Michael Connelly: A hazugság csapdájában (részlet)

| Egy | Mindenki hazudik.

Hazudnak a zsaruk. Hazudnak az ügyvédek. Hazudnak a szemtanúk. Hazudnak az áldozatok. A tárgyaláson hazugságok csapnak össze… És ezt a tárgyalóteremben mindenki tudja. Tudják a bírók. Tudják az esküdtek is. Abban a tudatban lépnek az épületbe, hogy hazudni fognak nekik. Elfoglalják a helyüket, és belemennek a játékba.

Az a trükk, ha valaki a védelmet képviseli, hogy türelmesnek kell lenni. Várni. Nem akármelyik hazugságra, hanem arra, amelyiket megragadhatjuk, hogy mint a forró acélt, éles karddá kovácsoljuk.

Azután ezzel az éles pengével felszabdaljuk az ügyet, és kiontjuk a beleit a padlóra.

Ez a munkám: kardot kovácsolni. Megfenni, és könyörület vagy lelkifurdalás nélkül használni. Igazságot tenni ott, ahol mindenki hazudik.

| Kettő |

Negyedik napja folyt a tárgyalás a belvárosi bíróság 109-es tárgyalójában, amikor egy hazugság olyan pengét adott a kezembe, amivel kibelezhettem az ügyet. Ügyfelemet, Barnett Woodsont kettős gyilkosság vádja repítette egyenesen a San Quentin acélszürke helyisége felé, hogy folyékony megváltást fecskendezzenek a karjába.

Woodsont, a huszonhét éves comptoni drogdílert azzal vádolták, hogy kirabolt és megölt két fehér westwoodi főiskolást, akik kokaint akartak venni tőle. Woodson úgy döntött, inkább elveszi a pénzüket, és mindkettőt megöli egy lefűrészelt csövű puskával. Legalábbis az ügyész ezt állította. Az ügy fekete-fehér motívuma is rosszul sülhetett el Woodson számára – főként most, alig négy hónappal az egész várost felforgató utcai zavargások után –, de ami a helyzetét igazán megnehezítette, az az volt, hogy megpróbálta eltüntetni a gyilkosság nyomait, és a két holttestet bedobta a Hollywood-víztározóba.

A súly négy teljes napig tartotta őket lent, mielőtt felszínre bukkantak, mint almák a hordóban. Rothadt almák. Az esküdteknek már a gondolattól is felfordult a gyomruk, hogy holttestek oszladoznak a tárolóban, ami a város elsődleges ivóvízforrásának számít. Amikor Woodsont a telefonhívásai alapján kapcsolatba hozták az áldozatokkal, és letartóztatták, az indulatok szinte a robbanásig feszültek a városban. Az államügyészi hivatal tüstént ígéretet tett arra, hogy a legsúlyosabb büntetést fogja szorgalmazni.

A Woodson elleni vádak ugyanakkor nem álltak biztos lábakon.
Jobbára közvetlen bizonyítékokon, telefonbeszélgetéseken alapultak, tanúként pedig olyanok támasztották alá őket, akik maguk is bűnözők voltak. Az élen Ronald Torrance-szel, aki állította, hogy Woodson bevallotta neki a gyilkosságokat.

Torrance-t a központi börtönnek ugyanazon a szintjén őrizték, mint Woodsont. Mindkettőt abban a magas biztonsági fokozatú tömbben helyezték el, ahol a közösségi térre két szinten összesen tizenhat cella nyílt. Ekkoriban mind a tizenhat rab a feketék közül került ki, a börtön ugyanis „a saját biztonságuk érdekében” faji és bandabéli kötődéseik alapján különválasztotta őket, hogy ezáltal elkerülje az összetűzéseket és az erőszakot. Torrance rablás miatt ült előzetesben, és a helyzetét súlyosbította, hogy a bűncselekményt a zavargások idején követte el. Az itteni őrizetesek reggel hattól délután hatig a közös nappali helyiségben tartózkodtak, az asztaloknál ettek és kártyáztak, a fenti üvegkalitkákban ülő őrök figyelő tekintete előtt. Torrance szerint ügyfelem az egyik ilyen asztalnál vallotta be neki a két westside-i kölyök megölését.

A vád igazán kitett magáért, hogy szalonképes és hiteles tanút faragjon Torrance-ból, ha már az esküdtszékben csak három fekete ült. Megborotválták, rasztás haját rövidre nyírták, őt magát világoskék öltönybe bújtatták, így jelent meg a Woodson-tárgyalás negyedik napján. Az ügyész, Jerry Vincent kérdéseire válaszolva Torrance leírta a beszélgetést, amit állítólag egyik reggel folytatott Woodsonnal, aki nem csupán bevallotta neki a gyilkosságokat, de egy sor árulkodó részletet is megosztott vele. Olyan részleteket, hangsúlyozta a vád, amelyeket csak az igazi gyilkos ismerhet.

Vallomástétele alatt Vincent szoros pórázon tartotta Torrance-t hosszú kérdéseivel, amelyekre rövid válaszokat várt. A kérdések nyilvánvaló módon szinte a tanú szájába adták a választ, én azonban nem tiltakoztam, még akkor sem, amikor Companioni bíró felvont szemöldökkel nézett rám, és már-már könyörgött, hogy avatkozzam közbe. Nem tiltakoztam, mert azt akartam, hogy az esküdtszék is lássa, mit művel a vád. Ha majd eljön az én időm, engedem Torrance-t fecsegni, és kivárom a megfent kardot.

Vincent tizenegyre végzett a kérdéseivel, amikor a bíró megkérdezte, szeretnék-e korai ebédszünetet, mielőtt belekezdek. Nemet mondtam. Nemet mondtam a felkínált szünetre. Mint akinek elment az étvágya, s különben is alig várja, hogy kifaggassa a tanút.

Felálltam és a vastag, tömött aktával a kezemben felléptem az emelvényre.

– A nevem Michael Haller, Mr. Torrance. Kijelölt ügyvédként én képviselem Barnett Woodsont. Találkoztunk már?

– Nem, uram.
– Én sem hinném, de maguk ketten, maga és a vádlott, Mr. Woodson, azért régről ismerik egymást, nem igaz?

Torrance ajkán gúnyos mosoly játszott, de én elvégeztem a házi feladatot, és pontosan tudtam, kivel állok szemben. Harminckét évesen életének egyharmadát börtönökben és fegyházakban töltötte. Negyedikes korára kijárta az iskolát – akkortól a közelébe se ment, és nem akadt egyetlen rokon, akit ez érdekelt volna. A három csapás értelmében életfogytiglan várt rá, amennyiben bebizonyosodik, hogy kirabolta és fegyverrel kényszerítette egy mosoda női vezetőjét.

A bűncselekményre a zavargások és fosztogatások három napjában került sor, miután az egész város felbolydult a hírre, hogy a bíróság ártatlannak találta a négy rendőrt, akik agyonvertek egy találomra félreállított fekete motorost: Rodney Kinget. Egyszóval Torrance-nek minden oka megvolt arra, hogy segítsen az államnak elítélni Barnett Woodsont.

– Csak úgy néhány hónapja – felelte Torrance. – A zárdából.
– A zárdából? – játszottam a hülyét. – Úgy érti, valamilyen vallási közösségben találkoztak?
– Nem, csak itt az előzetesben.
– Vagyis akkor zárdán az előzetest érti?
– Igen.
– És azt mondja, korábban sosem találkozott Barnett Woodsonnal?

A hangomból némi meglepettség érződött ki.
– Nem, uram. Az előzetesben találkoztunk először.

Lefirkantottam néhány sort a jegyzettömbömbe, mintha fontos lenne és nem akarnám elfelejteni.

– Akkor pontosítsunk kicsit, Mr. Torrance. Barnett Wilsont szeptember ötödikén szállították át a magas biztonsági besorolású tömbbe, ahol önt ekkor már fogva tartották. Emlékszik rá?

– Igen, emlékszem, amikor behozták.
– Ön miért tartózkodott ezen a helyen?

Vincent felállt és tiltakozott, mondván, hogy kérdésem olyasmire irányul, amit a közvetlen kérdései során ő már tisztázott. Azzal érveltem, hogy egyértelművé szeretném tenni Torrance bebörtönzésének körülményeit, és Companioni bíró nekem adott igazat. Utasította Torrance-t, hogy feleljen a kérdésre.

– Mint már mondtam, egy rendbeli fegyveres támadás és rablás.

– És ezek az állítólagos bűncselekmények a zavargások idején történtek, igaz?

Miután a város kisebbségi lakóinak körében a rendbontások óta különösen felerősödtek a rendőrellenes indulatok, a válogatás során próbáltam annyi feketét és barnát ültetni az esküdtszékbe, amennyit csak lehetett, most azonban azt az öt fehér esküdtet kellett megdolgoznom, akiket a vádnak sikerült beültetnie. Tudatni akartam velük, hogy a vád tanúja, akin oly sok minden múlik, személyesen is felelős azokért a szörnyű képekért, amiket a tévében láttak.

– Ja, az utcán voltam, mint mindenki más – felelte Torrance. –A zsaruknak mindent lehet ebben a városban, ha engem kérdez.

Bólintottam, mintha egyetértenék.

– Ön pedig, felháborodva az igazságtalan ítéleten, amellyel szabadon engedték a Rodney King haláláért felelős rendőröket, kirabolt egy hatvankét éves asszonyt, majd eszméletlenre verte egy acél szemetesedénnyel. Így történt, uram?

Torrance az ügyészhez fordult, majd Vincenten túlra, saját ügyvédje felé, aki a karzat első sorában foglalt helyet. Akár elpróbálták, akár nem, hogyan válaszoljon erre a kérdésre, a védelem most nem segíthetett neki. Torrance magára maradt.

– Nem én voltam – bökte ki végül.
– Ártatlan a bűntényben, amivel megvádolták?
– Pontosan.
– Mi a helyzet a fosztogatással? Semmilyen bűncselekményt nem követett el az utcai zavargások idején?

Miután tanácstalanul hallgatott, majd vetett egy pillantást ügyvédjére, Torrance így válaszolt:

– Élek az ötödikkel.

Ahogy vártam. Ezután egy sor célzott kérdést intéztem Torrance-hez, hogy neki ne maradjon más választása, mint igazolni a bűnösségét vagy az alkotmány ötödik kiegészítésére hivatkozni. Végül, amikor már vagy hatodjára menekült a házba, a bíró megelégelte a dolgot, és utasított, hogy a jelen bűnesettel foglalkozzak. Vonakodva engedelmeskedtem.

– Rendben, ennyi elég is önről, Mr. Torrance. Térjünk vissza Mr. Woodsonra. Ismerte ennek a kettős gyilkosságnak a részleteit, mielőtt az előzetesben találkozott Mr. Woodsonnal?
– Nem, uram.
– Biztos ebben? Az ügy nagy figyelmet kapott.
– Börtönben voltam, uram.
– A börtönben nincs televízió vagy újság?
– Újságot nem olvasok, a tévé meg le van robbanva, amióta csak itt vagyok. Kivertük a balhét, meg is ígérték, hogy megcsináltatják, de nem csináltak szart se.

A bíró figyelmeztette Torrance-t, hogy válogassa meg a szavait, mire a tanú bocsánatot kért. Továbbléptem.

– A börtön feljegyzései szerint Mr. Woodson szeptember ötödikén érkezett meg a magas biztonsági fokozatú tömbbe, és a jegyzőkönyvekben az áll, hogy ön október másodikán lépett kapcsolatba az ügyészséggel az állítólagos vallomása miatt. Ez így elfogadhatónak tűnik?

– Ja, elfogadhatónak tűnik.
– Nos, számomra nem, Mr. Torrance. Ön azt állítja az esküdtszék előtt, hogy egy kettős gyilkossággal vádolt férfi, aki ezért könnyen kaphatta a létező legsúlyosabb büntetést is, mindent bevallott vala-kinek, akit még négy hete sem ismert?

Torrance megvonta a vállát.
– Pedig így történt.
– Ön szerint. Mit kap cserébe az ügyészségtől, ha Mr. Woodsont elítélik az állítólagos bűnei miatt?
– Nem tudom. Senki nem ígért semmit.
– Az ön priuszával és az ön ellen felhozott vádakkal tizenöt évnél is hosszabb időt kényszerül börtönben tölteni, amennyiben elítélik.
Jól mondom?
– Én erről semmit sem tudok.
– Semmit?
– Semmit, uram. Hagyom, hogy az ügyvédem intézze az ilyesmit.

– És az ügyvédje nem mondta, hogy ha nem tesz sürgősen valamit, hosszú-hosszú időre rács mögé fogják zárni?
– Nem mondott semmi ilyet.
– Értem. Mit kért az ügyészségtől a tanúvallomásáért cserébe?
– Semmit. Nem kell semmi.
– Akkor hát azért tanúskodik, mert állampolgári kötelességének tartja. Jól mondom? – Meg sem próbáltam leplezni a cinizmusomat.
– Pontosan – felelt méltatlankodva Torrance.
Felemeltem a vaskos iratköteget, hogy ő is lássa.
– Felismeri ezt az aktát, Mr. Torrance?
– Nem. Nem emlékszem, hogy már láttam volna.
– Biztos benne, hogy nem látta Mr. Woodson cellájában?
– Sosem voltam a cellájában.
– Biztos abban, hogy egyszer sem lopakodott be oda, és nézte át az aktáját, amíg Mr. Woodson a közösségi helyiségben tartózkodott, zuhanyozott, netán elvitték a bíróságra?
– Nem, nem csináltam semmi ilyet.
– Ügyfelem a cellájában tartotta az ügyével kapcsolatos iratokat. Ezekben számos olyan részlet megtalálható, amiről ön is beszámolt előttünk. Nem tartja ezt gyanús körülménynek?

Torrance megrázta a fejét.
– Nem. Én csak azt tudom, hogy leült elém ahhoz asztalhoz, és elmondta, mit csinált. Rosszul érezte magát miatta, és megnyílt előttem. Nem tehetek róla, ha az emberek megnyílnak előttem.

Részvéttel bólogattam, amiért Torrance-nek kell cipelnie mások bűneinek terhét – ezúttal éppen egy kettős gyilkosságét.

– Hát persze, Mr. Torrance. Esetleg megosztaná az esküdtszékkel, hogy pontosan mit is mondott? És nem a rövidített változatra vagyok kíváncsi, amit Mr. Vincentnek mesélt. Pontosan tudni akarom, mit mondott önnek az ügyfelem. Amennyire lehet, szóról szóra.

Torrance kivárt, mintha az emlékezetében kutakodna és összeszedné a gondolatait.

– Hát – szólalt meg végül –, ott ültünk, csak mi ketten, ő meg elkezdett arról beszélni, milyen rosszul érzi magát azért, amit tett. „Mit csináltál?” kérdeztem, mire mesélt arról az éjszakáról, amikor megölte azt a két fickót, meg hogy milyen rohadtul érzi magát miatta.

Az igazság rövid. A hazugság végtelen. Azt akartam, hogy Torrance hosszan beszéljen, ahogyan Vincent előtt sohasem kellett. Ő se különb a többi hantásnál és hivatásos hazugnál: félrebeszéléssel és üres locsogással próbálja elfedni a lényeget. Vattába csomagolja a hazugságait, s gyakran éppen ezzel árulkodik a legnagyobb hazugságról.

Vincent újfent tiltakozott azon az alapon, hogy a tanú már válaszolt ezekre a kérdésekre, csak össze akarom zavarni.

– Bíró úr – feleltem –, ez a tanú egy vallomást tulajdonít az ügyfelemnek. A védelem úgy látja, hogy ez az egész ügy kulcsa. Súlyos mulasztás lenne részünkről, ha nem tárhatnám fel mélységében ezt a rendkívül ártalmas és veszélyes vallomást.

Companioni bíró helyeslően bólintott, mielőtt még a mondat végére jutottam volna. Elutasította Vincent tiltakozását, és közölte, hogy folytathatom. Visszafordultam a tanúhoz, és hangot adtam türelmetlenségemnek.

– Mr. Torrance, ön még most is csak a történteket összegzi. Azt állítja, Mr. Woodson bevallotta önnek a gyilkosságokat. Akkor hát tessék, mondja el az esküdtszéknek, mit hallott tőle. Pontosan milyen szavakat használt, amikor bevallotta önnek ezt a bűntettet?

Torrance bólintott, mint akiben csak most tudatosul, mit várnak tőle.

– Legelőször azt mondta nekem: „Ember, szarul érzem magam.” Mire én: „Mi az, tesó?” Azt mondta, folyton azon a két fickón agyal. Nem tudtam, kikről beszél, mert ahogy már mondtam is, semmit sem tudtam az ügyéről. Szóval azt kérdeztem: „Milyen két fickón?”, mire azt felelte: „A két niggeren, akiket a tározóba dobtam.” Megkérdeztem, mi ez az egész, mire elmondta, hogy mindkettőt hazavágta egy fűrészessel, aztán összekötözte dróttal vagy mivel. Azt mondta: „Rohadt nagy hibát követtem el”, amikor pedig megkérdeztem, mit, azt felelte: „Fel kellett volna vágnom a hasukat, hogy ne jöjjenek így fel a víz színére.” Pontosan ezt mondta.

A szemem sarkából láttam, ahogy Torrance hosszú válaszának közepe táján Vincent összerezzen. És tudtam, miért. Óvatosan behatoltam a pengével.

– Mr. Woodson ezt a szót használta? „Niggereknek” nevezte az áldozatokat?
– Ja, igen.

Haboztam, mielőtt megfogalmaztam a következő kérdést. Tudtam, Vincent csak arra vár, hogy esélyt adjak neki a tiltakozásra.

Nem kérhettem meg Torrance-t, hogy értelmezze a kijelentést. Nem használhattam a „miért” kérdőszót Woodson kijelentésével vagy motivációjával kapcsolatban, mert ezzel csak a fejemre vontam volna a tiltakozását.

– Mr. Torrance. A fekete közösségben a „nigger” szó többféle jelentést is hordoz. Jól tudom?
– Gondolom.
– Ez most igent jelent?
– Igen.
– A vádlott afroamerikai, igaz?
Torrance felnevetett.
– Hát így ránézésre…
– Akárcsak ön, igaz?
Torrance még harsányabban nevetett.
– Mióta csak megszülettem – felelt.

 

Michael Connelly: A hazugság csapdájában
Fordította: Babits Péter
Alexandra Kiadó, Pécs, 2022
400 oldal, a könyvön szereplő ár 4599 Ft