Peter Schmalz: Vérrel szemben (részlet)

Szürkéskék füstöt okádtak a hideg dízelmotorok, ahogy éjfél után kigördült a konvoj a kurszki német katonai laktanyából. A csapatszállító járművek dübörgésére a város egyetlen ablakában sem bukkant fel kíváncsi tekintet. Elöl egy féllánctalpas haladt, rendszámtábláján két villám volt látható.

Az üléseken a hideg ellen jól beöltözött, fekete egyenruhás németek ültek. Az SS jelzésével ellátott autót két nagyobb szállító jármű követte, hatalmas kerekeiknek nem jelentett gondot akár félméteres hó sem. A sort két kisebb, ponyvás teherautó zárta, bennük helyi kollaboránsokból szervezett milícia tagjai foglaltak helyet. Parancsuk szerint délkeletre haladtak, ötven kilométert kellett célpontjukig megtenni. Éppen hajnalra fognak oda érni.

Mínusz tizenegy fok volt. A korai derengésben a nehéz téli köd lassan oszlani kezdett, mikor az erdő felől fagyott hó reccsenése hallatszott. A közeli, fenyőerdővel borított hegyen a megdermedt fák ütemes roppanásokkal törtek derékba jeges terhük alatt. A nappal is hallatszó zajok a sötétség beálltával más hangulatot kölcsönöztek a természetnek, az arra járó idegen akár favágók tevékenységének is hihette a kettéhasadó fák kiáltásait. Hasonló időben még a falu lábasjószágait olykor-olykor megtizedelő farkasok is igyekeztek egy odú mélyén összebújni, és a legzordabb időjárás elmúltával merészkedtek csak elő. Ilyenkor, hogy ne haljanak éhen, az utolsó testtartásukba merevedett szarvas- és őztetemeket ásták ki a hó alól. A jég reccsenése most a messzibe vesző, nyáron akár útnak is nevezhető hepehupás, jelenleg a magas hó miatt két-három méter magas karókkal kijelölt, az erdőt kettévágó ösvény felől hallatszott. Nem lehetett összekeverni a természet zajaival.

Anton a kiságyban hánykolódott, a nyers kecsketej nem volt a legjobb ötlet a gyengén átfőtt krumpli mellé egy kiéhezett kisgyerek számára. Anna is tudta ezt, de nem volt szíve a mindig éhes fiúcskát ismét korgó gyomorral lefektetni.

A szőke, kék szemű kisfiú fekhelye az ablak alatt állt, az ágyon valaha körbefutó farács még a tél elején a kandallóban végezte. Szükség már egyébként sem volt rá, tekintve, hogy egy közel négyéves nem olyan könnyen esik már le az ágyról, és így legalább húga, Alina könnyen odabújhatott a testvére mellé egy kis hancúrozásra. Ők hárman voltak csak a házban: Anna férje, Andrej Miskin már vöröskatonaként készült a németek elleni harcra valahol keleten.

A kicsiny faluban már csak idősek, gyerekek, asszonyok és rokkantak éltek. Na meg Valerij. Senki nem emlékezett pontosan, hogyan pottyant a településre, egyszerűen csak megjelent egy napon a szakadó hóesésben, mint egy lidérc, és ott is maradt. Hogy mit csinált a környéken, senki nem tudta, csak sejtéseik lehettek. Rendszeresen eltűnt, és kizárólag a falu vezetőjével beszélgetett hosszabban. A férfiak és az idősebb fiúk három hónappal korábban a Vörös Hadsereg katonáiként hagyták el a települést. A német invázió kezdetét követő kapkodásban sorozták be őket. Egyetlen tiszt érkezett két lovas kocsin néhány vöröskatona kíséretében, és a főtérre összehívott férfiak közül a magukat tizenhat évesnél idősebbnek és ötvennél fiatalabbnak vallókat szovjet katonának nyilvánította. Ellenkezés vagy tiltakozás nem volt, a település minden családja elkötelezetten támogatta az új rendszert, melynek köszönhetően jobban éltek. Emlékeztek még a forradalom előtti nyomorra, így a férfiak szíves örömest álltak be a Szovjetunió honvédő hadseregébe, hogy kiűzzék a támadókat.

Mikor 1939 őszén, a háború kitörésekor Németország elfoglalta Lengyelország nyugati felét, a Szovjetunió bekebelezte az ország keleti részét. Később, 1941. június 22-én Hitler a korábban kötött megnemtámadási egyezményt felrúgva három és fél millió katonával lerohanta Sztálin országát, és gyorsan haladt Moszkva felé. A koránál jóval idősebbnek kinéző, huszonkét éves Valerij Wisocki addig az oroszok által megszállt kelet-lengyelországi területeken tevékenykedett tolmácsként, anyai ágról való lengyel felmenői és ennek köszönhető kiváló nyelvtudása miatt jelölték ki erre a feladatra.

Valerij visszatért az anyaországba, és csatlakozott a partizánokhoz. A most pusztulásra ítélt falu körzetében erőteljes volt az ellenállási tevékenység, a település ősz vezetője rajta keresztül tartotta a kapcsolatot az erdőben rejtőző partizánokkal.

Ma hajnalban, 1941. december 17-én az erdei úton éjfél után pár perccel megreccsenő jeges hó robaja újra és újra megismétlődött.

A lassan haladó, sapkáikon ezüstszínű halálfejes jelvényt viselő katonákból álló egység hónapok óta ténykedett Ukrajna és Oroszország megszállt területein. Az eredetileg Hitler testőrségeként alapított fegyveres szervezet, az SS részeként működő Einsatzgruppe és a neki alárendelt helyi milíciák a front mögötti, meghódított területeken végrehajtott tisztogatásokért feleltek: partizánokkal együttműködő falvak lakosságát végezték ki megtorlásul, valamint etnikai tisztogatásokban játszottak szerepet. Az egység tagjai korábban földművesek vagy városi munkások voltak, álmukban sem jutott eszükbe a gyilkolás. Ha némelyiküknek korábban volt is parányi ellenvetése ezzel kapcsolatosan, az emberi érzéseket a végrehajtott feladatok során látottak már réges-régen kiölték belőlük.

Az Einsatzgruppe tagjai legyezőalakzatban megkezdték a település bekerítését. A térdig, olykor derékig hóban gázoló fegyveresek a hajnal hasadtával halványan láthatóvá váló szélső épületekig jutottak. „Halt!” – hullámzott végig tompán az egység katonáit megállásra felszólító vezényszó.

Az első, hangos robbanással a faházak felett működésbe lépő villanógránátot előbb három másik követte gyors ütemben, majd több torokból, idegenszerű kiejtéssel oroszul felharsanó „Kifelé!” utasítások. A hirtelen lármára téli dermedtségükből felpattanó ebek hisztérikus ugatása felelt, melyet szinte abban a pillanatban fegyverropogás követett.

A behatolókra támadó kutyák eldőltek, barnára festve maguk körül a havat. Az épületek némelyikében fények gyúltak, és lázas mozgolódás támadt, másutt sötétség és mozdulatlanság honolt. Álmukból felzavart, megrettent asszonyok bukkantak fel, nagy hirtelenjében magukra kapott kendőikbe bugyolálva. Némelyik papucsban, mások mezítláb álltak a hóban, álmos szemű, torzonborz gyerekek kapaszkodtak szoknyáikba.

A katonák mozgásba lendültek. Géppisztolyaik tusával ajtókat törtek be, a sötétségbe burkolódzó házak ablakain találomra beengedtek egy-egy sorozatot. Az épületekbe belépve az ott talált embereket az övükből elővett korbácsokkal ütlegelni kezdték, majd kilökdösték a megzavarodott oroszokat a hideg hajnalba.

Anna, Anton és a háromesztendős Alina összekapaszkodva, éjszakai ruhájukban és fapapucsban szaladtak ki a házból. Otthonuk tetejét időközben a támadók már lángszóróval fellobbantották, tüzet fogtak szomszédjaik kunyhói is. A két gyerek anyjuk gyapjúkendője alá bújt, a milicisták ostorcsapásai alatt görnyedő Annába csimpaszkodva és összezavarodva botladoztak a magtár felé, amerre terelték őket.

– Mama, kik ezek a bácsik? – kérdezte sírva Anton, miközben egymás kezét fogva szaladtak a falusiak tömegével.

– Nem lesz semmi baj! Csak ne engedjétek el egymást! – kérlelte a gyerekeket az anyjuk.

Az egyik lángoló ház előtt idős asszony feküdt féloldalra dőlve, homlokán lövedék ütötte nyílás feketéllett, mellette férje feküdt kicsavart pózban, mellkasában bajonettől származó seb tátongott. „Kováék” – futott át Anna agyán volt falubelijeinek neve. Az égő háztetők által bordóra festett mennybolt előterében korom és pernye kavargott. Az időközben szállingózni kezdett hópelyhekkel keveredő piszkos levegő adott hátteret a katonák által kiterelt emberek pánikban hullámzó kavalkádjának. Az asszonynak felfogni sem volt ideje a látványt.

A fegyveresek ordítozva terelték a lakosokat, egy-egy nem engedelmeskedő vagy csak összezavarodott embert gondolkodás nélkül agyonlőttek.

– Disznó ruszki! Fogd be a pofád, és takarodj vissza a sorba! – hallotta Anna futás közben az egyik egyenruhást, miközben az korbácsát magasra lendítve éppen lecsapni készült a település vezetőjére.

– Ez a falu nem bújtat partizánokat! Mi mindig együttműködtünk a körzeti parancsnoksággal! – próbált újra mentegetőzni az elöljáró, az előző háború veteránja, egy hatvanhét évesen is jó erőben lévő, vállig érő ősz hajú férfi.

– Hazudsz! – ordította a német. – Tudjuk, hogy partizánok átjáróháza ez a koszfészek!

Mire a korbács lecsapott volna az öreg fejére, egy másik SS-katona agyonlőtte, így társa figyelme egy csoport nőre irányulhatott, akik éppen benyomultak a magtár udvarára.

Két tizenhat év körüli és láthatóan rettegő lányt pillantott meg, akiket intésére három katona puskatusütlegekkel és ökölcsapásokkal leválasztott többi társáról. Anna felismerte őket. Alig néhány hónappal a front elvonulása után tértek haza Harkovból, ahol iparitanuló-iskolába jártak. A jelenet villámgyorsan lezajlott, a lányokat a telep irodaépületébe zárták, egy német tiszt röhögve kiáltotta oda embereinek:

– Majd a végén!

Az udvar megtelt halálra vált nőkkel és gyerekekkel, többségükön hirtelen magukra kapkodott, hiányos öltözék volt.

Néhány, a magtárig eljutó idősebb férfin ütések és korbácsok okozta sérülések éktelenkedtek. Valerij csak a szemét forgatta, gyűlölettel nézett az SS-ekre, de nem ellenkezett akkor sem, mikor a korbács vattával kitömött kabátján csattant.

A telepre éktelen csikorgással és motorzajjal begördült a féllánctalpas és az egyik kisebb teherautó. Az összeterelt falusiakat körülálló katonák közül kivált egy fekete egyenruhás SS Obersturmbannführer, és elüvöltötte magát:

– Nur die unter drei Jahren!

A német tiszt tanáros arcán megfeszültek a vonások, kis kerek szemüvege megcsillant az égő háztetők fényében. A katonák ismét mozgásba lendültek. Egy részük a gyerekeiket karjukban tartó vagy azok kezét fogó nők felé lendült, a többiek az egyedül álló asszonyokat és férfiakat vették célba.

A folyamat nagyon gyorsan és gyakorlottan zajlott. Maximális brutalitással választották le a fegyveresek a három évnél fiatalabbnak látszó gyerekeket, és vitték a csapatszállítókhoz. Némelyik kapálózó áldozatot, mint egy csirkét, a lábánál fogva, fejjel lefelé tartották. A felnőtteket és az idősebb gyerekeket ütlegelések közepette belökték a magtár mellett álló, kátrányozott deszkákból emelt pajtába. Antont háromévesnek hitték a támadók, így Anna minden erőfeszítése ellenére, melyet ostorcsapásokkal és rúgásokkal toroltak meg, a teherautóra került.

A véres közjáték során Alina eltűnt. Anna, akit időközben sorstársaival együtt a pajtába zártak, hiába próbálta meg felidézni, hogy mi történt, leblokkolt agya nem tudott a kérdésre választ adni. Nem láthatta, hogy míg Antont próbálta visszaszerezni, Alina egy pillanatra egyedül maradt, majd a katonák látóteréből kikerülve épp Valerij mellé lépett, aki a karjánál fogva megragadta, és a zűrzavart kihasználva magával rántotta, át a pajta alatti pince hetekkel ezelőtt kitörött ablakán.

Valerij a magtárhoz tartozó, szerteágazó járatokban rendezte be titkos hadiszállását, a sötétben is kiigazodott. Alinával a karjában azon a hordókkal és bontott téglákkal álcázott átjárón át távozott, melyen a partizánok jártak be a faluba ételért a hegyről lenyúló barlangon keresztül. Antonnal és négy kis sorstársával együtt a lánctalpas jármű a farudakkal jelzett, hóval borított úton már maga mögött hagyta a házakat, mikor lángot fogott az emberekkel teli pajta hatalmas épülete. A nagy csűr pusztulása a vörös egy mélyebb árnyalatával színezte meg a házikók ellobbanásával megfestett reggelt.

Peter Schmalz: Vérrel szemben
Helikon, Budapest, 2023
448 oldal, teljes bolti ár 5499 Ft