Michael Connelly: Az igazság ára (részlet)

| Egy | Március 7., hétfő

A tél végi reggeli levegő a Mojave-on a létező legtisztább és legropogósabb, amit Los Angeles megyében be lehet lélegezni. Az ígéret ízét hordozza magában. Amikor elkezd fújni, szeretem kinyitni irodám ablakait. Van néhány ember, aki ismeri ezt a szokásomat, olyan emberek, mint például Fernando Valenzuela. Nem a dobójátékosról van szó, hanem arról, aki óvadékügyekkel foglalkozik. Felhívott, amikor befelé tartottam Lancasterbe a kilenc órás előtárgyalásra. Bizonyára meghallotta a mobiltelefonomban fütyülő szelet.

– Mick – mondta. – Odafent északon vagy ma reggel?

– Pillanatnyilag igen – válaszoltam, s közben feltekertem az ablakot, hogy jobban halljam. – Van valami?

– Igen, talán van. Azt hiszem, kifogtam egy franchise játékost. Az első jelenése tizenegykor van. Vissza tudsz érni addigra?

Valenzuela kirakatirodát tart fenn a Van Nuys sugárúton, egyblokknyira a közigazgatási negyedtől, melyben többek között két bíróság is van, meg a Van Nuys-i börtön. Vállalkozását Szabadság-Kezesség Bónuszüzletnek nevezi. Telefonszáma neonvörössel virít irodája tetején, s tökéletes kilátás nyílik rá a börtön harmadik emeleti, befolyásos raboknak fenntartott szárnyából. A száma ezenfelül a börtön minden második osztályán bele van vésve a fizetős telefonok mellé a falba.

Azt is mondhatnánk, hogy a karácsonyi listámba is állandó érvénnyel van belevésve a neve. Minden év végén egy doboz sós mogyorót ajándékozok a listán lévő embereknek. A gyarmatosítók ünnepi válogatáscsomagját. Mindegyiken van szalag és masni is. De egyikben sincs mogyoró. Csak készpénz. Sok óvadékos szerepel a karácsonyi listámon. Én pedig még a tavasz közepén is magvakat eszem műanyag edényekből. A legutolsó válásom óta néha ez minden, amit vacsorázom.

Mielőtt válaszoltam volna Valenzuela kérdésére, végiggondoltam az előttem álló előtárgyalást. Az ügyfelemet Harold Casey-nek hívták. Ha a bírósági naplót ábécésorrendben forgatják, akár vissza is érhetek a tizenegy órás meghallgatásra Van Nuysba, nem probléma.

Ám Orton Powell bíró utolsó ciklusát töltötte a testületben. Nyugdíjba készült. Mindez azt jelentette, hogy többé már nem kellett ringbe szállnia az újraválasztásért folytatott harcban, nem úgy, mint a privát karzaton ülő kollégáinak. Szabadságát demonstrálandó – és az sem kizárt, hogy így akart törleszteni azoknak, akiknek az elmúlt tizenkét évben politikailag le volt kötelezve – szerette összekavarni a dolgokat a tárgyalótermében. Néha a lajstromot ábécésorrendben kezelte, néha fordított ábécésorrendben, néha pedig iktatási dátum szerint. Soha nem lehetett tudni, milyen szisztéma szerint megy a tárgyalás, amíg oda nem került az ember. Néha az ügyvédek egy óránál is tovább lógatták feleslegesen a lábukat Powell tárgyalótermében. A bírónak pedig ez nagyon is tetszett.

– Azt hiszem, visszaérek tizenegyre – mondtam, jóllehet nem tudhattam biztosan. – Miről van szó?

– A fickónak rengeteg pénze van. Beverly Hills-i a cím, a család ügyvédjének pedig reggel az az első dolga, hogy idekorzózzon. Ez az, amire szükségünk van, Mick! Fél millát nyomtak ki rá, az anyja ügyvédje meg ma reggel iderohant, hogy aláírja egy malibui házra a jelzálogot, hogy mindent bebiztosítson. Még csak fel sem vetette, hogy csökkentsük az árakat! Gondolom, nem aggódnak túlságosan amiatt, hogy elrepül a madárka.

– Mivel vádolják? – kérdeztem.

Vigyáztam, hogy hangom nyugodt maradjon. A pénz szaga gyakran reszkető izgalmat vált ki, de épp elégszer szerepelt már Valenzuela a karácsonyi listáimon ahhoz, hogy tudjam, kizárólagosan én

kaptam az ajánlatot. Lazára vehettem a figurát.

A rendőrségnek rendszerint vastagon fog a ceruzája, ha a vétségek felsorolására kerül sor. Igazából azonban az számított csupán, amit az ügyészek végső soron iktattak és bíróságra vittek. Mindig is azt mondtam, hogy az ügyek kezdetben elefánt nagyságúak, de a végére egérré zsugorodnak. Egy nemi erőszak kísérleteként és minősített súlyos testi sértésként induló ügy gyakran zárulhatott egyszerű tettlegességként. Egyáltalán nem lepne meg, és ettől nem is lenne az ügyfél franchise játékos. Mégis, ha a kliens közelébe férkőzhetnék, s a vádpontok alapján előre kialkudhatnék nála egy tisztes ügyvédi honoráriumot, akkor semmi okom nem lenne panaszra, amikor később a bíró lecsap a kalapácsával.

– Tudsz valamit a részletekről? – kérdeztem.

– Tegnap akadt horogra. Úgy tűnik, rosszul sült el egy báros-csajozós akció. A család ügyvédje azt mondta, a nő a fickó pénzére hajt. Tudod, arra számít, hogy polgári per követi a bűnügyi eljárást.

De nem vagyok ebben olyan biztos. Azt hallottam, elég csúnyán elbántak vele.

– Hogy hívják a család ügyvédjét?

– Várj egy percig! Itt van nálam valahol a névjegykártyája.

Miközben arra vártam, hogy Valenzuela megtalálja a kártyát, kibámultam az ablakon. Két percre voltam a lancasteri bíróságtól, és tizenkét percnyire az előtárgyalástól. Ezekből a percekből legalább háromra volt szükségem ahhoz, hogy beszéljek az ügyfelemmel, és közöljem vele a rossz hírt.

– Rendben, meg is van! – szólt a készülékbe Valenzuela. – A fickó neve Cecil C. Dobbs, Esquire. Az óvárosból. Látod, megmondtam, hogy befutott a nagy pénz.

Valenzuelának igaza volt. De nem csupán az ügyvéd óvárosi címe árulkodott a pénzről, hanem a neve is. Hallomásból már ismertem C. C. Dobbst, és úgy véltem, egész ügyféllistáján nem lehet több egy vagy két olyan névnél, akihez nem Bel-airi vagy Holmby Hills-i cím tartozik. Az ő ügyfelei olyan helyekre mentek haza, ahol még a csillagok is úgy hunyorognak az égen, mintha csak a kiválasztottaknak világítanának.

– Mi a neve az ügyfélnek? – kérdeztem.

– Louis Ross Roulet – betűzte, én meg beírtam a jegyzetfüzetembe.

– Úgy tűnik, gyorsan kéne reagálni – folytatta. – Ide tudsz jönni, Mick?

Mielőtt bármit is reagáltam volna, C. C. Dobbs nevét is beírtam a jegyzetfüzetembe, aztán egy kérdéssel válaszoltam Valenzuelának.

– Miért én? – kérdeztem. – Miért engem kért fel? Vagy te javasoltál?

Óvatosnak kellett lennem. Azt kellett feltételeznem, hogy Dobbs az a fajta ügyvéd, aki habozás nélkül a kaliforniai ügyvédi kamarához fordulna, ha olyan védőügyvéddel futna össze, akiről kiderül, hogy ajánlásokért lefizeti az óvadékosát. Tulajdonképpen az volt a helyzet, hogy elkezdtem azon tűnődni, talán az egész az ügyvédi kamara trükkje, amit Valenzuela nem szimatolt ki. Nem tartoztam a kamara kedvencei közé. Már korábban is előfordult, hogy rám szálltak. Nem is egyszer.

– Megkérdeztem Roulet-t, hogy van-e ügyvédje. Bűnügyi védőügyvédre gondolok, és ő azt mondta, nincs. Megemlítettelek neki téged. Nem erőltettem. Csak annyit mondtam, hogy jó vagy. Finom marketing, tudod.

– Ez az előtt vagy az után történt, hogy Dobbs bement hozzád?

– Előtte. Roulet ma reggel hívott fel a börtönből. A kiváltságosok szárnyába zárták el, és gondolom, meglátta a hirdetésemet. Dobbs azután bukkant fel, hogy közöltem vele, te benne lennél a dologban. Meséltem neki a szakmai hátteredről, és szemmel láthatóan jól fogadta. Tizenegyre itt lesz. Akkor majd szemügyre veheted.

Egy hosszú pillanatig hallgattam. Azon tűnődtem, mennyire őszinte hozzám Valenzuela. Egy Dobbshoz hasonló fickónak általában van saját embere. Ha nem is a saját csapatából való, akkor legalább egy bűnügyi specialista a cégnél, vagy ha minden kötél szakad, akkor valami külsős. Ám Valenzuela története szemmel láthatóan ellentmondott ennek a feltételezésnek. Roulet üres kézzel kopogtatott be hozzá. Mindez azt sugallta számomra, hogy több olyan tényező van ebben az ügyben, amiről nem tudok, mint amiről tudok.

– Hé, Mick ott vagy? – szólalt meg Valenzuela.

Döntöttem. Olyan döntést hoztam, ami végső soron visszavezetett Jesus Menendezhez, és amit később több szempontból is megbántam. Ám abban a pillanatban mégis ezt a döntést hoztam, egyszerűen a szükség és a rutin gerjesztette újabb választási kényszer következtében.

– Ott leszek – szóltam a telefonba. – Tizenegykor találkozunk.

Már épp meg akartam szakítani a hívást, amikor Valenzuela hangja ismét felcsendült.

– És most az egyszer a kedvemért, ugye gondod lesz erre, Mick? Úgy értem, tudod, ha kiderül, hogy mégis franchise.

Ez volt a legelső alkalom, hogy üzleti kapcsolatunkban Valenzuela biztosítékot kért tőlem a fizetségről. A gesztus tovább fokozta paranoiámat, s óvatosan fogalmaztam meg a választ, ami megfelelhetett neki is és a kamarának is – ha netalán lehallgatnának bennünket. – Ne aggódj, Val! Rajta vagy a karácsonyi listámon.

Lehajtottam a telefonom fedőlapját, még mielőtt bármit is válaszolhatott volna, s közöltem a sofőrömmel, hogy a bíróság dolgozóknak fenntartott bejárata előtt tegyen ki. A fémdetektor előtt várakozó sor itt rövidebb és gyorsabban haladt, s a biztonsági őrök rendszerint nem bánták, ha az ügyvédek – a hivatalból érkező ügyvédek – átsurrannak az ajtón, hogy időben beérjenek a tárgyalóterembe.

Miközben Louis Ross Roulet-n, az ügyén és a rám várakozó esetleges gazdagságon, no meg a vele együtt járó veszélyeken morfondíroztam, ismét letekertem az ablakot, hogy élvezhessem a reggel utolsó szabad percében a tiszta, friss levegőt. Még mindig az ígéret ízét hordozta magában.

Michael Connally: Az igazság ára
Fordította: Morvay Krisztina
Alexandra Kiadó, Pécs, 2022
432 oldal, a könyvön szereplő ár 4599 Ft