Jeff Wagner: Type O Negative – Soul on Fire (részlet)

Az epicentrum – Brooklyn

„Erős a hitem, és bízom benne, hogy amikor meghalok,
nem Queensben találom magam.”
Peter Steele, 2007.

A színpadon álló hosszú fekete hajú félisten legyőzhetetlennek tűnik. A megjelenése tiszteletet parancsoló, minden mozdulata jelentéssel bír. Kisugárzása egy diktátoréhoz hasonlít, aki százezer alattvaló felett uralkodik. Négyhúros fegyverét a bal vállán átvetve támadóállásba helyezi, a lába előtt összegyűlt többezer vazallusa pedig csak a parancsra vár. Ebben a pillanatban örökéletű és mindenható, ugyanakkor a legszívesebben a brooklyni otthonában lenne a szüleivel, az alagsori szobájában, a macskái, a szerszámai és tudományos könyvei társaságában. Elviselhetetlen lámpaláz gyötri.

A helyszín a dániai Roskilde fesztivál, az időpont 1996. június 28-a. A középen álló óriás és három társa fenyegetően hatnak a színpadon, a következő pillanatban pedig mennydörgő ritmusokat, baljós dallamokat szabadítanak a tömegre. A gitár, a basszusgitár és a szintetizátor kristálytiszta színeket szőnek, a dob ütemére pedig lüktetni kezdenek a fények. Szenvedélyes előadásmódjuktól minden tűzre kap, a több ezer európai rajongó pedig tátott szájjal nézi a műsort.

A Type O Negative néven ismert kifinomult barbár horda messze keveredett szülőföldjétől, de az elátkozott karrierjük során most először végre a tervek szerint és gördülékenyen zajlottak a dolgok. A közönség megőrült a Christian Woman, a Blood and Fire és a többi mágikus dalért, melyekkel a zenekar elbódította őket. A vén kontinensre a kirobbanóan sikeres Bloody Kisses albumukkal érkeztek, de már az új számokat is játsszák az augusztusban megjelenő October Rust című lemezükről, amely szintén beváltja majd a hozzá fűzött reményeket. A fekete és zöld színekben pompázó brigád hamarosan arany és platina színekkel gazdagítja a színskáláját.

Az együttes frontembere, Peter Steele bizonyos értelemben elvesztette az ártatlanságát 1996-ban. A basszusgitáros-énekes-dalszerző már a 80-as évek kezdetétől küldetést teljesített. A középiskola után alapított bandája, a Fallout közkedveltnek számított Brooklynban. A 80-as évek közepén az új formációja, a sötét kisugárzású Carnivore pedig hatalmas lendülettel törte rá az ajtót a New York-i undergroundra. Amikor 1991-ben megjelent a Type O Negative első albuma, testet öltött Peter víziója. Ahogy teltek az évek, a zenekar jelentősége egyre hangsúlyosabbá vált a rock-metal szcénában, ráadásul úgy, hogy közben még csak nem is érintette a fősodort. A hatalmas siker ellenére, a zeneipar által gyakorolt nyomás és a magánéleti tragédiák kis híján bedarálták Petert. Bár kreatív téren mindig a maga ura volt, a több mint két méter magas óriás számos belső démonnal és kísértéssel küzdött. Ez a harc alaposan elhúzódott, még a 2000-es években is bőven tartott. Azonban ezeket a sötét erőket kordában kellett tartania ahhoz, hogy olyan elképesztő zenéket írhasson, amelyek átsegítették híveit a legnehezebb időszakaikon. Miközben Peter fáradhatatlanul dolgozott a Type O Negative mennybemenetelén és mindenkivel végtelenül nagyvonalúan bánt a környezetében, egyvalakiről néha megfeledkezett: önmagáról.

Egy pillanatig sem okozott neki gondot, ha segítenie kellett valakinek. Ez legalább annyira a vérében volt, mint a dalszerzés. Önzetlensége ugyanolyan legendássá vált, mint a zenéje. Mindezek ellenére súlyos depresszióval küzdött, és bizonytalanságát önironikus, maró humorral kendőzte. Az élet sokszor önmagában is nehéz, de Peter vállán csak nőttek a súlyok azzal, hogy reflektorfénybe került. Gyűlölt turnézni, nem szeretett huzamosabb ideig elszakadni otthonától és megszokott környezetétől. Ez azonban az őt feszítő végtelen zenei tehetség és kreatív küldetés szerves részét képezte, nem lehetett kitérni előle.

Sokkal szívesebben dolgozott volna közalkalmazottként New York parkjaiban. Szerette ezt a munkát, de amikor a Type O Negative befutott, választásra kényszerült. A kékgalléros brooklyni srác a zenét választotta. Az aranylemezek sora és a szakadatlan tömjénezés mit sem változtatott a tényen, hogy a szíve Midwoodba, illetve a Prospect Parkba húzta, és valahányszor visszatért családja 18th Streeten lévő otthonának alagsorába, ahol lakott, ismét az anyaméhben érezte magát. Peter útbaigazítása a következőképpen hangzott: »Megkerülöd a giccses Szűz Mária szobrot, utat vágsz magadnak a kukák között, lebattyogsz a kriptahangulatú lépcsőn, és ha nem b*sztad be a fejed a fűtőcsövekbe, akkor meg is érkeztél.«

A veleszületett tehetsége gyakorlatilag predesztinálta rá, hogy nagyközönség előtt játsszon, de Peter valójában nem vágyott másra, mint a megszokott környezetére, egy egyszerű és nyugodt életre, messze a reflektorfénytől és kameráktól.

Peter Thomas Ratajczyk 1996-ban hivatalosan is megváltoztatta a nevét Peter Steele-re, de azok számára, akik a legközelebb álltak hozzá, mindig Peter Thomas Ratajczyk maradt. Peter Ratajczyk, a könyvmoly, Peter, a tréfamester, a fiú, a testvér, a nagybácsi, a barát, a szerető, a zenésztárs. Peter, a végtelenül nagylelkű srác, aki csak békében szeretett volna élni, és miután rájött, hogy ez nem lehetséges, kialakított magában egy szűnni nem akaró, bizarr halálvágyat.

Valahol adja magát, hogy Peter ott született, ahol írók, költők, gengszterek és a horror műfaj úttörői teljesedtek ki. Norman Mailer, Al Capone és H. P. Lovecraft mind jelentős időt töltöttek Dél-Brooklyn Red Hook nevű környékén.

A negyed déli szélén található félszigetet a 17. században holland telepesek népesítették be, ekkor kapta a Roode Hoek nevet a vörös föld és a terület alakja után. Itt vívták az Egyesült Államok függetlenségi nyilatkozatát követő háború első nagy csatáját. A Brooklyn-i csatában főszerepet játszott a Fort Defiance, amelyet George Washington tábornok „kicsi, de hihetetlenül masszív” erődnek nevezett. Miután Amerika győzedelmeskedett és a britek 1783-ban evakuálták Red Hookot, ezen a vidéken nem történt több ehhez hasonló mértékű konfliktus. Ugyanakkor egymást érték a drasztikus változások, követve a gazdaság fellendülését, illetve hullámvölgyeit. A LIFE magazin 1990-ben az Egyesült Államok egyik legrosszabb környékének minősítette, egyúttal „az ország crack-fővárosának” is nevezte.

Miután életbe lépett Franklin D. Roosevelt elnök New Deal programja, és az ország kezdett kilábalni a nagy gazdasági világválságból, 1936-ban megnyitotta kapuit a Red Hook Rekreációs Központ. Az 58 holdnyi területet kikövezett sétány szelte át, és többek között kézilabda-, softball-, futball- és futópályák tarkították, és akkor még a Sol Goldman uszodát nem is említettük. A hatalmas park gondozása a New York-i Városfejlesztési Osztály feladata volt. Az első napon 40 ezren voltak kíváncsiak a parkra, ami azonnal népszerűvé vált. Hétvégente megtelt a környéken élő kétkezi munkások családjaival, sőt, biztosan vannak olyanok is, akik itt fogantak meg.

Peter Paul Ratajczyk és Annette Catherine Pallon a Sol Goldman uszodában ismerkedtek meg 1938 nyarán. A magas, hamvasszőke, kékszemű férfi kiváló úszó volt és amellett, hogy ünnepelt amatőr baseballjátékosnak számított errefelé, úszómesterként dolgozott. Annette túl gyönyörű jelenség volt ahhoz, hogy ne tűnjön fel neki. Lányai szerint fiatalkorában Vivian Leigh és Jean Simmons színésznőkre hasonlított. Peter és Annette hamar egymásba szerettek, és egy évvel rá össze is házasodtak. A szűkkörű polgári esküvőre 1939. augusztus 10-én került sor a Városházán. Amikor 17 évvel később a lányaikat be akarták íratni egy katolikus iskolába, kiderült, ennek feltétele, hogy a szülők katolikus egyházi szertartás keretében is egybe keljenek. Így aztán 1956 nyarán újra örök hűséget fogadtak egymásnak a Red Hook-i Boldogságos Szűz Mária Eljövetele római katolikus templomban. Persze ez nem volt több egyszerű formalitásnál, hiszen szerelmük 1938-tól datálódott és halálukig tartott.

– Amikor Peter Paul Ratajczyk délutánonként hazatért a munkából, a feleségével mindig sétálni mentek. Gyengéden bántak egymással, csak úgy sütött belőlük az egymás iránti szeretet – meséli a család egyik közeli barátja, Mark Martin.

Red Hook olasz, ír és német származású lakói közül sokan a Todd hajógyárban, illetve a Domino and Sucrest cukorfinomítóban dolgoztak. Petert az előbbiben alkalmazták, először, mint szerelőt, majd, mint mérnököt, idővel pedig még feljebb kapaszkodott a szamárlétrán és vezető beosztást kapott. Dolgozott az első Queen Mary hajón, illetve pár hatalmas olajtankeren, amelyek az 50-es és 60-as években New York kikötőit járták.

Mivel a világ minden tájáról megfordultak hajók a gyárban, Peter különböző egzotikus ajándékokkal halmozta el lányait: a japán esernyőktől kezdve a zsírkövekig, amelyeket a gyerekek krétaként használtak. A Ratajczyk család szépen gyarapodott, de Peter egyre növekvő fizetése lépést tudott tartani az igényeikkel. Az első kislányuk az édesanyja után az Annette nevet kapta, bár leginkább Nancynek hívták. Őt pár évente egy-egy újabb lány követte: Barbara, Patricia, Pamela és Cathleen. A második gyerekük születése környékén, 1944-ben, a második világháború alatt Petert besorozták a hadseregbe. A szövetséges erők kezdték visszaszorítani a tengelyhatalmakat, és az Egyesült Államok fokozatosan növelték csapataik létszámát. Peter a hadsereg műszaki egységében szolgált és elsősorban hidak építésében vett részt. Emellett mesterlövészként is több kitüntetést szerzett. Dicsérettel szerelt le 1945. február 15-én.

Bár kevesebb, mint egy évet töltött a seregben, Peter elvesztette a magas beosztású állását a Todd hajógyárban, így újra meg kellett küzdenie egy biztosabb, teljes munkaidős pozícióért. A fémöntésben és mindenféle mérnöki munkákban szerzett tapasztalatának, illetve kiemelkedő szorgalmának köszönhetően, a Ratajczyk család feje folyamatosan tudott gondoskodni a feleségéről és öt lányáról.

Amikor 1962-ben mindenki legnagyobb meglepetésére kiderült, hogy Nettie immár hatodjára is várandós, senki sem számított rá, hogy nem lány lesz. Dr. Milton J. Meyer azonban elültette a bogarat Ratajczykné fülében, hogy ezúttal valószínűleg fia születik majd. És így is történt! Ifjabb Peter Ratajczyk 1962. január 4-én látta meg a napvilágot a brooklyni Adelphi kórházban. A második keresztnevét – Thomas – 11 évesen, bérmáláskor vette fel, anyai ági nagybátyja, Tommy után.

Peter már babaként is nagynak számított. – Születésemkor 61 cm és 4 és fél kg voltam. Anyám szerint olyan érzés volt, mintha egy dinnyét hozott volna világra – mesélte Peter, akit családja női tagjai egész életében körberajongtak, ő pedig viszonozta imádatukat.

Mielőtt a kis Peter betöltötte volna harmadik életévét, a család 1964 szeptemberében Brooklyn Midwood negyedébe költözött, az East 18th Street 1174 szám alá, amely az Avenue K és L közötti szakaszon található. A 60-as években Midwood az amerikai olvasztótégely miniatűr leképezése volt. Lengyelek, zsidók, oroszok és olaszok éltek egymás mellett a legnagyobb békességben. A gyerekek az utcán labdáztak, a férfiak a szabadidejükben a kocsijukat bütykölték, a spontán utcabulikon pedig mindenki vegyült mindenkivel.

Peter családja hamar megszerette a környéket. – Mi zsidók vagyunk, mellettünk olaszok élnek, a Ratajczykék ereiben pedig lengyel vér folyt – meséli szomszédjuk és közeli barátjuk, Gary Kippel. – A helyi közösség régen főleg zsidókból állt, és Peter apja egyszer hangot is adott ennek: mennyire szeret olyan emberek között élni, akik összetartanak, tudják, honnan jöttek és ápolják hagyományaikat. Lengyelországot sokszor sújtotta gazdasági válság, szegénység és éhínség. Amikor hajdan a Ratajczykék kifogytak az ételből, a környékbeli zsidók segítették ki őket, pedig más vallásúak voltak és ők sem rendelkeztek túl sok tartalékkal.

– A szomszédaink jó emberek voltak – tette hozzá Peter tiszteletteljes hangsúllyal.

Fordította: Dudich Ákos

Jeff Wagner: Type O Negative – Soul on Fire
Konkrét Kiadó, Budapest, 2022
300 oldal, a könyvre nyomtatott ár 4800 Ft