Miért és hogyan? | Herczog Noémi: KUSS! – Feljelentő színikritikák a Kádár-korban

Posted on 2023. január 8. vasárnap Szerző:

0


Tóth Zsuzsanna |

Nem csupán a szerző vágta nagy fába a fejszéjét, de én is, amikor nekiláttam Herczog Noémi könyvének. Kuss! című műve ugyanis a színház mögötti félárnyékos világ, vagyis a színházakat irányító kultúrpolitika, szűkebben a színikritikák világába vezet. (Talán ezért is késlekedtem nyár közepe óta.)

A cím már önmagában is rendkívül izgalmas ígéret a szakma és a színházszerető nagyközönség számára is, de a célirányosan tovább fókuszált alcím még fokozza a várakozást. Miért? Mire gondoljunk e szépséges hazában, ahol az elhíresült és bélyegként használt III/III-as jelző és felszínes tartamának ismeretén túl nem nagyon akarják előásni, mi mindent rejt egész elhallgatott múltunk. Ki, milyen indítékokból, hogyan vált „besúgóvá”, milyen volt abban a légkörben élni és létezni, művésznek lenni? Minden próbálkozások ellenére a „kinembeszéltség” ugyanúgy jellemző közéletünkre, mint magánélményeinkre – de most némiképp előrébb jutunk ezen a területen.

Nem az egyes kritikusok „leleplezése” Herczog Noémi szándéka. Meggyőződésem, hogy valójában a miért és a hogyan érdekli: magának a rendszerszerű működésnek a mechanizmusa.

A hosszas bevezető nem arra kell, hogy elfedje a kötettel kapcsolatos tétovaságaimat, habár jómagam – nem teljesen laikusként, ám mindenképpen – kívülről nézem a színikritikusok világát. (Kifejezetten nagy érdeklődéssel olvasok kritikákat, vannak nagy kedvenc szerzőim a múltból és jelenből egyaránt.) De hogy végül is kinek szólnak a kritikák, máig nem igazán dőlt el számomra.

A kritika egyik funkciója nyilván a közönség (a kritikát olvasó, színházba járó közönség) tájékoztatása. A másik a szakmai visszajelzés, ami egyaránt fontos lehet az alkotóknak és a kritikusi közösségnek is. Valószínűleg az sem mellékes, hogy lenyomata maradjon a létrejött előadásnak, a műnek. De hogyan írnak kritikát a kritikusok? „Kritizálnak”-e mindenáron, vagy csupán gondolkodnak egy-egy előadásról, annak kapcsán a műről, szerzőről, rendezői szándékról, érvényes színházi technikákról, esetleg többről is: társadalmunk állapotáról, kulturális életünk színvonaláról? Mennyire ismeretterjesztő, „népművelő”, mennyire marketing vagy/és mennyire saját ízlést tükröző, netán „vagdalkozó” egy-egy kritika? Sérti-e az alkotók lelkét – többnyire akaratlanul – a kritikát író személy véleménye? És milyen – miért, hogyan, kinek az érdekében született – a „feljelentő kritika”? Végül pedig: mit értünk a kifejezésen?

Nem vállalkozhatom arra, hogy egyetlen rövid írás révén öntsek tiszta vizet a pohárba – ráadásul tömören. A könyv szerzője, Herczog Noémi sem erre vállalkozott, noha írásában előkerülnek ezek a kérdések is, és sokféle megközelítést találunk. Műve doktori disszertációnak indult, ám annak megszületése után – a továbbgondolkodás során – túlnőtt eredeti célján. Maradtak benne olyan jegyek, amelyek – mint a fogak közé akadt pici mogyoródarabka – kicsit irritálnak. Ez elsősorban az legújabb kori kritikusok, színháztudósok tudományos nyelvi zsargonja, aminek okán a mű bizonyos tételeit olykor szótárral kell olvasni. (Persze ez túlzás.) Ez a nyelvezet szerencsére nem általános, hiszen vannak kifejezetten olvasmányos részek, de éppen az elején nehéz megemészteni a riasztó tudományosságot. Ugyanakkor elismerem, mindez szükségszerű és érthető, hiszen társadalomismereti, politika-, szociológia-, esztétika- és történettudományi vonatkozások keverednek a színháztörténet/színháztudomány elemei közé.

Ha lehetne zanzásítani – de nem lehet – a könyv tartalmát, akkor csak úgy foglalnám össze: a mű megmutatja, hogyan szivárgott be és vált egyedivé (sajátosan magyarrá) a sztálinista idők feljelentő kritikája a kádári időkben, és hogyan vehetjük észre ennek ma is lappangó jelenlétét. Mert éppen jelenünk felbukkanó átsejlései miatt izgalmas Herczog Noémi könyve, és ez hagy kérdéseket bennünk az elolvasása után is. Felfedezni, megismerni jelenünkből azt, ami a múltban gyökerezik – úgy vélem – minden gondolkodó lény számára végigjárandó folyamat. Felismerni azokat az ismétlődéseket, mozgatórugókat, amelyek láthatatlanul, tudatunkba épülve motiválják ítéleteinket, tetteinket. Vagy csupán egy másik szemszögből ránézni a saját életünkre.

Talán éppen ez okozza, hogy számomra azok a könyv legizgalmasabb fejezetei, melyekben azon színházi bemutatók, alkotók, kritikusok – és kultúrpolitikusok, újságírók – jelennek meg, amiket/akiket már láttam, olvastam. Végtelenül tanulságos az is, ahogyan néhányan elkezdenek a feljelentő kritika ellen dolgozni. (Valószínűsíthető, hogy a ma is érvényes óvatosság; „nehogy baja essék valakinek a kritikámból”; a vattába csomagolt véleményezési attitűd gyökerei valahol itt keresendők.)

A szerző megemlíti, hogy kutatásai során mennyi nehézségbe ütközött, hiszen az ideológiai irányítás, a színházi kritikákkal szembeni elvárások megfogalmazása – híven a sztálini hagyományokhoz – nálunk is jobbára informálisan terjedt. Ami aztán teret engedett az ideológiai befolyásoláson túl egyéni, szeszélyes manipulációknak, öncenzúráknak, érdekharcoknak – fenntartva a folytonos bizonytalanság légkörét. A sokszor kibogozhatatlan indítékokat ráadásul a szelektív emlékezet tévedései is alakítják…

Ennek ellenére Herczog Noémi könyve rendkívül nagy tényanyagot kínál fel tanulmányozásra, gazdag hivatkozási anyaggal, háttér-információkkal, meglehetős tárgyilagossággal. Nem könnyű olvasmány, mégis figyelemre érdemes kötet. Mint valami indítómotor: felpörgeti az olvasó gondolkodását.

Herczog Noémi

Herczog Noémi: KUSS!
Feljelentő színikritikák a Kádár-korban

SZITU sorozat
Kronosz Könyvkiadó, Pécs, 2022
480 oldal, teljes bolti ár 3500 Ft,
kedvezményes ár a kiadónál 2800 Ft
ISBN 978 615 633 9515

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

A könyv címoldalán egy kisfiú Népszabadságot olvas a Múzeumkertben 1959-ben. Vajon mit olvas benne? Umberto Eco nyomán erre azt mondhatjuk, hogy ez legalább annyira múlik a kisfiún, mint a cikk szerzőjén. Ha ezt elfogadjuk, akkor már nem járunk messze a Kádár-kori feljelentő színikritika, azaz a denunciálás megértésétől. Mert a feljelentő kritika nemcsak a kritikusról, hanem az olvasóról is szól.
Ez a könyv pedig arról, hogy a feljelentő színikritikán keresztül mit tudhatunk meg a Kádár-kori színikritika láthatatlan erővonalairól. És arról, hogy mi lett egy régi sztálinista technikából a Kádár-korban. A nyilvános denunciálások nem uralják a Kádár-kori színikritikát, különösen 1963 után nem. Paál István Tangóját, a Tragédiát nem jelenti fel a kritika, legfeljebb finoman elhatárolódik, de leginkább védelmez.
A Kádár-kori denunciálásról mint nem reprezentatív, de létező jelenségről azért érdemes mégis beszélni, mert belőle megérthető a kor kultúrairányításának szimbolikus momentuma. A nem szabad sajtó kontextusában átalakul a kritikák olvashatósága: a feljelentés gyanúja pedig e függő viszony ikonikus jele. Mihez kezd ebben a közegben a kritikus? Melyek az „ügyész” és melyek az „ügyvéd” stratégiái? Milyenek a szabadulóművészeti kísérletek? És mit tanulhatunk a feljelentő kritika társadalompszichológiai-hermeneutikai értelmezéseiből ma, amikor színikritikát írunk és/vagy olvasunk Magyarországon?