Jeffrey Archer: A tizenegyedik parancsolat (részlet)

Első könyv // A csapatjátékos

1. fejezet

Abban a pillanatban, hogy kinyitotta az ajtót, megszólalt a riasztó.

Ami igencsak meglepő volt, mivel ekkora baklövést legfeljebb kezdőtől várna az ember, márpedig Connor Fitzgeraldot minden kollégája vérbeli profinak tartotta.

Arra számított, jó néhány percbe beletelik, mire a helyi policia kivonul a betörés színhelyére, a San Victorina negyedbe.

Egy-két óra hátravolt még a Brazília elleni éves rangadó kezdetéig, de Kolumbiában már a tévékészülékek fele bekapcsolva állt. Ha a kezdőrúgás után tört volna be a kis zálogházba, a rendőrség valószínűleg a füle botját sem mozgatja, míg a bíró le nem fújja a mérkőzést. Köztudomású volt, hogy a helybéli bűnözők úgy tekintik, a meccs ideje alatt másfél óráig szabad a vásár. Fitzgerald terveihez azonban feltétlenül szükség volt arra, hogy a rendőrség napokon át szorosan a nyomában legyen, mégse kapják el. Hetekbe, talán hónapokba is telik majd, míg rájönnek, valójában mi volt a szombat délutáni betörés jelentősége.

A riasztó csengője még mindig szólt, amikor Fitzgerald becsukta a hátsó ajtót, és átsietett a kis raktárhelyiségen, a boltocska elülső részébe. Ügyet sem vetett a polcokon sorakozó órákra, a celofánzacskókban őrzött smaragdokra, a mindenféle alakú és méretű aranytárgyakra, amelyek finom szövésű drótháló mögött voltak kiállítva. Mindegyiken kis cédula, rajta gondosan feltüntetve a név és a dátum, ameddig a megszorult tulajdonos kiválthatja a családi értéktárgyakat. Ritkán jött vissza értük bárki is.

Fitzgerald félrehúzta a raktárt az üzlethelyiségtől elválasztó gyöngyfüggönyt, és megállt a pult mögött. Tekintete megpihent egy ütött-kopott bőrtokon, amely a kirakat közepén díszelgett egy állványon. A fedelén megfakult aranyozással D. V. R. kezdőbetűk álltak. Fitzgerald mozdulatlanul várt néhány másodpercig, míg meg nem bizonyosodott róla, hogy senki nem jár az utcán a bolt előtt.

Amikor aznap délelőtt behozta a zálogházba a megrendelésre készült mesterművet, közölte a tulajdonossal, hogy még ma elutazik, és nem áll szándékában visszatérni Bogotába, úgyhogy nem kell megvárnia a szokásos hat hónapot, nyugodtan eladhatja a fegyvert. Fitzgeraldot nem lepte meg, hogy máris kint van a kirakatban. Ilyen remek darab valószínűleg nincs is több a városban.

Épp át akart mászni a pulton, amikor valaki elballagott az utcán a kirakat előtt. Fitzgerald megdermedt, de a fiatalember figyelmét teljesen lekötötte a bal füléhez szorított tranzisztoros rádió. Ha oda is pillantott volna, valószínűleg próbababának nézi a boltban álló figurát. Amint elhaladt, Fitzgerald átugrott a pulton, és a kirakathoz ment. Gyors pillantást vetett az utcára, de nem látott egy teremtett lelket sem. Felkapta az állványról a bőrtokot, aztán visszaugrott a pult mögé. Még egyszer hátrafordult, és kilesett az utcára, hogy biztosan nem volt-e szemtanúja a lopásnak.

Félrehúzta a gyöngyfüggönyt, és a hátsó kijárat felé igyekezett. Az órájára pillantott: a riasztó már kilencvennyolc másodperce szólt. Kilépett a sikátorba, és hegyezte a fülét. Ha meghallja egy rendőrautó szirénájának vijjogását, balra fordul, és azonnal eltűnik az üzlet mögött kanyargó sikátorok útvesztőjében. De a riasztó csengőjén kívül semmi más zaj nem verte fel a környék csendjét. Így aztán jobbra fordult, és könnyed léptekkel elsétált a Carrera Septima irányába.

A járda szélén először balra, majd jobbra pillantott, átvágott az autók között a gyér forgalomban, és átment a túloldalra. Egyszer sem nézett hátra. Aztán belépett egy zsúfolt kis étterembe, ahol szurkolók zajos csoportja vett körül egy nagy képernyős tévét.

Azok se nem láttak, se nem hallottak. Nem érdekelte őket semmi, csak Kolumbia tavalyi három gólja, melyekről vég nélküli ismétléseket adtak. Fitzgerald letelepedett egy sarokasztalnál. Habár innen nem látta tisztán a tévét, az utca túloldalára azonban nagyon is jól kilátott. A zálogház bejárata fölé kiakasztva kopott cégtábla hintázott a délutáni szellőben, J. Escobar. Monte de Piedad, establecido 1946 felirattal.

Eltelt jó néhány perc, mire csikorogva fékezett a bolt előtt egy járőrkocsi. Amikor Fitzgerald meglátta, hogy két rendőr belép a boltocskába, felállt az asztalától, és lezserül kisétált az étterem hátsó kijáratán a csendes szombat délutáni utcára. Leintette az első szembejövő taxit, és feltűnő dél-afrikai akcentussal azt mondta:

– El Belvedere, Plaza de Bolívar, por favor. – A sofőr kurtán bólintott, mintegy jelezve, hogy nem óhajt hosszabb társalgásba bonyolódni. Fitzgerald bemászott a rozoga sárga taxi hátsó ülésére, a sofőr pedig felhangosította a rádiót.

Fitzgerald megint az órájára nézett. Egy óra múlt tizenhét perccel. Néhány perc késésben van az eredeti tervhez képest. A beszéd már elkezdődött; de mivel mindig közel háromnegyed óráig tartott, még bőven volt ideje, hogy elintézze azt, amiért Bogotába jött. Kissé jobbra húzódott az ülésen, hogy a sofőr biztosan láthassa a visszapillantó tükörben.

Azt akarta, hogy ha majd a rendőrség nyomozni kezd, ne legyen hiány tanúkban, akik látták, és nagyjából ugyanazt a személyleírást adják róla: fehér férfi, ötven körül, hajszállal magasabb száznyolcvan centinél, talán kilencven kiló, borotválatlan, sötét, kócos haj, külföldire valló öltözék, idegenszerű, de nem amerikai kiejtés. Remélte, hogy legalább egy közülük felismeri a dél-afrikai akcentust. Fitzgerald mindig is remekül tudott akcentusokat utánozni. Gimnazista korában sokszor meggyűlt a baja amiatt, hogy a tanárait parodizálta.

A rádióban megállás nélkül nyilatkozott egyik futballszakértő a másik után, a meccs valószínű végeredményét jósolgatva. Fitzgerald igyekezett nem odafigyelni az idegen nyelvű szövegre, amit alig értett, habár korlátozott szókincse az utóbbi időben gyarapodott a falta, a fuera és a gol kifejezésekkel.

Amikor a kis Fiat tizenhét perc múlva lefékezett az El Belvedere előtt, Fitzgerald átnyújtott tízezer pesót, aztán gyorsan kiszállt, mielőtt a sofőr meg tudta volna köszönni a feltűnően busás borravalót. Persze nem mintha a bogotái taxisok arról lennének híresek, hogy túlzásba viszik a muchas gracias kifejezés használatát.

Fitzgerald felszaladt a hotel lépcsőin, elhaladt a libériás portás mellett, és bement a forgóajtón. Az előcsarnokban a recepcióspulttal szemben sorakozó liftekhez sietett. Pár pillanatig kellett csak várakoznia, a négy lift közül az egyik már le is érkezett a földszintre. Amikor szétnyílt az ajtó, belépett, és megnyomta a nyolcadik emelet gombját, majd villámgyorsan az ajtó zárógombját is, hogy senki ne léphessen be mellé. A nyolcadik emeleten végigsétált a süppedős szőnyeggel borított folyosón a 807-es szobáig. Plasztikkártyáját a zárba csúsztatta, és várta, hogy felgyulladjon a zöld lámpácska. Miután kinyílt az ajtó, kiakasztotta a Favor de no Molestar táblát a kilincsre, majd belépett, és elreteszelte az ajtót.

Ismét az órájára pillantott: huszonnégy perc múlva két óra. Úgy számított, a rendőrség mostanra már távozott a zálogházból. Nyilván úgy döntöttek, hogy tévedésből szólalt meg a riasztó. Valószínűleg felhívták Escobart vidéki házában, hogy tájékoztassák a betörésről, és megkérték, hogy ha majd hétfőn visszatért a városba, ellenőrizze, minden megvan-e. Csakhogy ő addigra már rég visszatette a kopottas bőrtokot a kirakatba. Hétfő reggel Escobar nem fog más hiányt találni, mint az egy-két zacskónyi csiszolatlan smaragdot, amit a rendőrök zsebre vágtak. Mennyi időbe telik, mire rájön, hogy egy kis apróság mégis hiányzik? Egy nap? Egy hét? Egy hónap? Fitzgerald úgy döntött, megpróbál majd egy-két nyomot hagyni, hogy kicsit felgyorsítsa a dolgokat.

Levette a zakóját, egy szék támlájára terítette, aztán felemelte a tévé távirányítóját a kisasztalról. Bekapcsolta a készüléket, és leült a kanapéra. A képernyőn Ricardo Guzman arca jelent meg.

Fitzgerald tudta, hogy Guzman jövő áprilisban betölti az ötvenet, de száznyolcvanöt centis termetével, dús, fekete hajával és délceg tartásával akár azt is elhitette volna az őt csodáló tömeggel, hogy még negyven sincs. Na persze a kolumbiaiak nemigen várják el a politikusaiktól, hogy bármiben is igazat mondjanak.

A közelgő elnökválasztáson legesélyesebb jelöltként induló Ricardo Guzman a New York-i kokainforgalom nyolcvan százalékát a kezében tartó, évente egymilliárd dollár bevétellel rendelkező Cali kartell főnöke volt. Senki nem tudta, hogy a Manhattanben elkövetett gyilkosságok közül hány írható a kartell számlájára. Persze mindezek az információk Kolumbia három országos napilapjában sohasem jelentek meg, talán azért, mert az ország legtöbb újságja Guzman kezében volt.

– Elnökké választásom után a legelső dolgom az lesz, hogy államosítom azokat a cégeket, ahol amerikaiaké a részvénytöbbség!

A nem túl népes tömeg, amely betöltötte a Plaza de Boliváron a kongresszus épületének lépcsőit, kitörő lelkesedéssel éljenzett. Ricardo Guzmannak a tanácsadói újra meg újra elmondták, hogy csak időpocsékolás a meccs napján bármiféle beszédet tartani, de ő nem hallgatott rájuk. Arra számított, hogy tévénézők milliói fogják a csatornákat váltogatni a meccs előtt, és ha csak egy-két percre is, mindenképpen belehallgatnak a beszédébe. Aztán alig egy óra múlva meglepetten láthatják majd, amint megjelenik a zsúfolt stadionban. Guzmant untatta a futball, de tudta, hogy ha egy-két perccel a hazai csapat pályára lépése előtt bevonul a stadionba, ez jó alkalom lesz arra, hogy elvonja a tömeg figyelmét Antonio Herreráról, a jelenlegi alelnökről, legfőbb riválisáról. Herrera a VIP-páholyban fog ülni, Guzman azonban a lelátó közepén, az egyik kapu mögött. Ezzel is azt akarta kifejezni, hogy ő egy a nép fiai közül.

Fitzgerald úgy számított, még hat perc lehet hátra Guzman mondandójából. Már vagy tucatszor hallotta tőle ugyanezt a beszédet, zsúfolt termekben, félig üres kocsmákban, utcasarkokon, egyszer még egy buszpályaudvaron is, ahol egy nyitott busz hátulján állva szónokolt a választópolgároknak.

Fitzgerald az ölébe fektette a kopottas bőrtokot.

– …Antonio Herrera nem liberális jelölt – sziszegte gúnyosan Guzman –, hanem az amerikaiak jelöltje! Nem több, mint egy hasbeszélő bábuja, minden szavát a Fehér Házból diktálják! – A tömeg éljenzett.

Még öt perc, számolgatott magában Fitzgerald. Kinyitotta a tokot, és lenézett a Remington 700-asra, amelyet alig néhány órára adott csak ki a kezéből.

– Hogy merészelik az amerikaiak azt feltételezni, hogy mi mindig úgy táncolunk, ahogy ők fütyülnek? – ordította Guzman. – És csak azért, mert mindenható atyaúristennek képzelik a dollárjukat! – A tömeg még hangosabban éljenzett, Guzman pedig előhúzott a zsebéből egy egydolláros bankjegyet, és darabokra szaggatta George Washington arcképét.

– Egyvalamiről biztosíthatlak benneteket! – folytatta, konfettiként szétszórva az emberek feje fölött az apró, zöld fecniket.
– Isten nem amerikai – mormogta előre Fitzgerald.
– Isten nem amerikai! – ordította Guzman.
Fitzgerald óvatosan kivette a McMillan puskatust a bőrtokból.

– Két hét múlva Kolumbia polgárai előtt lehetőség nyílik arra, hogy kinyilvánítsák véleményüket! – ordította Guzman.

– Négy perc – mormolta Fitzgerald, felpillantott a tévére, és utánozta a jelölt mosolyát. Kivette a helyéről a rozsdamentes acél Hart csövet, és a puskatusra csavarta. Mint kesztyű a kézre, úgy simult rá.

– A világpolitikai csúcstalálkozókon Kolumbia ismét ott ülhet a tárgyalóasztalnál, és nem csak az újságokban olvashatunk róluk másnap. Egy év múlva az amerikaiak már nem úgy fognak kezelni minket, mint harmadik világbeli országot, hanem mint egyenrangú partnert!

A tömeg felmorajlott, Fitzgerald pedig kiemelte a Leupold 10 célzókészüléket a tokból, és belecsúsztatta a két kis vájatba a puskacső tetején.

– Száz napon belül olyan változásokat tapasztalhattok majd az országban, amilyeneket Herrera száz év alatt sem tudna végrehajtani. Mert ha én leszek az elnök…

Fitzgerald lassan a vállának támasztotta a Remington 700-ast. Úgy simult hozzá, mintha régi jó barátja lenne. De hát az is volt: a legapróbb alkatrészig az ő igényei szerint, kézi munkával készült.

A teleszkópot a tévéképernyőre irányította, és a célkeresztek sorát addig igazgatta, míg egy centivel az elnökjelölt szíve fölé kerültek.

– …legyőzzük az inflációt…
Még három perc.
– …legyőzzük a munkanélküliséget…
Fitzgerald kieresztette a benn tartott levegőt.
– …és így legyőzzük a nyomort is!
Fitzgerald lassan háromig számolt magában, aztán lágyan meghúzta a még töltetlen fegyver ravaszát. Alig hallotta a halk kattanást a tömeg éljenzésétől.

Leeresztette a puskát, felállt az ágyról, és letette az üres bőrtokot. Még másfél perc, mielőtt Guzman belekezdene Tom Lawrence, az amerikai elnök rituális gyalázásába.

Fitzgerald kivett egy lőszert a bőrtok oldalsó kis zsebéből. Felnyitotta a tárat, belecsúsztatta a golyót, aztán egy határozott mozdulattal bekattintotta.

– Ez lesz Kolumbia polgárainak utolsó esélye, hogy jóvátegyék a múlt hibáit – harsogta Guzman, minden szóval magasabbra emelve hangját. – Egyvalamiben biztos vagyok…

– Egy perc – mormolta Fitzgerald. Guzman beszédének utolsó egy percét szóról szóra, betéve tudta. Elfordult a tévé képernyőjétől, és lassan a franciaablakhoz sétált.

– …nem szabad elszalasztanunk ezt a soha vissza nem térő alkalmat.

Fitzgerald félrehúzta a csipkefüggönyt, és lenézett a Plaza de Bolívar északi felére. Az elnökjelölt a kongresszus épületének legfelső lépcsőfokán állt. Épp készült bevetni a kegyelemdöfést.

Fitzgerald türelmesen várt.
– Viva la Colombia! – harsogta Guzman. – Viva la Colombia! – visszhangozta a megmámorosodott tömeg, amelynek soraiban stratégiai helyeken álltak Guzman fizetett emberei.

– Én szeretem a hazámat! – jelentette ki a jelölt. Még fél perc volt hátra a beszédből. Fitzgerald széttárta az ablak szárnyait.

Guzman hangja suttogássá halkult.

– És ez az egyetlen oka, amiért elnökként akarom szolgálni ezt az országot.

Fitzgerald lassan ismét a vállához emelte a puskát. A téren minden tekintet a jelöltre szegeződött, aki azt kiáltotta:

– Dios guarde a la Colombia! – Az ordítás fülsiketítővé vált, ahogy Guzman magasba emelte két karját, a tömeg pedig visszhangozta: Dios guarde a la Colombia! Guzman másodpercekig győzedelmes mozdulattal a magasban tartotta karját, ahogy minden beszéde végén. És mint mindig, néhány pillanatig teljesen mozdulatlan maradt.

Fitzgerald egy sorba állította az apró célkereszteket, egy centivel a jelölt szíve fölé, aztán lassan kiengedte a levegőt. Bal kezének ujjai összeszorultak a puska körül.

– Egy… kettő… három – suttogta halkan, aztán lágy mozdulattal meghúzta a ravaszt.

Guzman arcán még ott volt a mosoly, amikor a golyó a mellkasába csapódott. Egy másodperccel később összecsuklott, mint egy marionettbábu, amelynek elnyisszantották a madzagját. Mindenfelé csontszilánkok és húscafatok röpködtek szét, a Guzmanhoz legközelebb állókat vér fröcskölte be. Az utolsó, amit Fitzgerald látott belőle, a széttárt karja volt, mintha egy láthatatlan ellenségnek adná meg magát.

Fitzgerald leeresztette a válláról a puskát, aztán gyorsan becsukta az erkélyajtót. Végrehajtotta a megbízatását.

Most már csak arra kell ügyelnie, hogy meg ne szegje a tizenegyedik parancsolatot.

Jeffrey Archer: A tizenegyedik parancsolat
Fordította: Gieler Gyöngyi
General Press Kiadó, Budapest, 2022
376 oldal, teljes bolti ár 4490 Ft,
kedvezményes ár a lira.hu-n 3592 Ft