Lázadó lángok | Jeff Wagner: Type O Negative – Soul on Fire

Hepper Richárd |

Mit adhat egy rock-életrajz valakinek, aki nem az adott műfaj rajongója? A kérdés, persze, engem nem érint: rengeteg rock-könyvet, életrajzot olvastam. (Persze mást is.) Megannyi különböző, egyedi élet, felfogás, mégis majd mindegyikben visszatér egy alapvető minta: ígéretes kölyök => felszabadult, csóró zenekar => megérdemelt siker => drogok => kilábalás több ütemben => az élet újraértelmezése. Kivétel: Jeff Wagner könyvének főszereplője, Peter Steele. De kicsoda ez a pincemély hangú kolosszus?

Ez az írás a Type O Negative (továbbiakban TON) nevű amerikai zenekarnak és frontemberének krónikája. Aki már tudja, mi az a doom/gothic metal stílus, annak innentől kezdve könnyű lesz, aki meg nem, annak magyarázok egy kicsit (az első csoport tagjai ezt a részt átugorhatják).

A gothic metalt a heavy metal egyik alműfajaként tartják számon, mely a heavy metal súlyosságát, sötét melankóliával, nem ritkán gótikus témákkal, hangulattal ötvözi. Számos stílusjegyében a gothic rock műfajból származtatható. A könyv főszereplője, Peter Steele 2010-ben elhunyt, a TON ettől kezdve nem aktív.

Peter Steelről nem egyszerű tudni bármit is, életének alapmintája az ellentmondás. Ezen nem sokat segítettek az interjúkban adott, ötletszerű válaszai. Mi több, egy időben kifejezetten az ellenkezőjét mondta a gondolatainak, így reagálva arra, hogy rendszeresen kiforgatták a mondatait. (Tipikus Steele-féle logika: ha hazudsz a hazugságomról, talán igazat írsz majd.) Mégis: az egyik legfőbb ok maga az énekes örök kereső, tökéletesítő, önmagát felülvizsgáló, a dolgait hihetetlen mélyen megélő személyisége, és persze skatulyákat nem tűrő fantáziája. A behatárolhatatlanság, az ellentmondások lánca azonban nem állt meg a döntéseinél, auraként vette körül. Legjobb példa erre, hogy bár a zenekar többi tagja él, nem nagyon akartak nyilatkozni, még fájó volt a Steel halála ütötte seb. Mégis, Wagner könyve az egyik legátfogóbb, a zenészt, az embert talán legjobban bemutató mű.

Peter ösztönös tehetségű zenész volt, folyton kísérletező, szinte kifogyhatatlan kreatív áradat. Egy-egy dalába annyi ötletet zsúfolt, amennyiből mások egész albumokat töltöttek volna meg, az eredmény mégis egységes, és ha úgy akarja, már-már popzenei módon fülbemászó. (Akárcsak Mike Oldfield vagy a Roxette – úgy tűnik, minden műfaj kap százdallamú prófétát.)

Mindehhez nyelvi zsenialitás párosult. Dalszövegei nem egyszer egész novellát mesélnek el – tagadva tartalmi, műfaji vagy társadalmi korlátokat, az utóbbival nem kevés konfliktust okozva. Nézőpontjai újszerűek, és 8-10 perces dalaiban rengetegszer él a szójátékok adta lehetőséggel.

Egyik dala, a Christian Woman egyszerre tisztelgés a hit, a vallás előtt (még a tagolása is a szentháromságot idézi), de ugyanakkor a pokolban is külön bugyrot érdemlő szentségtörés-zúzás, olyan dallamos tálalásban, ami a zenekar egyik, ha nem éppen a legsikeresebb számává léptette elő. Az már csak hab a korongon, hogy a rádióbarát verzió – ami „pénzhajhász, s*ggnyaló változat” néven került lemezre –, ugyanazt az utat járta be, mint a Bohemian Rhapsody. Akárcsak a Queen dalát, rádiókban ezt sem nem akarta senki lejátszani, mert még megvágva is túl hosszú volt, mígnem aztán egyszer adásba került… és utána gyakorlatilag izzottak a telefonkábelek, annyian akarták újra hallani.

Steele zenéje nem ismert korlátokat. „A berozsdásodott, vén metált leporoló stíluskavalkád” – írták róla, teljesen jogosan. Soha nem lehetett tudni, mi kerül a következő korongra, mi több, még a kiadó sem tudta – pedig ez nem gyakori a zenei világban. Hiába hozott sikert egy polgárpukkasztó vagy szexuálisan túlfűtött album, ha következő nagylemezen nem volt hozzá kedvük, és egészen másképp folytatták. A kritikákra fanyar humorral reagáltak: „nem bánom, hogy nem csak randa szőrös rockerek hallgatnak minket. Bírom kemény bandákat, de ismerjük be, akut p*nahiánnyal küzdenek”. És TON közelében lányokban nem volt hiány.

Peter született szexszimbólum volt. Ha nem lett volna elég a hatalmas, kigyúrt figura, a kontrabasszus hang (Havercsaj mondta: „Felőlem a telefonkönyvet is felolvashatja, csak beszéljen”), öt lánytestvérrel nőtt fel, a flörtölés a lénye részévé vált, a barátnője (és Anne Rice Vámpírkrónikái) hatására magára vett sötét szexuális attitűd pedig fokozta a hatást.

Bár bélyegezték szexistának (is), illetve a turnékon nem fogta vissza magát – „szereztem pár új tapasztalatot… semmi plátói, szigorúan csak testiség” – alapvetően minden érzését hihetetlenül mélyen élte meg, a barátnőire istennőként tekintett. Persze e téren sem mentes az ellenmondásoktól. Fiatalkorában a boltban is csirkemellkast (chest) kért – szégyellte a mellet (breast) kimondani –, később mikor felkérték a Playgirl fotózására, a magazin történetében másodszor, khm… „akciókész” állapotban állt az objektív elé.

Peter provokátor volt. Kritikus gondolkodó, válogatás nélkül leírta, ami nyomasztotta, bőven élt az amerikai kultúrában ismert „szerepjáték” eszközeivel – emlékezzünk a Jó reggelt, Vietnám Robin Williams által megformált Adrian Crownauerére –, valamint a végsőkig feszített szarkazmussal, és fantáziája olyan utakra vitte, ahol más még nem járt. Vette a bátorságot, hogy véleménye legyen, hogy kimondja, sőt arra is, hogy meggondolja magát. „Olyan vékony jégen táncol, ahova kevesen merészkednek, és a pokolba is, nem csinálja rosszul” – írták róla.

Az egyik botránykő-dala a Jesus Hitler, ami arról szól, hogy egy ember testén Hitler és Jézus lelke osztozik, vagyis a Jó és a Rossz harcol benne – a zenekart ezért (is) Európában eleinte nácinak kiáltották ki, újságok támadták, és a koncertjeit sorra mondták le. Josh, a zsidó származású billentyűs pedig furán nézett: „Tehát szerintetek meg akarom ölni magam?” A jelzővel valószínűleg Peter szomszédai (zsidók által lakott környéken élt) sem értettek volna egyet, akiknek olyan sokszor segített a kétméteres izomhegy, hogy a háta mögött szupergójnak nevezték. Nevezték rasszistának is, ami azért vicces, mert Peter jelenlétében senki nem mondhatta ki: nigga (néger). A vádakra TON-ra jellemző választ adtak: társadalmi kísérletként írtak egy Kill every white people szövegű dalt, azzal céllal, hogy „na, ebből mit húztok ránk?”

• Olvass bele!

Szívesen játszottak egyéb tabukkal is: az egyik első albumuk borítójára egy pornófilmből kivágott szuperközeli került. Egy másik dalában a Hedvig és a mérges csonk című botrányfilmet dolgozta fel. Egykori gyakorló katolikusként rendszeresen visszatért a vallás témáihoz, dalba öntve kételyeit. Volt száma határozottan nietzschei ihletéssel: Isten, megunván teremtményei bűneit, szörnyű büntetést eszel ki: megöli magát, hogy az embernek nélküle kelljen élni a világ végezetéig.

Rocksztár volt, viharhangú Istenség, tehetsége, karizmája vitán felül állt. Sokáig mondhatni kétlaki életet él, tisztes polgári munkahellyel, ahonnan szabadságot vesz ki, hogy eljárhasson koncertezni, és sokáig inkább turnékat mond le (amivel lényegében sikertelenségre ítéli az albumaikat), mint hogy otthagyja parkgondozói állását. Végül egy zenésztársa kiválása és a nővére szavai győzik meg: „Ne úgy éld le az életed, hogy azon rágódsz, mi lett volna.” Szeretett munkájából magával visz némi hagyatékot: az egyenruhája után kapott nevét (Green Man), és ez lesz a zenekarának hivatalos színe is.

Még a sikerek csúcsán sem költözik el kis alagsori szobájából, ha teheti, vigyáz édesanyjára, aki udvariasan válaszolgat a Petert kereső telefonhívásokra, és mikor egy szőrmekabát alatt semmit sem viselő lány kopogtat be az ajtón, csak annyit kérdez: „Nem fogsz így megfázni, kedveském?”.

Peter emberközeli volt. Sebezhető. Szakításai, csalódásai, tragédiái – bár dalaiban gyakran groteszk humor fátylával takarva tűnnek fel – lelke legmélyéig hatoltak, és soha nem gyógyultak be teljesen. Gyerekkori szobájának falát saját vérével írt kiáltások tarkították, önmaga legkegyetlenebb kritikusaként szüntelen szétszedte, majd összerakta magát. Talán ez okozhatta, hogy – Messiás-póz ide vagy oda – soha nem volt igazán „magától elszállt” korszaka. Bárkin segített, bárkivel megszólíthatta, és alkalmi beszélgetőpartnerei húsz perc után életre szóló barátnak hihették magukat. Zenéje annyira személyes élmény, hogy minden rajongó úgy érzi, csak neki szól, csak ő értheti. Peter pedig beleépítette fájdalmukat a lelkébe, művészetébe.

Különleges, folyton változó élmény olvasni a könyvet. Először faltam, szinte egyszerre olvastam minden oldalt, meg akartam tudni róla: ki az, akinek a munkássága átjárta életem oly sok pillanatát? Aztán félre kellett tennem: nehéz időszakom volt, és ki akarna ilyenkor még mélyebb sötétségbe merülni? (Persze tévedtem: éppen jól jött volna.)

Újrakezdve olyat éreztem, mint addig soha: nem akarok továbblapozni! Jó volt olvasni, átélni egy hihetetlenül érdekes életút pillanatait, sokat segített, mégis… nem akartam a folytatást, késleltetni akartam a történet végét, ameddig lehet. Peter élete irodalmi értelemben vett tragédia: a főhős egy számunkra fontos értékért küzdve bukik el. Szüleit, otthonát elvesztve összeomlik, hosszú, fáradságos küzdelem után talpra áll, tervez, majd tisztán, energiával tele, zsebeiben új otthonának és új lemezének szerződésével, addig aggódik egy haldokló cicája sorsáért, míg már maga előtt sem tagadhatja: nála legalább ekkora a baj. Kilyukadt vastagbél, emiatt vérmérgezés – a kórházba már nem ér be élve.

Peter mégsem mégsem bukott el. És itt visszakanyarodhatunk írásom kezdeti kérdéséhez: mit mond a könyv egy nem-rajongó számára?

Egyrészt rengeteg konkrét állítást. Peter Steele kimagaslóan intelligens volt, sok mindenről egyedi véleménnyel. Állításaival lehet egyetérteni, de akár ellentmondani is neki (ő is megtette nem egyszer). Belső világunkkal, társdalommal, vallással kapcsolatban felvetett kérdéseit éjszakákon át lehet pörgetni az agyunkban. Sok helyzetet megélt, sokféleképpen reagált, néhány tévedését dalban is megírta.

Aztán rengeteg példát: jót, rosszat egyaránt. A könyv végigkíséri Peter életútját, motivációit, döntéseit – nem egy ismerős lehet lehet/lesz a saját életünkből. Minden elismerésem a művet magyarul kiválóan megszólaltató Dudich Ákosnak – elképzelni sem tudom, hogyan élte végig Peter tragédiáját. De azért választ kapunk néhány „mi lett volna, ha” kérdésre.

Mégis, számomra talán legjelentősebbek az érzelmek. Peter minden érzését a lehető legmélyebben élte át, és találóan, rendszerint egyéni perspektívából nézte, tálalta. Rajongóként nyilván nem lehetek objektív, mégis úgy érzem, az olvasó is nagyon hamar talál rá ismerős, megélt érzelmekre. Attól kezdve pedig a dalok és/vagy a Peter életét bemutató könyv lapjai neki is szólnak.

Jeff Wagner: Type O Negative – Soul on Fire
Fordította: Dudich Ákos
Konkrét Kiadó, Budapest, 2022
300 oldal, a könyvre nyomtatott ár 4800 Ft,
online ár a kiadónál 4080 Ft
ISBN 978 615 589 9157

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

A Soul on Fire átfogó betekintést nyújt az egyik valaha élt legprovokatívabb zenész életébe. Peter Steele zseniális kreativitásának köszönhetően, a Carnivore vad napjai után, a platinalemezes Type O Negative élén kiérdemelte a goth metálisten titulust.
A katolikus iskolában eltöltött napjaitól, a 80-as évek New York-i hardcore világán át, a depresszióval kísért szupersztár státuszig mindent megélő basszusgitáros kitörölhetetlen nyomot hagyott a rajongóiban, a popkultúrában és a Playgirl magazinban.
Ez az életrajz az ő történetét meséli el, ha már maga nem tehette meg.

„Már semmi sem tesz boldoggá, és ettől még rosszabbul érzem magam, mert közben pontosan tudom, hogy valójában nagyon szerencsés embernek számítok. És most nem csak arra gondolok, hogy egy sikeres zenekarban játszom. Szerintem, aki nem vak, tud járni és képes beszélni, annak semmi oka panaszra. Ez ironikus és egyben szomorú is. Sok minden megváltozott az életünkben. Egymást érik a halálesetek és zűrzavar jellemzi a napjainkat. Mindezek ellenére ahelyett, hogy kimennék az utcára és behúznék valakinek, csak mert haragszom a világra, úgy döntöttem, inkább írok egy rakás csapnivaló dalt.” Peter Steele