Kiss Attila: Altináj (részlet)

Mostanában sokat gondolkodom a régi időkről esténként, és még így, öreg fejjel is tisztán emlékszem azokra az évekre. Talán életem legszebb évei voltak.
Megpróbálok elmondani nektek mindent, amit fontosnak és érdekesnek tartok. Igyekszem úgy fogalmazni, hogy ma is érthető legyen.
Hallgassátok olyan üzenetként a történetem, ami a múlt ködén átsejlik, de egyre tisztábban szól hozzátok, és ha figyeltek, visszaröppentek általa a múltba, ha a szívetekbe zárjátok, jövő lesz belőle.

Abban az időben a Kék Folyó, vagyis a Kök Etil partján éltünk, melynek vize olyan kék volt, mint az Ég vagy a tenger. A törzsünk Keszinek nevezte magát, és szövetségben élt hat másik törzzsel. Már kisgyerekként tudtam a törzsekről, de nem láttam őket, míg el nem jutottam a Nagy Vásárba, amelyet a téli szállásra költözés előtt rendeztek. Erre a sokadalomra eljöttek más idegen népek is, fegyvereket, szöveteket, lovakat, rabszolgákat adtak-vettek.

Hétéves fejjel értettem meg, mit jelent a türk, az ugor és a szkíta. A nagyapám nem tudta, hogy az ugorok honnan származnak, szerinte a szkíták délről, a Nagy Havasokon túlról, a türkök keletről, a végtelen pusztákról. Azt is mesélte, hogy régen az öltözetükről is meg lehetett különböztetni őket, de az én gyermekkoromban már csak a nyelvük alapján. Sokat tanultam az én kedves nagyapámtól.

A Keszi törzsben sokan többféle nyelvet is beszéltek, és ez a világ legtermészetesebb dolga volt, soha senkit nem csúfoltak ezért. Mi egyre inkább e nyelvek sajátos keverékét használtuk, ami felnőtt koromra minden törzsben elterjedt, mostanában pedig mindenki csak ezt beszéli.

A legtöbben gyerekfejjel úgy gondoljuk, hogy a szüleink keveset törődnek velünk, esetleg nem szeretnek minket, csak azért, mert nem játszanak, nem beszélgetnek velünk akkor, amikor mi erre vágyunk. A felnőttek sok dologban másképp gondolkodnak, mint a gyermekek, mert ők bölcsebbek és tapasztaltabbak. Néha mégis tévednek… Előfordul, hogy hallgatnak, mikor a fiaik faggatják őket, de ez csak azért van, mert titkaik, gondjaik vannak.

Én is félreismertem az apámat, de rá kellett jönnöm, hogy ő az egyik legnagyszerűbb ember a világon.

Történetemben emléket szeretnék állítani első lovamnak. Most is nap mint nap lovon ülök; több száz csodálatos lovat lovagoltam életem során, de egyik sem volt olyan felejthetetlen és hűséges társam, mint Altináj, az Arany Hold, az én gyönyörű sárga lovam.

Most becsukom öreg szemem, gondolataim a múltba röpítenek. Gyertek, röpüljetek velem!

A telihold

A csillagok a legtöbb ember számára csak világító pontok a fekete égbolton – minden jelentés nélkül.

A pusztai embernek viszont segítenek a tájékozódásban, a pontos idő meghatározásában. Még a csillagképek nevei is a mindennapi életre utalnak: a sátorra, a lovakra, a fejésre… Titokzatos történetek, dalok szereplői, mesék helyszínei.

Akkus felpillantott az Égre, megkereste a „Keletre Menő Embert”, megszámlálta csillagait, egészen kicsire húzta össze a szemét, majd elrikkantotta magát. Kiáltása hasonlított a farkas vonyítására, de leginkább a harcoló csődörök ordítására.

Kezét lazán a nyeregkápára tette, nagyot sóhajtott, aztán még egyszer rikkantott. A hangja sólyomként szárnyalt dombokon, völgyeken át; szétáradt a pusztán, és válaszra várt.

Akkus hallgatózott. Elmosolyodott, mikor halk, de egyre erősödő patadobogást és füle számára oly kedves nyerítést hallott.

– Jó reggelt, gyönyörűim! – mondta, és megfordította vércsederes hátasát. – Csú – súgta neki, mire az vágtatni kezdett a sötétből felbukkanó hatvan lóval a nyomában.

A ménes egész éjjel kint legelt a pusztában, csak reggel hajtották haza az aulba, hogy a kancákat megfejhessék, és kiválogassák a felnyergelendő vagy betanítandó lovakat.

Akkusnak több csikósa is volt, valamennyien az aul közös ménesénél dolgoztak, de kedvenc állatait mindig maga hajtotta. Nem jelentett neki gondot, ha egyedül kellett terelnie.

A férfi jóvágású, középtermetű ember volt, harmincöt évvel a háta mögött. Itt a pusztán hamar ráncosodnak az emberek, de ő pár esztendővel fiatalabbnak látszott, csak néhány szarkaláb húzódott a szeme sarkában. Világosbarna haját hátul két fonatban viselte, és mint minden keszi férfi, a feje búbját tarra borotválta, csupán a homloka fölötti üstökét hagyva hosszan. Ezt az üstököt szintén befonta, és hátravetve a másik két fonat mellé kötötte a tarkóján. Száját bajusz keretezte. Jellegzetes, hosszú köntöst viselt, melyet selyemövvel fogott össze a derekán; nadrágot és puha talpú bőrcsizmát hordott.

Az Ég feketéje szürkére váltott, a mesés csillagok még tündököltek. A Hold kereken világított, színe egyre inkább aranyszínűvé vált.

– Hej, hej! – kiáltotta a férfi. Vércsederesével a ménes mögé került, hogy ostorával gyorsabb vágtára bírja őket.

– Gyerünk, az asszonyok már várnak! – motyogta.

Ekkor vette észre, hogy az egyik sárga kanca igyekezete ellenére nem tud lépést tartani a többiekkel, mert vemhes. „Nem lesz belőled farkaseledel!” – gondolta. Hurkot vetett a kanca nyakába, mellé került, és óvatos ügetéssel folytatták útjukat a karámokig.

A ménes hamar megtalálta a helyét, a kanca az egyik ház mögé vonszolta magát.
A jurtákból asszonyok szaladtak elő bőrvödrökkel a kezükben. Igen jót kacarásztak valamin.

– Kiszralar keldiler [Megjöttek a kancák] – szólt oda nekik Akkus.
– Késtél, most már a juhokkal kezdünk – felelt neki egy nagyszájú menyecske. – Szépen kösd meg a csikókat, aztán jövünk!

Mire a férfi végzett a kötözgetéssel, néhány asszony átjött a juhoktól, és hozzáfogtak a csikóik mellett álló kancák fejéséhez. Tompán kopogtak a tejsugarak a bőrvödrök alján, aztán, mikor gyűlt, már csobogó hangot adott.

Akkusnak eszébe jutott a kanca. Sietős léptekkel a ház mögé ment. Gyönyörű látvány tárult a szeme elé: egy egészséges kiscsikó álldogált ott, rogyadozó lábakkal, miközben anyja a magzatvizet nyaldosta róla.

– Gyere, kicsi – mondta a férfi, és az anyja tőgyéhez támogatta a csikót. Míg az újszülött a tejet ízlelgette, ő felnézett az Égre. Az égbolt egészen kivilágosodott, de a Hold olyan aranyszínben izzott, mint egy óriási pénz.

Akkus felemelte a csikó farkát.
– Kanca – mondta. – Altináj lesz a neved, vagyis Arany Hold. Kadin, tajimir túldu! [Kadin, csikónk született!] – kiáltott boldogan a feleségének.
– Aztán milyen nevet találtál ki neki? – nézett ki egy mosolygós arcú asszony az egyik kanca mögül.
– Altináj – felelt a férfi.
– Ez egy női név – mondta az asszony villámló szemekkel.
– Hát kanca, azért – legyintett Akkus. Megcsóválta a fejét, és az egyik jurtához lépett. Az ajtót egy óriás ragadozó madár, egy Alpkarakus képe díszítette. Ez volt az aul legszebb ajtója. A férfi megérintette a festett madár fejét, aztán benyitott. Odabent félhomály fogadta, mert a tető tündüknyílását nem nyitották ki.

– Csábán – suttogta Akkus –, ébredj, hasadra süt a nap!
A nemeztakarók alól kócos fej bukkant elő, aztán két váll. Egy hétévesforma kisfiú ült fel, majd csodálkozó szemével körbepillantott a jurtában.

– Mi történt, apa? – kérdezte.
– Megszületett a lovad.
– Ugye nem tréfálsz?
– Az a kanca lemaradt az elléssel, de olyan gyönyörű csikója lett, amilyet még soha nem láttam. Altinájnak neveztem el, ami anyádnak nem igazán tetszik.
– Altináj – mosolygott a fiú. – Szép név!
– A Hold aranyszínben izzott, mikor megszületett… És kancacsikó.

A fiú gyorsan magára kapkodta ruháit, és apja nyomában kilépett az ajtón. Akkus a lovakhoz sietett, de Csábán még állt egy darabig, és a fülledt benti levegő után a csodálatos tavasz illatával ismerkedett. Látta a tejet töltögető asszonyokat, a nyájat, a ménest, a felkelő Napot, és igazán gyönyörűnek talált mindent. „A lovamat meg se nézem?” – gondolta, aztán gyorsan keresni kezdte a frissen ellett kancát bizonytalan léptű csikójával.

Csábán ekkor még nem tudta, hogy ettől a reggeltől kezdve az élete fokozatosan új fordulatot vesz, ez a csikó mindent megváltoztat majd. Egyelőre azonban Altináj csak a járást próbálgatja, igyekszik biztonságot jelentő anyja után botorkálni, és ha mégis lemarad, kétségbeesett nyerítéssel hívja egyetlen támaszát.

A fiú kortársainál valamivel alacsonyabb volt, arcvonásai alapján is kisgyermekesebb, de felnőttes gondolatai egy érett férfinak is becsületére váltak volna. Értelmes, barna szemével sokszor a távolba merengett, és az őt nézőnek úgy tűnt, mintha látna valamit, amit mások nem látnak.

Barna haja válláig ért, feje búbját még nem borotválták tarra, amiért a vele egyívásúak totyogó kisgyerkőcnek csúfolták.

A Csábán nevet apja adta neki. A szó nomád pásztort jelent, és Akkus mindennél jobban vágyott arra, hogy fia soha ne legyen harcos, csak békés gazda.

Csábánnak volt egy kutyája: Bátor. Egy farkasölő szuka kölyke. Az anyát agyonrúgta a vezércsődör, ezért nyolc kiskutyája a jurtába került. Hetet Akkus gyorsan elajándékozott, mondván: „Bajlódjon velük más!” De a legkisebbet, a könnyes szeműt Csábán megtarthatta magának. És mivel a kölyök még egy lepkétől is megijedt, ezért elnevezte Bátornak, hátha a neve majd hatással lesz rá.

Hát, ha bátor nem is lett, de szemtelen annál inkább. Étvágya kielégítése érdekében a legnagyobb arcátlanságra is képes volt, de ha valaki csúnyán nézett rá, nyüszítve menekült.

Bátor egyéves volt Altináj születésekor, és igyekezett éreztetni a csikóval, hogy ő került előbb a családhoz. Első találkozásuk csak egy félénk összeszagolás lett, aztán a csikó az anyjához, a kutya Csábánhoz futott.

– Szégyelld magad – nevetett a fiú, és szeretettel túrt bele kutyája fehér bundájába. – Gyere, elmegyünk nagyapához, ő mindig ad neked valami finom falatot.

Az aul mintegy húsz jurtából és néhány házból állt, egynapi lovaglásra a Keszi törzs székhelyétől, ahol a nagyúr lakott. Akkus családjának négy jurtája volt, ami már majdnem gazdagságnak, bőségnek számított. Akkust Bőnek szólították. Bővelkedett is jószágokban: majdnem száz lovat, négyszáz juhot, harminc marhát számlált. Csikósai, juhászai, szolgái lesték utasításait, de ő bármit is kért tőlük, velük vállvetve dolgozott. „A példáddal válsz igazi úrrá!” – szokta mondani az apja, Boila, aki ezenkívül rengeteg mondást tudott, amelyek mindig a legmegfelelőbb pillanatban jutottak eszébe.

– Atya! – kiáltott Csábán egy kopottas jurta mellett. – Nem lehet messze, hisz a lova itt áll a karónál – mondta Bátornak. A kutya pislogott.

A fiú megkocogtatta az ajtót, pedig tudta, hogy nincs benn senki.
– Csin kütűsi künál kirszen konaga biradi [Az igazi nomád csak naplemente után jár vendégségbe] – hallotta a háta mögül.
– Atya! Megszületett Altináj! – újságolta a fiú boldogan.
Az öreg tágra nyílt szemmel rámeredt.
– Testvéred lett? Nem is tudtam, hogy az anyád gyermeket vár.
– Jaj, egy csikóról beszélek, nagyapa. Apám nekem ígérte, még mielőtt meglett.
– Apád mindig jó kancaneveket talál ki. Biztos az ifjúkori szerelmeiről jutnak eszébe – nevetett Boila, és felült a lovára.
A fiú az öreg lábába csimpaszkodott.
– Láttad hajnalban a Holdat? Arról nevezte el. Vigyél magaddal, nagyapa! – kérlelte.
Boila lehajolt a nyeregből, megsimogatta Csábán fejét, majd így szólt:
– Messzire megyek, fiú. Majd megnézzük, ha hazaértem – kacsintott, aztán megsarkantyúzta lovát, és elvágtatott.

– Milyen fontos dolga lehet? – gondolkodott hangosan a fiú. – Biztos a többi öreggel találkozik, hogy elnyerje a csontkockáikat.
– Futás! – kiáltott Bátornak. – Versenyezzünk! Én vagyok Altináj.

Futásnak eredt, a kutya utána. Sebesen rohant a sajtszárító állványok között, és közben tényleg valami utolérhetetlen versenylónak képzelte magát. Bátor mögötte futott, nem igazán értette a játék lényegét.

Kiss Attila: Altináj
Herbszt László rajzaival
Móra Könyvkiadó, Budapest, 2022
360 oldal, a könyvre nyomtatott ár 3499 Ft,
kedvezményes online ár a kiadónál 2974 Ft