Hannah Fry, Adam Rutherford: Kalauz abszolút mindenhez (részlet)

Bevezetés

Hunyjuk be a szemünket!

Igaz, olvasni nyitott szemmel szoktunk. Ha a könyv nyomtatott változatát tartjuk a kezünkben, hamarosan kénytelenek leszünk kinyitni a szemünket, különben nem tudjuk elolvasni, mi áll benne.

De most hunyjuk be a szemünket! A sötétség e rövid pillanata alatt nem sok minden változott. A szavak a lapon maradtak; a könyv, szerencsére, meg mindig a kezünkben van. Amikor az imént, vagy akar reggel, a pihentető alvás után kinyitottuk a szemünket, beáradt rajta a fény, és mindent nagyjából ugyanolyannak láttunk, mint mielőtt becsuktuk.

A valóság változatlan marad, akar oda figyelünk rá, akár nem. Mindez teljesen nyilvánvalónak tűnhet. Sőt akar butaságnak is. Pedig ezt egyszer, régen meg kellett tanulnunk.

Amikor legközelebb egy kisbabával játszunk, fogjunk egy játékot, és rejtsük a takaró alá a baba szeme láttára. Ha a kicsi meg fiatalabb, nagyjából hat hónapos, nem fogja elhúzni a takarót, hogy visszaszerezze a játékot, akármilyen szívesen játszott is addig vele. Ez nem azért van, mert nem képes megfogni és elmozdítani a takarót, hanem azért, mert velünk ellentétben egyszerűen nem tudja, hogy a játék még mindig létezik.

Apró elméje számára abban a pillanatban megszűnt létezni, amikor eltűnt a szeme elől. Ezért élvezik annyira a babák a kukucskáló játékot, és ezért játssza minden kultúra, minden ember a világ minden taján. Amikor a kezünkkel eltakarjuk az arcunkat, a csecsemő nagyon fiatal és éretlen elméje azt feltételezi, hogy szó szerint eltűntünk, esetleg nem is létezünk többé. Amikor elvesszük a kezünket, a baba örömében nevet, amiért újra lát minket.

A kukucskálós játék jól példázza, mennyire nincsenek eszközeink, hogy megértsük a világegyetemet. Nem úgy születünk, hogy eleve ismeretekkel rendelkezünk a bennünket körülvevő világról. Meg kell tanulnunk, hogy a dolgok – beleértve az embereket is – nem tűnnek el csak úgy, amikor nem látjuk őket. A csecsemőknél ez fontos mérföldkő a fejlődésben, és „tárgyállandóságnak” nevezik – viszont sok más állatnak sosem sikerül teljesen megértenie. A krokodilokat úgy lehet legyűrni, ha eltakarjuk szemüket. Egyes madarakat pedig megnyugtatni, ha a kalitkájukra takarót teszünk. Nem csak arról van szó, hogy megnyugtatónak találjak a sötétséget – azt sem tudjak, hogy az a bosszantó ember meg mindig ott van a szövet túloldalán.

De miért is érdekelné őket a tárgyállandóság? Szinte minden valaha létezett organizmust az motivál a leginkább, hogy ne haljon meg – vagy legalább addig ne, amíg nem volt esélye a szaporodásra. A legtöbb földi élőlényt egyáltalán nem érdekli az a kérdés, hogy miért olyanok a dolgok, amilyenek. A ganajtúró bogarak éjszaka ugyan a Tejút rendszer segítségével tájékozódnak,* de nemigen érdekli őket a galaxisok szerkezete, vagy az a tény, hogy (egyelőre) nem tudunk elszámolni a világegyetem majdnem teljes tömegével. A szemöldökünkben élő parányi atkák nem ismerik a szimbiotikus asztalközösség (kommenzalizmus) fogalmat, pedig ezen kapcsolat keretében táplálkoznak– teljesen ártalmatlan módon – a testünkről. Mostanáig valószínűleg az olvasó sem tudott róluk, pedig kétségkívül ott vannak.

A pávatyúkot nem érdeklik a bonyolult egyenletek, amelyek megmagyarázzak, miért találja olyan ellenállhatatlanul szexisnek azt a nevetséges farkat a pávakakason; egyszerűen csak tetszik neki. Csak egy állat tette fel ezeket a kérdéseket – mi. Valamikor az elmúlt százezer évben néhány javarészt csupasz emberszabású majmot lassanként nagyjából minden érdekelni kezdett. E majmok agya az előző mintegy egymillió év során egyre nagyobb lett, és olyasmikkel kezdtünk foglalkozni, amikkel előttünk egyetlen másik állat sem. Elkezdtünk rajzolni, festeni, zenélni és kukucskálósat játszani.

Azért ne hatódjunk meg túlságosan. Az őskori élet igencsak nyomorúságos volt a maihoz képest, továbbra is a túlélés volt mindenkinek a legfőbb gondja. De őseink egy lépéssel eltávolodtak a többi élőlénytől, amikor nemcsak a túléléssel közvetlenül összefüggő dolgokra figyeltek oda, hanem az egész világegyetemre és a benne elfoglalt helyükre is. Mindazonáltal meg mindig majmok vagyunk – agyunk és testünk továbbra is javarészt csak az élettel és a szaporodással foglalkozik. Testileg és genetikailag nem sokat változtunk az elmúlt negyedmillió év alatt. Nézzünk egy 300 ezer évvel ezelőtt élt afrikai nőt vagy férfit, és vigyük előre az időben, csinosítsuk ki, vágjuk le a haját, és adjunk rá elegáns vagy sportos ruhát – feltűnés nélkül el tudna vegyülni a tömegben. Biológiai hardverünk egy jelentős része nagyrészt változatlan maradt azon idő óta, amikor meg senkit sem érdekelt az olyan elvont kérdés, hogy miként működik az univerzum.

Mindez azt jelenti, hogy az érzékeink rendszeresen cserben hagynak bennünket. A gyors, váratlan mozdulatokra összerezzenünk, noha mar nem kell mindennap attól tartanunk, hogy megpróbálnak felfalni minket a ragadozók. Édes, sós és zsíros ételeket kívánunk – tökéletesen észszerű vadászó-gyűjtögető stratégia volt, hogy előbbre soroltuk a magas kalóriatartalmú ételeket, amikor még kevés volt az élelem, de ma már sokkal kevésbé hasznos, hogy minden sajtburger után ehetünk jégkrémet is.

Ezek az evolúciós maradványok túljuttatnak az ösztöneinken; az intuíciónkra is hatással vannak. Ha iskolázatlan őseinket a Föld alakjáról kérdeztük volna, valószínűleg azt válaszoljak, hogy lapos. Logikus, hogy lapos. Elég laposnak látszik – ha nem lenne lapos, bizonyára leesnénk róla. Pedig egyáltalán nem lapos.

A 3. fejezetben alaposan megvizsgáljuk majd gömbölyded sziklánkat, és megállapítjuk, hogy nemcsak, hogy nem lapos, de meg csak nem is gömb alakú: a Föld a forgása miatt lapított szferoid – lényegében egy némiképp leeresztett gömb, amely a pólusoknál egy kicsit lapos, középtájon pedig egy kicsit kövér.

A mi szemszögünkből tényleg úgy néz ki, mintha a Nap keringene a Föld körül: az elmúlt 4,54 milliárd év során minden reggel felkelt itt, átrobogott az égbolton, és lement ott. A valóságban azonban a Föld kering a Nap körül – de nem tökéletes körpályán. Azt hihetnénk, hogy a Nap egy helyben áll az űrben, miközben mi körbe-körbe száguldunk körülötte. A valóságban azonban a Nap és az egész naprendszerünk a Tejútrendszer középpontjában lévő pont körül kering óránként 827 ezer kilométeres sebességgel, és minden galaktikus évben (ami 250 millió földi év) egyszer megkerüli. De erről egyikünknek sincs a legcsekélyebb tapasztalata sem, ahogy a nyugágyban ülve olvasgatunk.

A kíváncsiság megkülönböztet az embert a többi élőlénytől, de a kíváncsiság önmagában nem elég. Amikor kíváncsian rákérdezünk a valóság rejtélyeire, nem feltétlenül kapjuk meg azonnal a helyes választ; se szeri, se száma a termeszét megmagyarázhatatlan jelenségeit értelmező mítoszoknak. A vikingek úgy tartottak, hogy a mennydörgés fülsiketítő hangja Thortól származik, aki kecskék vontatta kocsin vágtat át az égen, a villámokat pedig félelmetes kalapácsa, Mjolnir szórja.** Az Ausztráliában őshonos gunaik úgy gondolták, hogy a déli fény, amelyet mi Aurora Australisnak nevezünk, a szellemvilágban lobogó bozóttűz.

Az istenekről, kecskékről és szellemekről szóló történetekben még mindig emberek milliárdjai hisznek az összes kontinensen. E történetek némelyiken könnyű gúnyolódni, de intuitív módon van értelmük; márpedig az intuíció hihetetlenül erős dolog. Akárhogyan igyekezzünk is, mindig emberi szemmel látjuk az univerzumot. Valójában azonban sok minden nem az, aminek látszik. Amint ebből a könyvből is kiderül majd, egy nap nem 24 óra. Egy év nem 365 (és egynegyed) nap. Amikor a gyönyörű naplementében megcsodáljuk a szemhatár felett lebegő csillagunkat, az valójában már a horizont alatt van: a Föld légköre elhajlítja a fényt, így még akkor is láthatjuk a Napot, amikor már lenyugodott. A gyerekek nem a cukros édességek és sütemények fogyasztásától zsonganak be a zsúrokon.*** Minden évben többen fulladnak vízbe a fürdőszobájukban, mint ahány embert a terroristák és a cápák együttesen megölnek, ennek ellenére egyetlen kormány sem vezetett be a fürdésre vonatkozó törvényeket (egyelőre).

Akárhogyan nézzük is, az intuíció pocsék kalauz, és erre mi, kíváncsi majmok, rá is ébredtünk. Azért hoztuk létre a tudományt és a matematikát, hogy megpróbáljuk meghaladni korlátozott emberi perspektívánkat, és a maga objektív valóságában lássuk a világot, ne csupán úgy, ahogyan megtapasztaljuk. Felismertük érzékszerveink korlátait, és megtaláltuk a módját, hogy kitoljuk őket: hogy a látásunk szűk spektrumán túl is lássunk, a fülünk által érzékelt hangtartományon kívül is halljunk, és az általunk belátható távolságokon túl is mérjünk, az elképzelhetetlenül nagy és a hihetetlenül kicsi távolságokat egyaránt beleértve. Azóta is szeretnénk megtudni, milyen valójában a valóság.

Ez a tudomány. Több száz, ha nem több ezer éve tanulmányozzuk, de nem mindig járunk sikerrel. A korábbi próbálkozásokat könnyű kifigurázni, és a magyarázatok sokszor az istenes és kecskés történetekre hasonlítottak. Platón azt hitte, hogy a szemgolyóinkból kilövellő láthatatlan sugaraknak köszönhetően látunk, amelyek mindent letapogatnak és megvizsgálnak, amihez hozzáérnek; de persze nem tudhatott az elektromágneses spektrumról vagy a neuronális fototranszdukcióról.

A korai biológusok úgy gondolták, hogy a spermium egy homunkuluszt, egy parányi emberkét tartalmaz, és a nő feladata csupán annyi, hogy edényként működve ezt a miniatűr személyt addig növessze, amíg teljes értékű csecsemő nem lesz belőle. Isaac Newton alkimista volt, aki sokkal több energiát fektetett az ólom arannyá változtatásába, mint a kozmosz mechanikájával kapcsolatos munkájába. Galilei asztrológus és csillagász is volt, és amikor pénzszűkébe került, fizető ügyfeleknek készített horoszkópokat. Van Helmont, a gázkémia atyja úgy vélte, hogy ha egy edénybe némi búzamagot és egy izzadt inget teszünk, majd 21 napig egy nyirkos pincében tároljuk, egerek keletkeznek benne.

A tudomány rengeteget tévedett az évek során. Azt is mondhatnánk, hogy a tudománynak valójában az a dolga, hogy tévedjen, mivel később csökkenthető a tévedés mértéke, és néhány kör után a helyükre kerülhetnek a dolgok. Összességében azonban a történelem egyre feljebb ível. Hatalmas civilizációkat építünk, amelyek évszázadokon keresztül fennmaradnak.

Megváltoztatjuk a természetet, s milliárdokat tápláló állatokat és növényeket hozunk létre. A matematika és a mérnöki tudományok segítségével évezredekig álló épületeket emelünk, és olyan hajókat építünk, amelyek lehetővé teszik számunkra a föld bejárását (és közben meggyőződünk róla, hogy csakugyan gömb alakú). Űrjárműveket alkotunk, amelyek a Naprendszer törvényeit kihasználva több milliárd kilométerre lévő idegen világokat látogatnak meg. Egy egész bolygót benépesítünk robotokkal, és a nem túl távoli jövőben egy napon egyikünk, minden előtte élő ember zsenialitását kihasználva, beteszi majd a lábát erre a bolygóra, és ő lesz az első majom a Marson.

Mindezt valóban érdemes megünnepelni. A tudomány és a matematika egy szerszámkészlettel teli nagyszerű fészer, tele a legcsodálatosabb ötletekkel, eszközökkel és kütyükkel, amelyek fokozzák a képességeinket és kiterjesztik az érzékeinket, hogy egyre többet figyelhessünk meg a valóságból.

Ez a könyv arról szól, miként próbáljuk háttérbe szorítani a majomagyunkat, hogy úgy lássuk az univerzumot, ahogyan az valójában létezik, ne pedig úgy, ahogyan mi észleljük. Bemutatja a különbséget aközött, amit ösztönösen igaznak érzünk, és amit a tudósok igazságként fedeztek fel. Ezt az igazságot gyakran sokkal nehezebb elhinni.

A könyv csupasz majomkalauzai a tudomány nagyon különböző területeiről érkeztek. Hannah matematikus, és óriási adathalmazok feldolgozására specializálódott az emberi viselkedés mintáinak megértése céljából. Adam genetikus, aki a DNS-t vizsgálva arra keresi a választ, hogy miként alkalmazkodnak és maradnak fenn az élőlények, és hogyan alakult ki a földi élet a maga fenséges pompájában. Mint mindenki más a tudomány összes területén, mi is csupán azt kutatjuk, hogyan működik a világ. Sokan tévesen azt tartják, és gyakran tanítják is, hogy a tudomány egyfajta tudásbank. Végül is, a „tudomány” a „tudni” szóból származik. Ámde a tudomány nemcsak a tudásról szól, hanem arról is, hogy valamit nem tudunk, de van módunk kideríteni. (…)
– – –
* A tudósok ezt úgy állapítottak meg, hogy éjszaka kis sapkákat tetteké ganajtúró bogarak fejére, és azt látták, hogy teljesen összezavarodtak. A tudományban nem mindenhez kell bonyolult csúcstechnológia. Néha elég sapkát adni egy rovarra.

** Thor minden este megette a két kecskét, Tanngrisnirt és Tanngnjosrt, hogy aztán a Mjolnirrel újra életre keltse őket. Tény, hogy ez nem kimondottan intuitív.

*** A rendelkezésünkre álló legmegbízhatóbb adatókból úgy tűnik, hogy a gyerekek mindig bezsonganak a zsúrokon, függetlenül attól, hogy mit esznek. Amikor a tudósok a kísérletek során cukormentes ennivalót adtak nekik, de a szülőknek azt mondtak, hogy az ételek és italok cukrosak voltak, a szülők rosszabbnak értékeltek a gyerekek viselkedését, holott valójában egyáltalán nem volt rosszabb. Ebben a tekintetben a szülők rosszabbul viselkednek a bulikban, mint a gyerekek, akik ilyenkor egyszerűen csak gyerekek.

Fordította: Sóskuthy György

Hannah Fry, Adam Rutherford:
Kalauz abszolút mindenhez
HVG Kiadó, Budapest, 2024
320 oldal, teljes bolti ár 4990 Ft