»A szerelem olyan, mint egy csőgörény« | Terrence Real: Mi

Fazekas Erzsébet |

A (pár)kapcsolati életterápia szakértője sommásan osztályoz bennünket (beleértve téged is, kedves olvasó): többségünk arra vágyik a házasságban (is), hogy megértse valaki, vagy hogy hagyják végre békén… Sok ember észre se veszi, mennyiszer borul ki, dühöng. Mások inkább teljesen bezárkóznak. Aztán az élettársak, menteni próbálva a menthetőt, szőnyeg alá söpörve a problémákat, továbblépnek. Egy ideig (talán hosszabban) rendben mennek a dolgok, ám végül (mondjuk) a nő ridegen elfordul, a férfi meg (mondjuk) egy újabb esélyt kihasználva, ismét félrelép.

A hűtlenség mellett persze ott van a mindennapi mókuskerék, amiben nagyon ki lehet fáradni, a megkopás, az elhidegülés, eltávolodás… És a többség beletörődik a megváltoztathatatlanba. Vagy mégse? A szerző állítja, a terápia egy csapásra örökre módosíthatja a kliens személyiségét, viselkedését, preferenciáit. (Már ha hiszünk abban, hogy egyáltalán lehet valami örökké tartó…)

A fentiekkel valójában le is írható a könyv lényege: a párok alaphelyzete. Legalábbis, ahogy a szerző, Terrence Real, vagyis Terry látja. Ő emlegeti így magát, s oly gyakorisággal, hogy a könyv egyik főszereplőjeként közeli ismerősünk lesz. Olvasunk abuzált gyerekkoráról, hullámzó viszonyáról a feleségével. De még arról is, hogy meditálása negyedik évtizedében kezdte azt érezni, hogy szeretik. Ám az alapvető bizalom csak hatvanéves kora körül ébredt fel benne. Így fogalmaz: „spirituális gyakorlataimnak köszönhetően nem csak a természettel való egyesülést tapasztaltam meg, de azt is, hogy a természet élő, intelligens, jóindulatú, szeretetteljes. És az összeolvadáskor a természet válaszol.” (Hacsak úgy nem.)

De lássuk, mindez hogyan kapcsolódik a terapeuta bemutatott esettanulmányaihoz. Felismeri, hogy a felek nyugalmat akarnak: „miért nem tud elfogadni ilyennek, amilyen vagyok? Miért akar(na) megváltoztatni? Elvégre házasságra jelentkeztem, nem önfejlesztő tanfolyamra!” – ezt megértjük. Én is, bár Terry Real azon tapasztalatát már nehezen fogadom el, hogy egy terápiás ülés során képes örökre megváltoztatni kliense magatartását. Azt írja, sokszor lát olyat, hogy valaki felkel a kanapéról, s egy életre megszabadult azoktól a viselkedési mintáktól, amelyek addig jellemezték, sőt: uralták a személyiségét. Így magyarázza: „az idegpályák megnyitása mélyreható változáshoz, új tulajdonságokhoz, új viselkedéshez vezethet, néha percek alatt.” A példaként említett férfi egyből leszokott a dühödt ordibálásról, amivel párját gyötörte, veszélybe sodorva a házasságukat. Terry ugyanis azzal szembesítette, hogy újraélve gyerekkori helyzetét, valójában másolja a mostohaanyját. Akaratlanul ismétli azt, ami akkor vele történt. A férfi megdöbben és kétségbe esve tiltakozik, hogy ő nem hasonlíthat az utált mostohára. Elszégyellvén magát úgy dönt, többé nem bántja meg a feleségét. És azóta már nem üvöltözik, megszűntek a dühkitörések. (Tegyük fel, hogy Terry nyomon követi őket, és a pár őszintén számol be a változásról.)

A terapeuták szerint az egyik típusú pár folyton veszekszik, a másiknak a tagjai távolságot tartanak. Létezik a kombinált típus, melyben az egyik fél kiborul, a másik bezárkózik. Teendő: az egyén változtassa meg a kapcsolathoz való hozzáállását. Ahhoz, hogy élete „se sivatag, se csatamező ne legyen, saját identitásán kell módosítania”. Senki ne a társát nevelje – üzeni Terry –, hanem önmagát. Ez tényleg hasznos tanács, csak éppen az élet ezernyi példája mutatja, csaknem kivitelezhetetlen.

Megváltoztatni magamat? Van ennél nehezebb feladat? De nem szeretnék a sikerben nem bízó (defetista) lenni, készségesen elfogadom, hogy „a nagyszerű párkapcsolat az önmagaddal való jó kapcsolatoddal kezdődik.” „A jó párok szabályozzák egymást – ha konfliktus merül fel, vagy a távolság túl nyomasztó lesz, ki- és megbeszélik a dolgokat, ettől a helyzet javul.”

A sokféle terápiás, az orvos- és más szakmai (neurobiológiai, genetikai, nevelési, fejlődés-lélektani, történeti, szociológiai, ökológiai) területre elkalandozó szövegben sok a fridzsiderre ragasztható emlékeztető, az aforizmaként értékelhető megállapítás. Mint amilyen ez is: „sokan élnek együtt, mégis egyedül vannak.” Meg: „A legtöbb ember csendes, elkeseredett életet él.” Persze e felismerésekhez nem volt szükséges elolvasni ezt a csalogató témájú, sokak által az egekbe menesztett, a laikusoknak és nem a beavatottaknak szóló szakkönyvet. Jegyezzük meg, Terry nagyon sokat akar markolni. Még a gyereknevelés bonyolultságában is elmélyed – ami persze érthető, elvégre a jelenbeli kapcsolódási problémák magyarázatát a gyerekkori gyökerekhez vezeti vissza.

„Mindannyian a megoldatlan problémáinkat magunkkal hurcolva házasodunk össze” – lefordítom: kötünk házasságot. A családterápia szerint a pároknak házassági szerződésük van. „Megvédelek, gondoskodom rólad, hogy sose essen bajod. Figyelek rád, kiállok melletted/érted. Szikla leszek neked, megfűszerezem az életed.” Aztán az álmodozásnak – legkésőbb a gyerekek megérkezésekor – szinte elkerülhetetlenül vége. Előkerülnek a nehezen kibogozható problémák, de ami a bogozásnál is fontosabb: a gubancos szálak kisimítása.

Rendben is lenne a szerző gondolatmenete, ha a könyv végig ennek bemutatásáról, és a megtanulható problémamegoldásról szólna. Ám Terry, átvéve más szakértők szerepét, egyebek elemzésébe is belefog: a gyógyítatlanul átörökített transzgenerációs traumákba. A rasszizmus (mint a „legtisztább Nagy Hazugság”) eredetébe. Az amerikai társadalom elfojtott bűntudatába, ebbe a mai rabszolgaságba, ami a feketék nagyobb arányú bebörtönzésében nyilvánul meg. És elmélkedik még arról is, vajon Oppenheimer, az atombomba atyja hogyan volt képes együtt élni a bűntudatával.

Érdeklődve olvastam ezeket az okfejtéseket is, de megmaradt bennem a kérdés: vajon mi köze lehet ennek a párterápiához, a kapcsolati gondokhoz?

Kerestem hát olyasmit, amibe belekapaszkodhattam. A banális alapigazságok, aranyköpések mellett sok szakmai háttérinfó is található a műben. A ’relációs’ – egyszerűen és magyarul: kapcsolati – terapeuta bevallja ugyanis, hogy megszegi az iskolában tanult szabályokat. Nem pártatlan. Magyarázata szerint a probléma kialakulásáért a felelősség többnyire nem 50-50%-ban oszlik meg a pár tagjai között. Ezért sokszor az egyik fél mellé áll. Azt is megengedi magának, hogy olykor utálja, megvesse, elutasítsa klienseit. A „negatív érzéseket beengedem agyam előszobájába”, hogy aztán ezekre (is) építve állítsa fel diagnózisát. A munkához szükséges információt három forrásból nyeri: amit a kliensek elmondanak magukról/párjukról, ahogyan viselkednek, illetve ahogy ő érzi magát beszélgetés(eik) közben.

„Emlékezz a szerelemre” – így szól rendkívül célravezetőnek hangzó tanácsa. – „Bányászd elő magadból a gyengédséget, az arról szóló érzésed, hogy mi ketten vállvetve szálltunk szembe a világgal.” A ’mi’ tudatot akarja tehát erősíteni a párokban – egyértelmű, hogy miért ez a könyv címe.

Terry nem azt keresi, hogy klienseinél milyen ingerek idéznek elő stresszt: járvány, pénz, eltérő nemi étvágy, gyerek, anyós/após. (Amikor stresszort ír, megnehezíti a laikusnak az olvasást. De szép is lenne, ha a fordító mindig igyekezne megkeresni a megfelelő magyar fogalmat.) Terry arra se kíváncsi, mi a „dinamika” (a hajtóerő) köztük. Azt keresi, a terápián személyiségük melyik része van jelen: az alkalmazkodó gyermek(i), vagy a bölcs felnőtt(i). Ha az előbbi viselkedés dominál, az egyén a gyermekre jellemző magatartás- és gondolkodásmintát ismétli. Személyes igényeit is háttérbe szorítva alkalmazkodik, hogy környezete elfogadja, ne haragudjanak rá. Jellemzője a fekete-fehér világlátás, a tökéletes(ség)re, az elérhető legjobbra törekvés (a könyvben: perfekcionizmus). Emellett rideg, durva, kemény, magabiztos, kérlelhetetlen.

Felötlik bennem: vajon nem fordítási hibák sorát olvasom? Ha gyermeki az ’én’, hogyan lehetne – alkalmazkodva – kérlelhetetlen? Az foglalkoztat, érdemes-e komolyan vennem az osztályozást. Persze, a felnőtt viselkedése rugalmas, ő látja az árnyalatokat/nüanszokat, érzelmileg érett, realista, megbocsátó, gyengéd, engedékeny, alázatos, laza. „Laza.” Ez már bizony nagyon aggályos – mint ahogy Terry sok más megfogalmazása is.

A kétféle ’én’ jellemzését azért idéztem ilyen hosszan, mert ez részben megmagyarázhatja a könyvvel kapcsolatos fenntartásaimat. Úgy vélem, T. Realt követve túl sok ponton lép szövegcsapdába a gyanútlan olvasó. Itt a példám:

Egy tehetséges tervező-kliens nem kapott újabb feladatot megbízóitól, bár ő mindent túlteljesített. Terry úgy véli, ez volt a baj. Az ’alkalmazkodó gyerek’ énje, maximalista igényei alapján, szinte tökéletes terméket alkotott: Ford helyett Lamborghinit szállított, ’bölcs felnőttje’ útmutatása nélkül. Mert ez utóbbi figyelembe vette volna a megrendelő egyszerűbb igényeit. A kudarc ilyetén magyarázatát világosan értem. Ám a következő bekezdésben mindez teljesen lenullázzódik: „a magukat ’bölcs felnőttnek’ képzelők életük nagy részét ’alkalmazkodó gyerek’-ként élik, és a világ ezért busásan megjutalmazza őket, mivel az alkalmazkodás társadalmunk kulturális értékeit tükrözi. Akik így viselkednek, anyagilag, szakmailag nagy sikereket érhetnek el, bár ezt magánéletük megszenvedheti.” A terapeuta itt épp az ellenkezőjét mondta ki annak, mint amit a megbízásait a túlteljesítés miatt elvesztő kliens esetében állított. Terry a továbbiakban se fejti ki, hogy mindebből milyen tanács vonható le magánéletünkre, párkapcsolatunkra.

De mivel találtam pozitívumokat is, azokról is szólok. Sok okos, hasznosnak hangzó, bizonyára érvényes (még ha gyakran igen közhelyes) dolgot olvastam a kapcsolatok rendbetételének technikájáról. Mint azt például, hogy „a keménység sehova nem vezet. Szeretetteljes határozottsággal mindent könnyebb elérni!” Teendőnk ennyi: „túllépni az automatizmuson.” Terry felesége (szintén terapeuta) szerint ez a „relációs (értsd: a kapcsolatban megmutatkozó) hősiesség”.

Kultúránkban a párunkhoz való viszony általában passzív. Kapjuk, amit kapunk, és arra reagálunk. Abból próbáljuk kihozni a legtöbbet, amit partnerünktől várunk el, s ha ez nem sikerül, siránkozunk. „Ez a legrosszabb viselkedésmódosító program. Edzéssel – ilyen összefüggésben a fordítás hibás; helyesen: – gyakorlással megváltoztatható a válasz.” (Itt inkább a válaszadási készségre gondoljunk, az indíttatás megváltoztatására.) „Reaktív egyénből proaktív csapattag lehetünk. A partnerrel együttműködve tudatosan alakítható a köztünk zajló tranzakció” (valószínűleg: interakció). „Ez a relációs tudatos jelenlét.” – A szerző feltehetően arra gondol, hogy kapcsolatunkban tudatosan vagyunk jelen, így éljük meg párunkkal az együttlétet. Menten érthetőbb lesz az a megállapítás is, hogy sok munkát befektetve, „percről percre kell tudatosan dolgoznunk a kapcsolaton, és nem alkalom-/napirendszerűen”!

Mindeközben magunkról is sok mindent gondolhatunk – ami a kognitív (megismerő) tudomány szerint „a magunkról alkotott érzések, képek kollázsából jön. A világot sem közvetlenül tapasztaljuk meg, hanem felhalmozott tudásunkon szűrjük át”– mondja Terry és a fordító. Az aprólékos elmélyültséggel olvasó pedig úgy magyarázza meg magának a leírtakat, hogy nem a világot szűrjük át, hanem a kívülről érkező impulzusokat, benyomásokat… „Enélkül mi is úgy látnánk a világot, mint az újszülött: homályos fény, árnyék (bármit jelentsen is a homályos fény), forma, szag” alakjában. Ez a felsorolás nagy hiányérzetet hagy bennem: hol marad a hang?! A világ a képek mellett jelentős mértékben hangokból – elsősorban is a beszéd (ének) hangjaiból áll. Életünk élhetetlenül szegény volna nesz, zörej, zene, sőt még akár kiabálás nélkül is.

Kritikám itt a szerzőnek szól. Neki kellene kiabálnom: Hé, Terry, ezt komolyan gondoltad? „A szerelem olyan, mint egy csőgörény – felszínre hoz a lelkünk mélyéről minden be nem gyógyult sebet és feltár minden repedést.” Nem is tudom, mit mondhatnék erre a lehetetlenül kifacsart metaforára. Azt még el tudnám képzelni, hogy a csőgörény kamerája látja a repedéseket, de a szerelem vajon milyen repedést tárhat fel? A következő állítás persze igaz: „Semmi nem tud olyan erős fájdalmat okozni, mint a szerelem.” Kivált akkor, ha felsejlik a szeretett lény, a szerelem elvesztése.

Terry Real azt mondja, a kapcsolati életterápia képes minden partnert/házastársat alkalmassá tenni a kapcsolatteremtésre. Ezzel akár le is zárhatnám írásomat, de nem tehetem. Minden alanyánál azt vártam: na, majd ebből az esetből pontos sorvezetőt kaphatok, miként kell meg- és felismernem a célravezető magatartásformákat, hogyan építsem ki, javítsam meg, frissítsem fel párkapcsolatomat. Sajnos, a nagy felismerés az utolsó lap bezárásáig is elmaradt. Annyit tanultam meg, hogy vannak irányítási kísérletek. Létezik „a hagyományos maszkulinitás természetmanipulációja, illetve a hagyományos nőiesség férfimanipulációja – mintha az ember az akaratát másokon, vagy akár közvetlenül a világon érvényesíthetné.” Szomorúan állapítom meg, e mondatban benne van a szerző zavaros, háborgó gondolatainak sűrítménye.

Találtam egy frappáns mondatot: „A természetben egyetlen dolgot irányíthatunk közvetlenül, saját magunkat, s még ez is csak jobb napokon igaz.” Sajnos az ezt megelőző fejtegetés az ökológiai alázatról inkább közhelyek gyűjteménye, ámbár aki először találkozik ezekkel a tömör axiómákkal, még fel is kiálthat: Milyen igaz, hogy is nem gondoltam eddig erre!

„A ’kinek van igaza’, ’kinek nincs igaza’ helyett a valódi kérdés ez: ’hogyan fogunk csapatként megközelíteni egy problémát úgy, hogy az mindkettőnknek megfelelő legyen?” – ez a szép, végkövetkeztetésnek is beillő gondolat Terry Real szerint is naiv idealizmusnak tűnhet. De ő naponta tapasztalja az átformáló erejű potenciált az irodájában (és itt is kijavítom a fordítót: a rendelőjében): „Nem az önzetlenségről, hanem a felvilágosult önérdekről beszélek a pácienseimnek. Az önök érdeke, hogy boldoggá tegyék a párjukat. Mert szeretik őt, de azért is, mert együtt kell élni vele. Minden nap gyakoroljuk a szeretetet!”

Ezután még sorjáznak a vasárnapi prédikátor szájába illő gondolatok, amelyeket – szíves elnézést kérve – nem kívánok felidézni. De ismét eszembe jut: vajon miért nem találom a szerkesztő, és még inkább a szakmai lektor nevét? Úgy hiányoznak, mint…  inkább nem is mondok hasonlatot.

Terrence Real: Mi.
Hogyan lépjünk túl a Te és Én alapeszméjén
egy szeretetteljesebb kapcsolat kiépítéséhez
Fordította: Balika Anna
Cor Leonis Kiadó, Budapest, 2022
278 oldal, teljes bolti ár 4999 Ft,
online ár a kiadónál 3999 Ft
ISBN 978 615 589 3698

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Kevés nehezebb dolog van annál, mint rájönni, hogyan szeresd jól a társadat az ő kusza emberségében – pedig nem sok minden van, ami ennél fontosabb lenne.
Olyan időket élünk, amikor az individualizmus nagy erőkkel zilálja szét – minden szinten – társadalmunkat. Terrence Real bestselleríró és elismert házassági tanácsadó is nap mint nap látja terápiás praxisában, ahol a katasztrófa szélén álló párokkal dolgozik, hogy ez hogyan mérgezi meg az intim kapcsolatokat. A jó hír: melegebb, szorosabb, szenvedélyesebb kapcsolataink lehetnek, ha rendelkezünk a megfelelő eszközökkel.
A Mi című könyvében Real megosztja új, tudományosan alátámasztott tapasztalatait és módszereit, amelyekkel a kapcsolatodat olyanná alakíthatod át, amely az együttérzésen, az együttműködésen, a közelségen és a valódi kapcsolódáson alapul. Ha te és a párod a „te” és az „én” különálló sarkaiba szorultatok, vagy úgy érzitek, hogy „egyedül éltek együtt”, ez a könyv megmutatja a „mi”-hez visszavezető utat.