Álarcok, jelmezek, sok pezsgő ǀ ifjabb Johann Strauss: A denevér

D. Magyari Imre ǀ

Mi tagadás, egy hosszadalmas orvosi kezelés után határozottan vágytam arra, hogy elmenjek A denevér előadására és elandalítsanak a felcsendülő dallamok. Ilyesféle élethelyzetben az ember megbocsátóbb; emlékszem, amikor egyetemi éveim után vidékre mentem tanítani, nem volt olyan budapesti színházi előadás, ami nekem ne tetszett volna. De úgy látszik, azóta szigorúbb lettem.

Ha el is andalítottak a melódiák, nem tudtam kibékülni a librettóval (írói Richard Genée és Carl Haffner; először német vígjáték volt, aztán francia, párizsi vaudeville [vódvil], azaz zenés bohózat). Amit idáig, bevallom, nem ismertem, ez az operett eddig kimaradt az életemből. Sőt igazából a többi is… Néhány kivétel akad azért. Így az 1954-ben bemutatott Csárdáskirálynő, amit még gyerekként láttam a tévében; ugyanúgy Szinetár Miklós rendezte, aki ezt A denevért, aminek 2001. június 28-án volt a premierje. (Hm. Szinetárt ugyanaz? Meg kéne kérdezni, ő mennyire azonos 1954-es önmagával. Vagy akár 2001-es önmagával.)

A denevér első osztályú, sőt osztályon felüli zene. Csak azért nem mondom zseniálisnak, mert ha az ifjabb Johann Strauss (nekem már csak megmarad a saját kora írásmódja szerint Straussnak… DMI) zseni, akkor mit mondjunk Lisztre vagy Bartókra? Vagy lágyuljunk el és nevezzük Strausst is zseninek? De ehhez el kell lágyulnunk? Nehéz kérdés; semmiképp se a bécsi újévi koncertet nézve gondolkodjunk el rajta.

Igen, A denevérben felhangzó keringők, a Kacagó-dal, a Brüderlein und Schwesterlein a fülbe másznak, finomak és édesek, mint egy pohár tokaji aszú – hogy egy olyan italt említsek (nem könnyű pedig), amit nem isznak a darab során. De ez, fájdalom, nem szünteti meg a szövegkönyv bakugrásait, amelyeket spiccesen azért nem veszünk észre… Az hagyján, hogy a harmadik felvonás teljességgel átcsúszik az irrealitásba; ám csússzon.

A színhely egy imaginárius börtön, de itt nem Száll a kakukk fészkére, hisz ez a börtön a legkevésbé sem börtönszerű, ebben a rendezésben végképp nem. A hullarészeg Frosch (Szabó Győző) a közönséghez beszél, még meg is énekelteti, Frank fogházigazgató (Bátki Fazekas Zoltán) egy buliból érkezik, igencsak kapatosan, aztán becsenget Ida (Tallós Andrea) és Adél (Kriszta Kinga), aztán – a sorrendről nem kezeskedem – Eisenstein (Szappanos Tibor), meg Rosalinda (Horti Lilla), aztán Falke (Haja Zsolt) – ő már nem is a börtönajtón jön be, hanem bal (bál) egyről, a realitás maradékának a maradéka is elillan, huss, miként ah, a mámor. És pillanatokon belül itt az egész vendégsereg Orlovszkij herceg (Meláth Andrea) báljáról. Alfréd (Horváth István), ugye, eleve itt volt, mégpedig Eisenstein helyett – lovagiasan beugrott a haverja szerepébe, hogy ne essen folt a haverja feleségének becsületén, pedig egyébként azon épp akkor készültek foltot ejteni, amikor a börtönigazgató két rendőrrel megjelent a valódi férjért.

Nézzük akkor a szövegkönyvet!

Adott tehát egy házaspár, Gabriel von Eisenstein meg a felesége, Rosalinda. Szeretik egymást? Kötődnek egymáshoz? Igazából nem derül ki. A férj rutinosan csipkedi a szobalány, Adél gömbölyűségeit, aki ezt csak tessék-lássék utasítja vissza. Rosalindának lelkesen teszi a szépet egykori udvarlója, a borissza tenorista – az előadás egyik legjobb poénja, hogy egy ponton belekezd még a Vágyom egy nő utánba is, holott A mosoly országa (Lehár) jóval későbbi mű. És Rosalinda most, hogy a férjnek néhány napra börtönbe kell vonulnia, mert itt rend van, hajlandó is lenne elcsábulni. Hiszen elcsábulni jó. Eisenstein azonban nem a börtönbe megy, hanem Orlovszkij herceg báljára (ezért kell Alfrédnek beugrania a börtönbe). Falke hívja meg, aki bosszút akar állni barátja egy tavalyi gonoszságáért. Eisenstein ugyanis egy éve kitette őt denevér-jelmezében és nem éppen színjózanul valahol a városban, úgy ébredt egy padon, azóta is rajta nevet az úri társaság. Falke ugyanakkor Rosalindát is meghívja a bálba, még jelmezt is szerez neki. A bál tehát a mágnes, ami mindenkit magához ránt. Még Adélt is, akit a nővére, Ida hívott oda – ő viszont balettpatkányként már eleve hivatalos.

A bálban Rosalinda felismeri férjét, aki nem ismeri fel a feleségét, így vehemensen udvarol neki, felismeri viszont a szobalányát, de hajlandó úgy tenni, mintha nem ismerné fel, és neki is vehemensen udvarol… Adélnak a börtönigazgató csapja a szelet, szeretne a hóna alá nyúlni, de akkor már ott van Orlovszkij keze, bár a herceg nem férfi, hanem nő, ha férfiakat megszégyenítően vodkázik is.

A végére persze minden rendbe jön.
A teljes irrealitás szférájában.

A denevérben egy nagyon laza erkölcsű világot láthatunk, ahol persze mindenki roppantul ügyel a látszatra. Mindenki másnak hazudja magát, a bálon Eisenstein: Renard márki, Frank: Chagrin lovag, Rosalinda: magyar grófnő (énekel is egy tüzes csárdásféleséget, Klänge der Heimat, távoli, gémeskutas, délibábos hazájáról). Mindenki tudja a másikról, hogy nem az, aminek mondja magát, de úgy tesz, mintha elhinné. Hiszen ha megszegné a játékszabályokat, ő sem mondhatná magát annak, aminek mondja. (Eisenstein a „hétköznapi” életében is a nevébe illesztette a von szócskát.) És mindenki eltűr mindent a másiknak, cserébe neki is mindent eltűrnek. Egy-egy megcsalt férj esetleg berzenkedne, de mivel neki is van mit a fejére olvasni, elhallgat. A nagy érzelmeket itt hírből sem ismerik. Itt italmárkákat ismernek.

Szóval ilyen A denevér – a Monarchia – világa. Hiszen a mű a Monarchiában született, 1874 áprilisában mutatták be, a ma is működő Theater an der Wienben. Nyolc év alatt pedig Budapestre is eljutott, épp ide, az Operába. Ez a világ nem is zavarna, az inkább, hogy a szövegkönyv minderre maradéktalanul igent mond. (Egy librettótól Strauss sem várt mást.) Így élünk, nem rossz ez. Főleg akkor nem, ha iszunk. Igyunk! Konyakot, bort, vodkát, de a leginkább pezsgőt! Arra úgyis mindent rá lehet fogni, Eisenstein ki is mondja: Látod, a pezsgő az oka mindennek! A pezsgő ennek a társaságnak kinevezett, elismert királya, így is említik a harmadik felvonás fináléjában. Ferenc József elbújhat a Champagner der Erste mellett.

Létezik e korról egy kiváló könyv, a 19. századi tudós, Csáky Móric munkája, Az operett ideológiája és a bécsi modernség.* Ennek a Modernség és szexuális szabadság című fejezetében olvashatjuk: „A kettős morál, ami csak titokban tűri el mindazt, amit a nyilvánosság előtt nem vállalhat, elfojtási folyamattal járt együtt, s ez a XIX. század végén, mindenekelőtt az ifjabb generáció körében, egyre rosszabb közérzetet eredményezett.” Azért nem véletlen, hogy az elfojtás (…) Freud egyik legfontosabb szava.

Szinetár Miklós értő és biztos, avatott kézzel tette színpadra A denevért, kiváló segítőket választva Csikós Attila díszlettervező, Vágó Nelly jelmeztervező, valamint Lőcsei Jenő koreográfus személyében. Az előadás semmit sem öregedett. A közönség teljes joggal tapsolja meg a második felvonás impozáns díszletét, Orlovszkij herceg palotáját, benne a vendégsereggel, az énekkarral. (Gondolom, ez nem csak az általam látott előadáson történt így.) Remekül szól a zenekar, a karmester Rajna Martin. Van az előadásban humor, fricska, jókedv, szellemes dalszövegek is, ki van találva minden, a szerkezet remekül működik, mint Eisenstein zenélő órája. Minden részletében illúziót keltő – szerencsésen híjával bármiféle aktualizálásnak. Mestermunka. Csak épp az időt nem mutatja. Vagy ez nem is az operett dolga?

Fotók: Operaház (A képeken korábbi előadások szereplői láthatók.)

ifj. Johann Strauss: A denevér
Rendezte: Szinetár Miklós
A látott előadás: 2023. január 4.
Magyar Állami Operaház
További előadások: január 8. vasárnap;, 11. szerda;
13. péntek; 15. vasárnap (11-kor)

*Csáky Móric: Az operett ideológiája
és a bécsi modernség 
Fordította: Orosz Magdolna, Pál Károly, Zalán Péter
Európa Könyvkiadó, Budapest, 1999
344 oldal
ISBN 963 076 3265