»A kevesebb több a párkapcsolatban is« | Dr. Csernus Imre: Én és te

Fazekas Erzsébet |

Szívesen utalnék egy nem túl barátságosnak minősíthető megjegyzéssel arra, hogy milyen sok azonos szakmai állítást képes tenni két – egymást nem ismerő – szerző. Csernus Imre gondolatfűzése ugyanis feltűnően emlékeztet egy nemrégiben olvasott könyvre (Terrence Real: Mi), bár olyasmit nem is mernék feltételezni, hogy átvett volna bármit is onnan – noha még a címek is szinte azonosak…

„A többség bent ragad egy nem kielégítő kapcsolatban, eltűrik egymást. Akkor jön a váltás, ha kirepültek a gyerekek. Sok a válás, ezt többnyire a nők kezdeményezik.” „A legtöbb ember a halálig cipeli a rácseszést, s nem látja a kiutat”, pedig „az élet azért van, hogy lelkesedjünk, éljünk, merjünk változtatni, nevetni, őszintének lenni, hiányosságainkat felvállalni – azaz emberként élni. Mert az élet túl rövid, hogy ne éljünk…”

Most Csernus doktor szövegére fókuszálok – pedig épp ilyen gondolatokat olvastam Terry könyvében is. „A leggyakoribb szenvedélybetegség a társfüggőség.” Az önbizalom-hiányos ember képtelen boldog, harmonikus párkapcsolatot kialakítani. Mindig is manipulálni fogja a párját. „Szeretsz? Örökre velem maradsz? Ugye nem csalsz meg? Őszinte vagy velem?” – sorolja Csernus a megállapításokat. És ezek mind a belső bizonytalanságból eredő játszmák. Ennyivel akár össze is foglalhatnánk könyve lényegét, ha… Ha pusztán párkapcsolati terápiás javaslatokból állna. Ám annál jóval többet akart markolni. (Terry szintén kitért tucatnyi más területre is, lehet ellenőrizni.)

Miről is szól az Én és te? A kamaszkori, házasság előtti, alatti párkapcsolat mellett a szülő–gyerek viszonyról, főként a fiús családok gondjairól, rossz kommunikációjukról, az őszinteségről (valójában a hiányáról), az önismeretről. Szó esik a korábbi generációk kapcsolatának jellemzőiről. Nagyanyáinkat kevesebb inger érte, így ők jobban elfogadták helyzetüket. Tudjuk, a romantikus irodalom hősei szintén elrejtik érzéseiket. „Nem ventilálják ki elfojtásaikat” – ismétli többször Csernus doktor, és e megfogalmazással újra meg újra döbbenetet kelt az elemzőben. Szerencsére leszögezi: ma azért jobb a helyzet.

„Előbb én, aztán te” – értelmezi a címet, s ettől bennem visszhangzanak a minap olvasott amerikai párkapcsolati terapeuta szavai. Ha fordított sorrendben kerül kezembe a 2022-ben megjelent két mű, most talán azt fejtegetném, hogy Real lemásolta dr. Csernus gondolatait. Így viszont nyugodtan következtethetek arra, hogy nagy szellemek találkoztak. Illetve annyi bizonyos, hogy szakmai szentenciáikat szinte egyformán fogalmazták meg.

Ettől még persze készségesen elfogadom dr. Csernus kérését (tanácsát, orvosi előírását, utasítását?): „ne háborúzz önmagaddal!” Vagyis „ne hazudozz magadnak, mert ha nem vállalsz felelősséget, (akkor) háborúzol, s rá fogsz fázni. A narcisztikus én öntudatlan, királynak véli magát. A tudatos én pedig mindig adott pillanatban érzi jól magát.” Érdekes – vagy nem is nagyon az –, hogy minden kapcsolat Terry Real szerint is akkor OK, ha az ’én’ rendben van önmagával.

Csernus az udvariasságra fittyet hányva, tudatosan írta ilyen sorrendben a személyes névmásokat. Mivel szerinte a „te és én a megfelelési kényszer terméke”. Azt fejezi ki, hogy te fontosabb vagy, mint én. Az öntudatlanul kialakított párkapcsolatban először van a másik, csak utána jövök én. A tudatos partnerséghez viszont az kell, hogy először legyek én, aztán jöhet a másik. Bár a repülőgépen mindig elmondják, a szülő magára vegye fel először a mentőmellényt, az oxigénmaszkot, s csak eztán öltöztesse be a gyerekét – de hogy a párok esetében vajon mi a logikája e sorrendnek, azt nem tudta velem megértetni a szerző. (Igaz, kísérletet se tett rá.) Helyette azt fejtegeti, hogy a „szeretlek” annyit tesz, „szeretek veled lenni”. Ha az érzelmekben kétség merülne fel, el is kerüljük az együttlétet.

„Amit az öntudatlan személy párkapcsolatnak hív, az nála manapság hazugság is.” Kifejtést várunk, helyette egy axiómát kapunk: „ha a kapcsolat ép marad, az – a szerencse mellett – az intelligencia kérdése”. A nők tehát kevésbé volnának intelligensek? Talán erre is gondol a szerző, amikor megjegyzi, a középkorúaknál a nők kezdeményezik a válást. Mert az érzelmi konfliktusok kezelésében ők jártasabbak, ők irányítanak, s eddigre már lezárultak a pár közös nagy projektjei (gyereknevelés, lakásszerzés)… Igaz, de azért: hmmm….

A férfiak többsége kisfiú korától iszonyúan fél az érzelmi konfliktusoktól, a belőlük eredő fájdalomtól. Nem bírnak nemet mondani. Nem látják be, hogy a vágy beteljesítése nem azonos a szerelemmel – kapjuk az újabb alapigazságot, de még mindig nem értjük, mi köti össze a serdülők pornónézését, trágár dumáját és a szülők felelősségét abban, hogy ők tehetnek arról, ha a fiatalokban fennmaradnak a párkapcsolatokról kialakult illúziók. Apa-anya nem meri megmutatni saját hiányosságait, ezért a gyerek nem látja nehézségeiket, s nem tanul a kudarcokról. Ezért aztán ő sem mer majd megtenni bizonyos lépéseket. Megalkuvó lesz, mert fél a biztonság elvesztésétől. „Korán kezdődik a gyerek becsapása. Könnyen megy, mivel ő hiszékeny.” Ez igaz, persze, de ehhez megint nem kapcsolódik az átmenet nélküli állítás: „a mai kor gyereke leginkább a szegénységtől, elcsúnyulástól fél, a család elvesztése csak a harmadik a sorban!” Vagyis hátrébb szorul az érzelmek, a család, a pár/partner eltűnésének gondja.

Egy fordulattal pedig már a rossz viselkedési sémáknál járunk: „az emberek maguk se tudják, így a gyereket se tanítják meg arra, mivel kössék le energiáikat, oldják a stresszt. Az alkoholt használják.” Ha a szülő nem képes oldani feszültségét, ha nem beszél róla, ha nem vállal érte felelősséget, ha nem vonja le a tanulságokat, ’csak’ iszik, a gyerekben is rögzül a realitástól való menekülésnek ez a módszere.

Van, aki iszik, van, aki konzumál. „Úgy kompenzálja magát, hogy vásárol. A magas egójú egyén jó fogyasztó”, így működteti a 6-7 milliárdnyi földlakó világát, így osztályoz Csernus doktor, amikor kivételesen adatot is használ. Kár volt megtennie – hiszen már átléptük a 8 milliárdot is. Ha számokkal operálunk, pontosnak kell lenni. A búvármunka közben nem lehet csak úgy kalandozni, csapongani, s ilyeneket állítani: „Az ’öntudatlan’ (vagyis a nem tudatosan végiggondolt életben kialakított) támaszkodás maga a métely, a cukornak hitt méreg.”

Álljunk meg egy pillanatra. Dr. Csernus úgy véli, e hozzáállással ez a fiatal generáció nem találhatja meg a boldogságot. Lehetetlen így kiegyensúlyozott, békés párkapcsolatban élni. Az egymásra támaszkodás azért nem párkapcsolat, mert a belső elégedetlenség (és hozzá a bizonytalanság érzése) egy idő után mindkét félben fokozódik. Két ellentétes tény: érzem, a másik nem az igazi, mégsem vállalom a változtatás lépését, mert itt megjelenik a bizonytalanságból fakadó rémes szeretetéhség. Benne maradok a kapcsolatban, mert fontosabb, hogy szeressenek (lefordítom: hogy legyen valakim), mint hogy hallgassak a megérzéseimre. Elnémítom a belső hangot, mert a környezet is azt sulykolja, hogy milyen szép/jó stb. ember, nő…

A szerző szerint „megoldás, hogy a gyerek ne a fehér herceget/-nőt várja a fehér lovon, hanem tegye magát azzá (ezt a félreérthető fogalmazást azért a szerkesztő kiszűrhette volna), építse fel nagyra önbizalmát! Minden szülő kepeszt a racionális tudásra, de hanyagolja az érzelmi nevelést, fejlesztést – pedig a verset, irodalmat, zenét ebbe bele lehetne tenni. Azért mentünk el rossz irányba, mert manapság a kellemetlen élmények, így a fájdalom tabusítása zajlik.” Ami azt illeti, igencsak messzire jutottunk a komplex oktatás területére imént tett kirándulástól… Belátom, hogy Csernus doktornak különösen kedves a fehér herceg/hercegnő, a szerkesztő meg kegyelmes kézzel átengedte, így minden fejezetben többször is előkerül… Most már késő szólni érte.

Megkérdőjelezem a pohár-hasonlatát is. „A nap végére a kapcsolat pohara tele lesz”. A magyarázat szerint a reggel még üres pohár úgy telik meg, hogy „aki szereti a párját, nem veri az asztalt, hogy de igenis neki van igaza. Inkább befejezi a vitát. Ez tudatosság, nem önfeladás, ami a megalkuvás megfelelője. Ez az alkalmazkodás kölcsönös folyamat, mindkét fél enged.” Talán nem figyeltem, de nyomát se látom a kölcsönösségnek. A józanabb fél (ha már poharazásról van szó) egyszerűen abbahagyja a vitát. De kissé talányos, és nem is igen tűnik összegzésnek ez a megállapítás: „Ha emberként szeretem a másikat, tiszteletben tartom hiányosságait, akkor ez nem megalkuvás, hanem belső béke.”

Az sem csalódik, aki itt is keresi a Csernus doktor védjegyének számító – földbe döngölő, meghökkentően lealázó – stílusjegyeket. Tessék csak elolvasni ezt a párbeszédet. Egy férfitól kérdi, milyen negatív tulajdonságai vannak a feleségének.

„– Nem tudok rosszat mondani róla.
– Mondták már önnek, hogy balfék? Ez a nő nem fog meghalni?
– De igen.
– Akkor emberből van. Márpedig ember nincs hiányosság nélkül. És ha ön ezt nem látja, akkor vak. Egy vak pasira hogy lehet hiteles férfiként felnézni?”

A könyvből nem derül ki, hogy mi lett e terápiásnak szánt – valójában viszályt keltő – megjegyzésnek a hatása, eredménye…

De inkább térjünk vissza az emlegetett pohárhoz. „A pohár a kapcsolat, ami üres reggel, és azzal töltöm meg, ha őszinte leszek, átölelem…” „Ha fel is villan bennem, hogy bosszút akarok állni valamiért, nem teszem, mert eszembe jut, hogy az igazság félúton van. S akkor a nap végére a kapcsolat pohara tele lesz. Elalszunk, másnap reggel megint üres.” „A jó párkapcsolat közös munka, együtt töltjük meg a poharat. Nem azért, mert jobb együtt, az az egymásra való támaszkodás, a társfüggőség jele, hanem azért, mert közösen döntöttünk így.”

Ezzel az aforizmasorozattal becsukom a Csernus-breviáriumot. Végül már csak egy kritikus megjegyzésemet írom ide, melyben szembesítem a magyar szerző és az említett amerikai párkapcsolati terapeuta, Terry Real szakmai vélekedését. Terry azt írja, praxisában egy pillanat műve a kliens megváltoztatása („egyetlen kanapéfekvés csodákra képes”). Csernus doktor viszont így fogalmaz: „bizonyos szokások és hozzáállások megváltozása nagyon koncentrált, tudatos munkát feltételez, amit sokszor meg kell ismételni, hogy rögzüljön.”

Mit nem adnék érte, ha ők ketten élő adásban beszélhetnék meg egymással ezt a vitapontot… Csernus szerint nem lehet egyik pillanatról a másikra megváltozni, és az a változás nem is lenne őszinte. Laikusként is igazat tudok adni neki. Lám, mire jó, ha a sors ebben a sorrendben adja az olvasó kezébe ezt a két művet – csak sikerült egy pozitív kicsengésű lezárást illesztenem írásom végére.

Dr. Csernus Imre: Én és te
Jaffa Kiadó, Budapest, 2022
280 oldal, a könyvre nyomtatott ár 5999 Ft,
online ár a kiadónál 4799 Ft
ISBN 978 963 475 6651

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Miért okoz olyan gyakran problémát az, amire valamennyien vágyunk: hogy megtaláljuk és megőrizzük a szerelmet és a boldogságot?
A rövid választ már a könyv címe megadja. Nem véletlenül a „te és én” udvariassági sorrendje helyett Én és te, hiszen aki nem tudja elfogadni és szeretni önmagát, az mást sem képes igazán szeretni. A szerző ebből a tételből kiindulva halad végig a kapcsolatok mindannyiunk számára ismerős állomásain, a vonzalom ébredésétől az olyan gyakran bekövetkező szakításig, az első kamaszkori szárnypróbálgatásoktól a felnőttkori szerelmekig, a családalapítástól a gyerekek érkezésén át a válásig és az újrakezdésig, vagy adott esetben a kapcsolat sikeres megmentéséig.