénk – olvasmányosan és érdekesen – rólunk emberekről, a bennünket körülvevő természetről, ismert és kevésbé ismert tudósok zsenialitásáról és tévedéseiről.

Jól illeszkedik ehhez a küldetéshez, hogy a két szerző – ahogy a könyvben magukra hivatkoznak: Hannah, a matematikus, Adam pedig a genetikus – nagyon eltérő tudományterületekről érkezett. Az ebből fakadó különböző szemlélet ezért mindig visszaköszön a példákban és azok értelmezésében is. Ám éppen ez segíti hozzá a figyelmes olvasót, hogy megértse a különbséget aközött, „amit ösztönösen igaznak érzünk és amit a tudósok igazságként fedeztek fel”. E kettő ugyanis nem szükségszerűen esik egybe. Miközben többször hangsúlyozzák, hogy „a tudomány rengeteget tévedett az évek során”, történeteik éppen arról győznek meg: a tudósok valóban gyakran követtek el hibákat, de a tudomány – persze a tévedések helyesbítésének hosszú és keserves folyamata során – végső soron elvezethet az igazsághoz. A könyv sok példája egyértelműen mutatja, éppen „tévedéseinknek köszönhetően értjük meg magunk körül a világot”.

A könyvet lapozgatva gyakran felötlik az olvasóban, hogy a tudomány valamiképpen az evolúció modelljét „utánozva” fejlődik. Az élőlények, folyamatosan változó környezetükben állandóan alkalmazkodásra kényszerülnek. A körülmények az embert ehhez hasonlóan arra kényszerítik, hogy – Theodore Roosevelt mondását idézve –: „Tedd meg, amit tudsz, azzal, amid van, ott, ahol vagy.” Eközben azonban szükségszerűen érik kudarcok és követ el hibákat, ám szerencsénkre ott van (dicséretes) képességünk a tanulásra, amit persze alkalmaznunk kell. Így aztán, ellentétben az élőlényekkel, akik számára a kudarc a pusztulásukat jelentheti, az ember helyett csupán hibás gondolatai, rossz eszközei és működésképtelen szervezetei semmisülnek meg, de helyükbe új és jobban működő alkotások lépnek.

A könyv tele van érdekesnél érdekesebb, de ritkán hallott történetekkel, amelyek szemléletesen mutatják az ember világról alkotott ismereteinek fokozatos fejlődését. Ez az út azonban távolról sem olyan egyenes vonalú, mint amit az iskolában megtanulunk, hanem tele van kitérőkkel és zsákutcákkal. Ám éppen ezek a kudarcok kényszerítenek új irányba fordulni és új válaszokat keresni. A tudományos és műszaki haladás így azután folyamatosan, a korábbitól eltérő szükségletek megjelenésére vezet, ami pedig korábban elképzelhetetlen szükségletek és vállalkozások létrejöttét is kiválthatja. És ez a folyamat megállíthatatlan: a befutott vállalkozásokat egyre újabbak nullázhatják le.

• Olvass bele!

Az idő keletkezése nem csupán a kozmosz működésének problémája, hanem az emberi élet szervezését is alapvetően befolyásolja. Az idő sokféle szerepével kapcsolatban néhány kevéssé ismert példával találkozunk. Itt van például Ruth Belville esete, aki kivívta a Greenwich Time Lady becenevet. Családja már 1836-ban abból csinált pénzt, hogy „beállította mások óráin a pontos időt”. Ruth még a második világháború után is rendszeresen elutazott a Greenwichi csillagvizsgálóba, ott leolvasta a pontos időt, majd körbejárta ügyfeleit és megmutatva óráját, „eladta nekik az időt”. Elképzelhetjük, hogyan szorította ki ezt a szolgáltatást a műszaki haladás, amikor mindenki számára, bármely pillanatban elérhetővé vált a pontos idő. Ugyanakkor a Reuters hírszolgáltatót 2013-ban éppen ez hozta nehéz helyzetbe. Egyszer véletlenül 10:00:00 helyett, 15 ezredmásodperccel (!) korábban hozott nyilvánosságra gazdasági adatokat, és ez lehetővé tette, hogy a nagyfrekvenciás algoritmusok lebonyolítsanak egy 28 millió dolláros tőzsdei ügyletet.

Szemben a mesterséges óraszerkezetekkel az élőlényeknek saját belső órájuk van, amelynek ún. cirkadián ritmusa egész életmenetüket irányítja. „Ez határozza meg, hogy mikor vagyunk a legéberebbek (délelőtt), és mikor vagyunk a legösszeszedettebbek (délután közepén) és még azt is szabályozza, hogy ne éjszaka, hanem ébredés után menjünk ki nagydolgozni.” Ez a biológiai ritmus azonban megzavarható, amit a barlangkutató Stefania Follini maga tapasztalt meg, amikor 130 napot töltött egyedül a föld mélyén. „Arról számolt be, hogy cirkadián ritmusa kezdetben 28 óra volt, majd végül 48 órára hosszabbodott.” A könyv több, az időhöz hasonló jelenség megismerés-történetét tárgyalja, és általuk az olvasó megtapasztalhatja a megismerés kanyargós útjait.

E történetek mindegyike a régmúlt időkből, különös egyedi észlelésektől indul el, majd az egymástól sokszor független megfigyelések és vizsgálatok hosszú sorozatán keresztül jutnak el a mind kifinomultabb eszközök révén megszerzett és sokszorosan ellenőrzött ismeretekhez. A könyv rávilágít ezek folyamatos tesztelésének fontosságára, amit – még ha üzleti vagy hatalmi érdekek ösztönzik is – alapvetően a tudomány belső szabályrendszere alapoz meg, és persze a megismerés egyre fejlettebb eszközei. Ugyanakkor a tudományosan igazolt tényeket – nem meglepő módon – az átlagemberek sokszor csak késve és vonakodva hajlandók elfogadni. Ennek szemléltetésére egy gyakran felvetődő kérdést hoznak példának, s az elemzést a következő mondatokkal indítják: „Egyértelmű, hogy közeleg a világvége. Szerencsére nem valószínű, hogy egyhamar bekövetkezik, úgyhogy nyugi.” (Itt az alkalom, hogy megdicsérjem Sóskuthy György szellemes, a szerzőket jól követő fordítását.)

A múltban nagyon gyakoriak voltak az apokaliptikus jóslatok, de ezek egyike sem teljesült. Mivel az elmúlt évtizedekben – egy-egy karizmatikus vezető köré – többször is szerveződtek a közeli világvégét hirdető csoportok, a kutatók megvizsgálták, hogy ugyanők miképp reagálnak az „elmaradt világvégére”. A vizsgálatok visszaigazolták az élet sok területén érvényesülő tapasztalatot: „…mi, emberek kiemelkedően jól védjük a mélyen gyökerező meggyőződéseinket, még akkor is, ha látványosan tévesnek bizonyulnak.” De még ennél is szebb az, hogy a szekták tagjaiból a világvége elmaradása többnyire éppen azt váltotta ki: a valóságban ők mentették meg a világot a biztos pusztulástól. Ezt a reakciót a velük interjút készítő újságíró így összegezte: „Nem kell ahhoz őrültnek lenni, hogy valami őrültségben higgyünk.”

A könyv rendkívül szerteágazó jelenségei és példái sokszor váltották ki belőlem a megjegyzést: Nahát, de érdekes! Olvasom például a Szeret-e engem a kutyám? fejezetet. Nekem ugyan nincs, de sok barátom tart kutyát, és mindegyikük a szoros kapcsolatukról számol be. A kutyák régóta élnek velünk és váltak társainkká: hozzánk szoktak, és mi is hozzájuk szoktunk, ami akár a szeretet emberi érzését is jelentheti. Érdekes volt azonban, hogy a könyv két szerzője ebben a kérdésben alaposan eltérő véleményt fogalmazott meg. Különös módon Adam – genetikus – vélte inkább azt: a kutyák ragaszkodását a jutalomként kapott falatok és a simogatás váltja ki, de annak nincs köze az emberi szeretethez. Hannah – a matematikus – viszont saját kutyája, Molly reakcióira utalva így reagált: „Micsoda bődületes marhaság! Persze, hogy Molly szeret engem.” A végleges választ az érzelmek további kutatásától remélik, ám ezekre úgy utaltak, hogy a megoldás még csak egy „Folytatásra vár” jelű dossziéban rejtőzik.

A tudomány, az emberiség és a történelem fejlődésének legkülönbözőbb szakaszait és korszakait érintő felfedező útról a könyv számtalan érdekes, sokszor meghökkentő példát és esetet mutat be. Ennek során mindig jól láthatóvá teszi, hogy „a tudománynak, a matematikának és a csillapíthatatlan kíváncsiságnak köszönhetően” sokkal többet tudunk, mint annak, amit magunk „látunk, hallunk, szaglunk, tapintunk”. Ugyanakkor azonban felhívja figyelmünket: „agyunkat előre telepített hibák és zavarok terhelik.” Tehát meg kell küzdenünk előítéleteinkkel és elfogultságainkkal. Ennek ellenére, vagy ha úgy tetszik ezzel együtt, a könyv a következő – biztatásnak, sőt akár ösztönzésnek is tekinthető – sorokkal zárul: „A tudomány ma – és ez mindig így lesz – az egyetlen eszköz, hogy összeállítsuk a teljes kalauzt abszolút mindenhez.”

Hannah Fry, Adam Rutherford:
Kalauz abszolút mindenhez
Fordította: Sóskuthy György
HVG Kiadó, Budapest, 2024
320 oldal, teljes bolti ár 4990 Ft,
online ár a kiadónál 4242 Ft
ISBN 978 963 565 3027

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Tényleg létezik szabad akarat? Mennyire pontos a pontos idő? Valóban szeret minket a kutyánk? Hány másodpercig tart kiüríteni egy tele hólyagot? Miért elavult Hollywood ufóábrázolása?
Higgyük bármennyire is, hogy már minden tudásnak a birtokában vagyunk, átlátjuk és értjük is a világegyetemet, be kell ismernünk, hogy az intuíciónk és az érzékszerveink rendre félrevezetnek bennünket. A gazdagon illusztrált Kalauz abszolút mindenhez szerzői azt a célt tűzték maguk elé, hogy – az unalmasabb részeket természetesen kihagyva – sorra vegyék a tudomány botlásait, tévedéseit és hibáit.
Hannah Fry matematikus és Adam Rutherford genetikus játékos utazásra hívnak minket, magyarázatot kínálva abszolút mindenre – az idő és a tér eredetétől kezdve a galaxisokon, az evolúción és a dinoszauruszokon át egészen a rejtelmes emberi elméig. Könyvükben számos közvélekedést megcáfolva szellemesen és közérthető formában világítanak rá, hogy a valóságunk sokkal több annál, mint amit látunk, hallunk, szagolunk, tapintunk, vagy egyáltalán el tudunk képzelni.