Alyson Richman: Egy párizsi kurtizán (részlet)

Solange

1940. június | Párizs

Odakintről repülőgépek hangját hallottam, és a morajuk nyugtalansággal töltött el. Ennél csak a légósziréna vijjogása lehetett volna rosszabb. Beharaptam a számat, és siettem a táskámért.

Még egyszer utoljára végigjártam a nagyanyám lakását. Végigsimítottam a bútorai peremén, a szemem magába szívta imádott porcelánjainak, műtárgyainak képét, s végül a csodálatos portréját a kandalló felett. Az egyetlen tulajdona, amit magammal akartam vinni, a blúzom gallérja alá volt rejtve, és az, hogy a bőrömön éreztem, bátorságot adott.

Annyi mindent tanultam a nagyanyámtól az alatt a néhány rövid év alatt, amíg igazán ismertem. Megtanított rá, hogy amikor változtatsz az életeden, soha ne legyél érzelgős, de mindig legyél gyors. Így aztán vetettem még egy utolsó pillantást az értékes tárgyakra, aztán a táskámba nyúltam a kulcsért.

Behúztam maga mögött a súlyos ajtót. Otthagytam a lakást és a holmikat, ahogy a nagymamám akarta. A hely most már le volt zárva, mint egy kripta.

*
Az új életem abban a pillanatban kezdődött, amikor bezártam annak a lakásnak ajtaját, és amikor mélyen elraktároztam magamban a nagyanyám titkait és személyes kincseit.

Ez egy újabb eltemetett történet volt a mi kis családunkban, mely egyébként is tele volt újrakezdőkkel, névváltoztatókkal, alkimistákkal, meg a szépség és a szerelem rajongóival.

Édesapám, aki gyógyszerész volt, úgy nőtt fel, hogy nem tudott a szülőanyja létezéséről, egészen tizennyolc éves koráig, amikor a lágy beszédű nő, aki felnevelte, a kezébe nem nyomott egy levelet a nagyanyám kézírásával.

– Egyszer tettem egy ígéretet – közölte az asszony, akit apám mindig az anyjának hitt. – És most el kell mondanom az igazat.

A levél nehéz bankpostapapírra íródott, melynek a tetejére kis aranypillangó volt nyomva.

A feladó címe: Square la Bruyère 2.

A kézírás hibátlan volt. Lendületes csúcsokkal és arabeszkekkel hullámzó, fekete töltőtollvonal.

Drága fiam! – kezdődött a szöveg.

Mire ezt olvasod, már tizennyolc éves leszel. Nehéz elhinni, hogy ennyi évvel ezelőtt hoztalak a világra, amikor még magam is szinte gyerek voltam. De fontos, hogy tudd: létezem. Ne félj, nem fogom azt kérni, hogy ezentúl anyának hívj. Ez a cím Madame Franeau-nak jár, aki örökre kiérdemelte, én pedig nem is próbálok mentegetőzni amiatt, hogy nem vagyok épp a jó anya mintapéldája. De ha esetleg kíváncsi lennél rám, itt vagyok, és bármikor szívesen találkozom veled.

Az aláírás nagy volt, merész kacskaringóval. A név teljesen ismeretlen volt a számomra.

Marthe de Florian

Összehajtogatta a papírt, kihúzta magát, és megpróbálta palástolni a döbbenetét. Szinte felfoghatatlan volt számára, hogy az a nő, aki ott ül előtte, valójában nem is a rokona. Mindkettőjüknek kicsi, barna szeme, vékony szája és sötét haja volt. Mindketten kényes gyomrúak voltak, és szívesebben szentelték az idejüket a könyveknek és a hobbijaiknak, mintsem a társalgás nyűgének. Kis állatokban, kutyákban, macskákban és madarakban találtak vigaszt. És a tény, hogy az apám a gyógyszerészetet választotta, természetesnek tűnt mindenki számára, aki kisfiúként ismerte. Mert mindig is szerette a kémiát – az üvegpoharakat, a keverést, és annak a tudományát, hogy olyan dolgokat készítsen, amelyek gyógyítani tudnak.

Madame Franeau próbált higgadt maradni, amikor átadta a megvilágosító irományt. A szeme nedvesen csillogott, miközben nézte, ahogy a fiú olvas, de egyetlen könnyet sem ejtett.

– Nekem nem lehetett saját gyerekem – kezdte végül.

Apám kibámult az ablakon, és az arcán nem látszott semmilyen kifejezés, de az asszony látta, hogy a gondolatai messze járnak.

– Az első szabóműhelyből ismertem őt, ahol dolgozott. Mindketten varrónők voltunk, és szürkén, siváran tengettük a napjainkat. Számtalan órát töltöttünk nadrágszegéssel, ruhaujjak felhajtásával. Én nemsokkal korábban mentem hozzá apádhoz… – mondta botladozva.

Az „apád” szó mintha a torkán akadt volna, mintha annyi év után hirtelen hazugsággá változna.

– Ő nem volt férjnél, alig tudta fenntartani magát, mi pedig örültünk, hogy kapunk egy gyereket, akit felnevelhetünk. Az egyetlen kikötése az volt, hogy megtudd az igazságot, amikor nagykorú leszel.

Megállt, és vett egy mély lélegzetet.

– Nem fogok megbántódni, ha szeretnél találkozni vele. Azóta annyira más lett, mint én… – halt el a hangja. – Ő egy másik világhoz tartozik. Ezt nehéz elmagyaráznom.

Apám ezután napokig nézegette a levelet. Mikor éppen nem tanult, állandóan Marthe telt, kiírt betűit bámulta.

Csak miután végzett az utolsó felvételi vizsgáival a gyógyszerészeti karra, akkor döntötte el, hogy válaszol neki.

A levélpapírja nem volt olyan vastag, és a kézírása sem olyan monumentális. Egyszerű fehér papírlapra írta:

Madame de Florian!

Jövő kedden négy órakor szeretném meglátogatni. Kérem, tudassa velem, hogy alkalmas-e Önnek. Mint tudja, nemrégiben rájöttem, hogy tulajdonképpen nem vagyok jogosult a Franeau vezetéknév használatára. Ezért hát ezt a levelet azzal zárom, ami Madame Franeau szerint az igazi nevem.

Henri Beaugiron

Amikor odament meglátogatni az asszonyt, egy szobalány nyitott ajtót, és bevezette. A levegő virágillattal volt tele, a lakás pedig csurig volt egzotikus vidékekről származó gyűjteményekkel és különlegességekkel. Még nem is került elő az anyja, már kényelmetlenül érezte magát. Túl sok volt a tárgy. Túl sok a bársony és a szatén. Gyerekkora otthona egyszerű hely volt: egy hálószoba fa íróasztallal és könyvespolcokkal, valamint egy nappali, szerény, de ízléses bútorokkal. Konyha, meleg tűzhellyel.

Most úgy érezte, mintha titkos színházba lépett volna, ahol láthatóan idegenül mozog. A magas ablakokat súlyos függönyök takarták, ami megnehezítette annak eldöntését, hogy éjjel vagy nappal van-e odakint. Egyre szaporább lett a lélegzete, miközben várt. Végignézett az ázsiai porcelángyűjteményeken a polcokon, majd egy gyönyörű nő hatalmas portréját pillantotta meg a kandallópárkányon, amelyet túláradó ecsetvonásokkal festettek, és erőteljes hatást keltett érzéki színeivel, vibráló izzásával. Közelebb akart menni, hogy jobban szemügyre vegye, amikor selyem suhogását és kimért léptek kopogását hallotta a parkettán.

– Henri! – szólalt meg egy hang.

Marthe állt előtte halvány rózsaszín ruhában, nyakában gyöngysorral.

Többlépésnyi távolság választotta el őket.

A nő úgy méregette, mintha egy eladásra kínált tárgyat nézegetne, amit aztán vagy megvesz, vagy nem.

– Nos… egyáltalán nem úgy nézel ki, mint ahogy elképzeltem! – kacagott fel lágyan. – De gyanítom, hogy ez rám is igaz.

A fiú nem tudott válaszolni.

Ha a számításaim helyesek, a nagymama negyven körül járhatott, amikor apám először találkozott vele, bár ezt nem tudhatom biztosan. De amikor évekkel később találkoztam Marthe-tal, olyan életkort mondott, ami lehetetlen lett volna, tekintetbe véve apám korát és az én koromat. De biztosan nem ez volt az első lépés önmaga újrafelfedezésében. Ahogy végül megtanultam tőle, nem kell beleszületni a jó életbe ahhoz, hogy megvalósítsuk.

1938 utolsó hónapjaiban találkoztam a nagymamámmal, amikor éppen 19 éves lettem, néhány évvel azelőtt, hogy Európában minden lángra lobbant Hitler fáklyájától. A létezése teljes meglepetésként ért, mint egy padláson talált, ősrégi hajókoffer, mely lekerül a padlásról, és elfeledett kincseket tartalmaz.

Apám az ideje nagy részében kicsiny patikájában dolgozott a rue Jacobon. Anyám halála óta küzdött, hogy lefoglaljon engem, az egyetlen lányát. Öt hónappal korábban fejeztem be az iskolát, és éppen azzal töltöttem a napjaimat, hogy kalandokról álmodozzam, és elképzelt történeteket meg színdarabokat írogassak.

Kölcsönösen frusztráltak voltunk egymással szemben, és a nyughatatlanságom csak rontott a helyzeten. Este, amikor apám hazatért a munkából, csak magányra vágyott, míg én társaságot akartam. A lakásunk sötét volt, a festése kopott, a bútorok praktikusak. Anyám örökségét azok a könyvek jelentették, amelyek a polcokon sorakoztak. Valahányszor levettem egy bőrgerincű kötetet a helyéről, valami megsajdult bennem, és újra felszakadt a gyász sebe.

Amikor egy este panaszkodni kezdtem amiatt, hogy nincs semmi izgalom az életemben, teljesen kétségbeesett.

– Sajnálom, hogy nem tudok elég szórakoztató lenni.

Nyilvánvaló volt, hogy el van keseredve, és egyértelműnek tűnt, hogy nincs felkészülve arra a megpróbáltatásra, amit a saját lánya felnevelése jelent.

Egy pillanatig csak némán ültünk egymással szemben, és a tekintete végigfutott a könyvespolcokon, mielőtt végül megállapodott rajtam. Először azt hittem, anyámra gondol. A nőre, aki rendben tartotta a házát, megfőzte az ételét, és táplálta a könyvek iránti szeretetemet. De aztán valami váratlan történt.

Apámnak felcsillant a szeme. Mintha csodás elixírre bukkant volna a boltja egyik eldugott zugában, mellyel enyhítheti az engem sújtó mélységes unalmat.

– Ismerek valakit, akit szerintem érdekesnek fogsz találni… Talán még az írásaidhoz is szolgáltat némi anyagot. Már jó ideje nem láttam, de írok neki, hátha hajlandó találkozni veled.

Három nappal később besétált a hálószobámba egy levéllel a kezében.

– Holnap meglátogatunk valakit, akiről nem fogod elhinni, hogy tulajdonképpen a rokonom. Pedig ez az igazság – mondta, mintha ő maga sem hinne abban, amit mond.

– És ki lenne az? – kérdeztem csodálkozva.

– Végre találkozni fogsz a nővel, aki a világra hozott engem. Marthe de Floriannal.

Másnap ebéd után elindultunk Chaussée-d’Antinbe, Párizs 9. kerületébe, ahol Madame de Florian lakása volt. Útközben apám elmondta, hogy soha nem is gondolt rá másképp, mint arra a nőre, aki szülte, mert élete legnagyobb részében nem is volt egymással semmiféle kapcsolatuk.

– Az egyetlen közös bennünk az eredeti vezetékneve – mondta, és a fejét csóválta. – De még ezt is megváltoztatta menet közben.

– És tud rólam? – érdeklődtem.

– Igen, tud. Elvittem hozzá anyádat bemutatni, mielőtt összeházasodtunk, és később újra meglátogattuk, hogy bejelentsük, gyermekünk lesz. De látni fogod, amikor majd találkozol vele, Madame de Floriant nem nagyon érdeklik a házasságok vagy a születések…

Felszaladt a szemöldököm.

– Akkor mi érdekli? – faggatóztam.

– Csupa olyasmi, ami engem untat. A saját kényelme, a saját szórakozása… a saját szépsége. A hite abban, hogy ő valamiképp felette áll a világ banalitásainak.

Már majdnem odaértünk a lakásához.

– Ő afféle színésznő, úgy készülj – figyelmeztetett. – Élvezi a közönséget. – Egy pillanatra megállt, és rám nézett. A legjobb ruhámban voltam, tengerészkék sapkában és gyapjúkabátban, meg anyám egyik ruhájában, amit erre az alkalomra vettem fel. – Téged kedvelni fog, Solange. Elég csinos vagy ahhoz, hogy beilleszkedj a dolgai közé.

– De hisz oly sok éve nem láttad – mondtam apámnak. – Honnan tudod, hogy még mindig mindene szép?

– Nem tudom… De gyanítom, hogy elég jól tartja magát, hisz mindig is ügyelt erre.

Fordította: Hoppán Eszter

Alyson Richman: Egy párizsi kurtizán
Lettero Kiadó, Budapest, 2022
460 oldal, teljes bolti ár 4980 Ft