Mészáros Dorka: Mimézis (részlet)

~~ 1 ~~

ELTŰNT KOVÁCS BENCE

A VI. kerületi rendőrök a lakosság segítségét kérik.
A harminckét éves férfi március 25-én az esti órákban a munkahelyéről, a Háromfelvonás Színházműhelyből távozott, azóta ismeretlen helyen tartózkodik, életjelet nem ad magáról.
Kovács Bence körülbelül 170 centiméter magas, vékony testalkatú, barna szemű, rövidre nyírt, világos hajú. Távozásakor fekete farmernadrágot és lila kabátot viselt. Nincs ismert betegsége, gyógyszereket nem szed.
A VI. Kerületi Rendőrkapitányság kéri, hogy aki a képen látható férfi jelenlegi tartózkodási helyéről információval rendelkezik, jelentkezzen személyesen a VI. Kerületi Rendőrkapitányságon, hívja a 06/1/461-8141-es számot, vagy tegyen bejelentést – akár névtelensége megőrzése mellett – az ingyenesen hívható 06/80/555-111 „Telefontanú” zöldszámán, illetve a 112-es központi segélyhívó telefonszámon.

BUDAPEST, MÁJUS

– Igazolja magát!
– Varga Gergő, de ami a jelvényt illeti…
– Gergő! Mit áll ott?! Engedje át a kollégát, én felelek érte.
– Parancs, értettem, alezredes úr!

A rendőr felemelte az elkerítő szalagot, Varga Gergő átbújt alatta, szőkésvörös üstöke szinte világított a szürkületben. Az utcán kisebb csődület támadt, a rendőrök alig győzték figyelmeztetni az embereket, hogy „maradjanak távolabb, nincs itt semmi látnivaló”.

Gergő tekintete végigpásztázta a tömeget, érdeklődő, kíváncsi arcok, néhány újságíró is megjelent, sokan videóztak, egy baseballsapkás srác buborékot fújt a rágójából. A szokásos szenzációéhség. Gergő követte Márk alezredest a kopott elektronikai szaküzletbe, ahol javában zajlott a helyszínelés. A bolt ugyanúgy festett, ahogy szokott a nap huszonnégy órájában, nem volt jele erőszakos behatolásnak, nem vittek el semmit. Ötezer forint hiányt találtak a kasszában. Jelentéktelen összeg, még a pulton heverő laptopot sem csapta a hóna alá az elkövető. Az eladót agyonlőtték.

– Hallgatlak, Gergő. Mit látsz?
Márk nem nézett a többiekhez képest pofátlanul fiatal férfira, leguggolt, a holttestet figyelte, a lövések bemeneti helyét, a megalvadt vért – ez a test alig egy órája még lélegzett.

Gergő tenyere izzadt, egy év után sem szokott még hozzá, hogy a nyomozó kifejezetten az ő véleményére kíváncsi. Amikor a kedvenc professzora az egyetemen bemutatta Márk Leventének, a Budapesti Rendőr-főkapitányság Nyomozó Főosztálya kiemelt főnyomozójának, álmában sem gondolta volna, hogy egy gyakornoki státusz lesz a vége. Pszichológus szakértő gyakornok – amilyen poszt előtte sosem létezett. Külön neki kreálták a munkakört, bár abban sem volt biztos, hogy valóban nyilvántartották, hiszen fizetés nem járt érte, igazolvány és jelvény sem, csak a rengeteg helyszín, az éjszakába nyúló felderítés, az irodai ötletbörze és a kihallgatások, amiket megfigyelhetett. A TDK-dolgozatával és az alapszakos szakdolgozatával hívta fel magára a figyelmet, mindkettőben kriminálpszichológiával foglalkozott, a profilozást használta a magyar elkövetők vizsgálatához. Márk meglátta benne azt, amit Gergő is az egyetlen pozitív tulajdonságaként értékelt. Értett az emberekhez, olvasott bennük, átlátott a falaikon, és ösztönösen érezte, ha hazudnak neki.

Két okból vállalta el a felajánlott gyakornoki státuszt. Egyrészt az apja iránti tiszteletből, aki, ha élt volna, roppant büszke lett volna a fiára, amiért az a rendőrségnél helyezkedett el. A kisvárosi nyomozót a munkája éltette, és amikor már nem csinálhatta tovább, el is vitte a szíve. Gergő azóta teljesen magára volt utalva, talán ezért is állt kötélnek Márk hívására. Tartozni akart valahová az egyetemen kívül is. Bár a néhány gimnáziumi barátjához erős kapocs fűzte, mindenki élte a saját életét, jó, ha havonta egyszer össze tudtak ülni. A másik ok a tudományos karrierje volt. Rengeteg anyaghoz hozzáfért, a mesterszakos szakdolgozatán kívül előre dolgozott a doktoriján. Sőt: a rendszeres tudományos publikációihoz is jó forrásokat biztosított a gyakornoki státusz.

Gergő zsebre tett kézzel beállt az ajtóba, magában lejátszotta a gyilkosság menetét.

– Benyitott, talán kettőt beljebb lépett, és lelőtte. Hozzá sem ért a cuccokhoz, csak kivette a kasszából a készpénzt, és lelépett. – Imitálta, ahogy az elkövető kinyitja a kasszát, elteszi az ötezer forintot, és távozik. – Semmi értelme – fordult vissza az ajtóból. – A gép a pulton sokkal többet ér ötezernél. Nem a rablás volt az indíték.

– Nem – értett egyet Márk. – Az egész sántít, ahogy van. Az eladót megnézted alaposan?

Gergő aprót bólintott, a munkának ezt a részét viselte a legnehezebben, a halottak látványát. Ha tehette, az arcukat nem vizsgálta meg. Márk folytatta:

– Ázsiai. Mint az előző a múlt héten. A vegyeskereskedéses. Nagyon remélem, hogy nem egy leszámolás kellős közepébe csöppentünk.

– Lehet gyűlölet-bűncselekmény is – mutatott rá Gergő. – Ugyanazt a fegyvert használták itt is?
– Hamarosan kiderül.
– A kamerákkal juthatunk valamire?
– Ezekkel nem, álkamera az összes. Szemben van egy ékszerbolt, ha szerencsénk van, az utcafronti kamerája rögzítette az elkövetőt. A fiúk rajta vannak. Gyere, mi kikérdezzük az eladó feleségét.

A nő a sokktól akadozva beszélt, és semmi használható információval nem tudott szolgálni. A férje rendes ember volt, nem voltak ellenségei, húsz éve dolgozott az üzletben, az ügyfelek szerették, mert mindent megpróbált megjavítani, még ha menthetetlennek tűnt is. Fogalma sincs, ki akarhatta a halálát.

– Koreai.
– Hm?
– Ez a férfi koreai – ismételte meg Gergő. – A felesége mondta, hogy Anszanból jöttek Magyarországra. Rákerestem, dél-koreai város.
– És?
Gergő rántott egyet a vállán.
– Csak egy megérzés. Megérzés, megérzés – sóhajtotta. – A vegyeskereskedéses, ha jól emlékszem, vietnámi volt.

Márk hallgatott, éles, szürke tekintetét várakozóan mélyesztette Gergő barna íriszébe. Gergő zavarba jött, úgy érezte, a főnöke lelát a veséjéig, vagy még annál is mélyebbre, ismeri az összes gondolatát, azokat is, amiket még meg sem fogalmazott.

– Azt hiszem, a leszámolást kizárhatjuk. Sokkal inkább gyűlölet-bűncselekmény lesz, vagy… – Ahogy lehajolt, hogy átbújjon a rendőrségi szalag alatt, benne rekedt a befejezés.

Felegyenesedve mindketten megtorpantak, elnézték a lüktető várost, ahogy lassan magára húzta az éjszakát. Az eladó letakart testét elnyelte egy mentőautó, Gergő hosszan nézett utána. Az ösztöne azt súgta, hogy olyan összefüggések bújnak meg az eset mögött, amiket egyelőre senki sem ért.

– Vagy teljesen véletlen, hogy mindegyikük ázsiai, és nem ez lesz az ügy kulcsa – fejezte be vontatottan.

Márk Levente főnyomozónak a szeme apró rebbenése jelezte csupán, hogy egyetért a fiatal gyakornokkal.

– A boncolás és a laborvizsgálatok után talán okosabbak leszünk.

* * * *

A kapucsengő élesen hasított a sötét lakás csendjébe. Egy sovány, apró yorki rontott a bejárati ajtónak, csaholt, morgott, közben csóválta a farkát.

– Elég, Elemér, kussolj már!
Wass Réka a lábával tolta arrébb a kutyát az útból, hogy hozzáférjen a kaputelefonhoz.
– Ételkiszállítás!
– Nyitom!

A nő addig nyomogatta a gombot, amíg a készülék sípoló hangot nem adott, ami neki azt jelentette, hogy biztosan kinyílt a lépcsőházba vezető ajtó. Magára kapott egy hosszú pólót, derékig érő, dús barna haját kontyba kötötte a feje tetején. Magas, kidolgozott testalkatú nő volt, a vonásaiban és a mozdulataiban mégis volt báj és kecsesség. Ugyanúgy el lehetett képzelni róla, hogy simán a földbe döngöl bárkit, mint hogy légiesen vonul egy estélyiben az Opera lépcsőjén – bár az utóbbit nem szívesen próbálta volna ki. Nagyon sötét tekintete erőteljessé és szenvedélyessé tette a megjelenését. Volt benne valami ősi energia, ami azt mutatta, hogy egy igazi túlélő.

Réka felkapcsolta a villanyt, a konyhapultra dobott táskájából kihalászta a kulcsát. Amint kinyitotta az ajtót, a yorki kisurrant a lába mellett.

– Elemér, állj! Gyere vissza!
A kutya a folyosó közepén hegyezte a fülét, tudta, hogy a lift felől várhatja a látogatót. És azt is megtanulta már, hogy a látogató kaját jelent. Két perc múlva kinyílt a liftajtó.

– Erre! – szólt ki Réka az ajtóból, sosem ment a futár elé, fél lábbal mindig a lakásban maradt.

Elemér annál inkább segített a futárnak a tájékozódásban. Elé szaladt, felugrált rá, az ajtóig kísérte. A futár egy nagy papírzacskót nyomott Réka kezébe.

– Helló! Jó étvágyat!
– Kösz. Elemér! Befelé!
Réka már csukta volna be maga után az ajtót, amikor a futár megállította.
– Várj, van egy levél a lábtörlőn. Felvegyem? – És már a kezében is volt a küldemény.
– Kösz – biccentett Réka, a fehér, címzés nélküli borítékot a szájába vette, ellenőrizte, hogy Elemér a lakásban van-e, és ahogy becsukta az ajtót, rögtön kulcsra is zárta.

A papírzacskót a konyhapultra tette, feltépte a borítékot, nyomtatott levelet húzott elő belőle.

Kedves Réka!

Bízom benne, hogy már jobban vagy. Szeretnélek emlékeztetni a bérleti szerződésünk 2.8-as pontjára, mely szerint a lakás kizárólag gyermektelenek számára bérelhető. A kiköltözésre a szerződés szerint két hónap áll rendelkezésedre, de a jó kapcsolatunkra tekintettel engedélyezem a kilencven napot.
Kérlek, ne feledd, hogy a költözés előtt ki kell tisztíttatnod a kanapét a megjelölt cégnél (a számlát add át nekem), illetve a tisztasági festésért is te felelsz. Ellenkező esetben nem jár vissza a kaució.

Csodás babavárást kívánok!
Szilvia

Réka kezében remegett a papír, újra és újra átolvasta a szöveget, a dühtől könny szökött a szemébe. Gombócba gyűrte, és teljes erejéből elhajította. Elemér rögtön ugrott, letámadta a galacsint, majd elégedetten csócsálni kezdte.

– Picsába, Elemér, nem! Nem szabad! Ereszd! Enyém! ENYÉM, A KURVA NÉNIKÉD!
Elemér elengedte a galacsint, az üvöltés megijesztette, a farkát behúzva menekült a kenneljébe. Réka felkapta a nyálas, megrágcsált levelet, a konyhapultra dobta, ahol pont annyi holmit halmozott már fel, hogy kényelmesen eltűnt közöttük.

– Ne nézz így rám! Még neked áll feljebb?! – kérte ki magának Réka, farkasszemet nézett a kutyával. – Ez a hülye picsa rólad nem is tud. Szerinted mit szólna? Még a végén fertőtlenítenem is kéne ezt a lyukat miattad, mert egy kis patkány vagy. Az vagy, te rohadék.

Réka nehézkesen letérdelt a kennel elé, benyúlt, hogy megsimogassa a yorkit. Elemér még mindig nem bocsátotta meg az előbbit, a fal felé fordult, de azért úgy helyezkedett, hogy Réka vakargathassa a hasát.

A konyhapulton terpeszkedő halom csörögni kezdett, mire Réka mélyen és szaggatottan felsóhajtott. Vagy az anyja keresi, akinek nem veszi fel, vagy Elemér gazdájának az anyja, akivel még nehezebb volt. Kihalászta a mobilt, a kijelzőre pillantott, a második opció, felvette.

– Üdv, Ancsa néni! Nem, nem tudok semmit tegnap óta. Értem. Sajnálom. Hívja a kerületet! Istenem, de bunkók! Homofób paraszt az összes. Nem, én is úgy gondolom, hogy Bence nem magától lépett le. Igen, mindig tudta, mit csinál. Figyeljen, holnap megyek be papírokat intézni, rákérdezek, rendben? Hátha nálunk többet tudnak. Próbáljon megnyugodni, biztos vagyok benne, hogy mindent megtesznek a kerületiek is. Jó éjszakát, Ancsa néni!

Réka visszadobta a mobilt a kupacba, Elemérre nézett, a yorki gombszeme búsan csillogott.

– Több mint egy hónapja nincs meg a gazdád. Te is tudod, hogy nem fog élve előkerülni, igaz?

Elemér lesunyta a fejét, Réka pedig betette a papírzacskót a hűtőbe a többi mellé. Megint elment az étvágya.

* * * *

– Útban vagy, kölyök!
Gergő udvariasan félrehúzódott a folyosón, elengedte a munkatársait. A férfiakkal nehezebben találta meg a hangot, a nők viszont odáig voltak érte. A jóképű, ízlésesen izmos, bizalomgerjesztő tekintetű, fogkrémreklámba illő mosolyú srácért, aki mindig előreengedte őket, segített, ott termett, ha szükség volt rá. A megtestesült előzékenység és jó modor. Ha pedig véletlenül mosolygáson kapták, menten elolvadtak. Külön imponált nekik a rejtélyesség, ami körbelengte a gyakornokot, a szeméből sütött, hogy rengeteg izgalmas titkot őriz. Az már csak hab volt a tortán, hogy motorral járt be a főkapitányságra.

A férfiak viszont egy év után is újoncként kezelték, és a Kölyök a legkedvesebb becenév volt azok közül, amiket ráaggattak. Gergő könnyen alkalmazkodott, de tudta, sosem fog maradéktalanul beilleszkedni. Azért tartották vele szemben a két lépés távolságot, mert Márk Levente alezredes pártfogolta, és kiemelt figyelemben részesítette. Sokaknak szúrta a szemét, nem értették, mi keresnivalója van egy mesterszakos pszichológia szakos hallgatónak az ő osztályukon, mit tud, amit ők nem. Így Gergőben gyökeret vert az állandó bizonyítási kényszer.

Az igazságügyi szakértő jelentése szerint az elektronikai szaküzlet eladójával ugyanolyan 9×19 milliméteres, Luger, 7,5 grammos golyók végeztek, mint a vegyeskereskedés tulajdonosával. A lövedékeken egyforma barázdákat azonosított, tehát ugyanabból a fegyverből lőtték ki őket. Egy Beretta 92 FS pisztolyból. Azok a regisztrált fegyveresek, akiket eddig felkerestek, készséggel adták át vizsgálatra a maroklőfegyverüket, és stabil alibivel is rendelkeztek. Gergő a fegyvertartók listáját görgette maga előtt, tisztában volt vele, hogy új információt nem fog találni tegnap óta, de legalább lefoglalta magát. Egyedül ült egy irodában, ami túl jól hangzott ahhoz képest, amit jelentett. Az ő irodája tulajdonképpen egy átjárószoba volt Márk alezredes rezidenciája és a csapat többi része között. Folyamatosan ide-oda mászkáltak a munkatársai, de már megszokta az állandó mozgást. Ki tudta zárni őket, de sosem felejtett el köszönni, ha valaki átlépte a küszöböt.

Mellette óriási tábla, a legnagyobb az épületben, külön az ő kérésére rendelték. Rajta képek, feliratok, gondolattérképek, ábrák. Egyszerre több üggyel foglalkozott, most éppen nyolc esetet különített el. Az egyik sarokban azoknak az eltűnt személyeknek az adatait gyűjtötte, akik valamilyen oknál fogva – általában ösztönösen – megragadták a figyelmét.

Kivágódott az egyik ajtó, az alezredes titkárnője szelte át a szobát.

– Rékát most léptették be! – hadarta idegesen. Gergő keze megállt az egéren. – Tudod, Gerikém, két dolgot nem hozunk fel előtte, a babát és a történteket.

Mielőtt Gergő válaszolhatott volna, a titkárnő már el is robogott, hogy ugyanezt kiabálva közölje a többiekkel is. Aztán síri csend borult az osztályra, széklábak súrlódásán és billentyűzetkopogáson kívül semmit nem lehetett hallani. A titkárnő lábujjhegyen, egyetlen szó nélkül settenkedett vissza a helyére. Egy jó kiállású, napbarnított, a harmincas évei közepén járó, sármos nyomozó követte, sötét farmert, inget és zakót viselt. Beállt Gergő táblája elé, úgy tett, mintha elmélyülten tanulmányozná.

– Nyugi, kölyök, nem nyúlok semmihez – vetette oda neki foghegyről.

Gergő nem reagált, jól tudta, hogy Tonkó Gábor, azaz Toni elbújni jött ide. Kerülte Rékát, és mivel a nő levegőnek nézte Gergőt, Toni keresve sem találhatott volna jobb rejtekhelyet az átjáróirodánál. Réka jó öt perc múlva lépett be, és anélkül, hogy egy másodpercre is oldalra pillantott volna, átvágott a szobán, és már benn is volt az alezredesnél. Toni szaggatottan kifújta a levegőt, nem mozdult.

– Előbb-utóbb beszélnetek kell.

Gergő nem fordította el a fejét a monitorról, halkan, megfontoltan fogalmazott. Toni az állát dörzsölgette, egy folyamatábrát tanulmányozott, a gondolatai messzire kalandoztak. Nehezen lélegzett, Gergő is érezte a súlyos köpenyt, amivel beburkolta magát. Tonit szinte agyonnyomta a bűntudat, alig bírt megállni alatta. Gergő a férfira nézett, mankót akart neki adni, mielőtt teljesen összeroppan.

– Nem tehetsz róla. Hoztál egy döntést, egy jó döntést, ezt nem vitatja senki.
– Ugyan már! Abban a helyzetben nem volt jó döntés, és én rosszul mérlegeltem. Nem kell a pszichológusduma, elcsesztem.
Gergő nem hagyta magát.
– Megmenteni valakinek az életét jó döntés.
– Nem mentettem meg. Megpróbáltam… Ez nagy különbség.
Toni hangja megremegett a mondat végén. Gergő testtel is felé fordult, el akarta kapni a férfi piszkoskék tekintetét, hogy a szemébe nézhessen, de Toni továbbra is mereven a táblát vizslatta.

– Ha sikerült volna, most mit éreznél?
A kérdés nagyot koppant a falakon, Toni arca megrándult, felnézett a plafonra, nagyot nyelt. Gergő előre tudta a választ, de türelmesen várt.

– Ugyanezt, azt hiszem – morogta a férfi néhány perc múlva, meg kellett rágnia magában, mielőtt hangosan is kimondta.

– És ha másképp döntesz? Ha Rékát választod, és nem próbálsz meg segíteni a kislányon?

Toni képtelen volt még egyszer megszólalni. Akkor is ugyanennyire marná a bűntudat, és ugyanennyire emésztené magát az ébrenlét és az álmai minden egyes percében.

– Menj el terápiára! Szükséged van rá.

Toni nem utasította vissza csípőből az ajánlatot, talán mert meg sem hallotta, vagy egyszerűen elengedte a füle mellett. Gergő próbált a férfi arcából olvasni, érezte, hogy vékony jégen táncol, nem akart túlságosan beleavatkozni a dolgokba. Nem kérte rá senki.

Kinyílt az ajtó, Réka lépett ki az alezredestől, úgy tűnt, a visszaútja is ugyanúgy zajlik, ahogy bejött. Elhaladt Toni mellett, aki megint belemerült a táblába, már Gergő székét is elhagyta, amikor hirtelen megtorpant, visszafordult. A pillantása gyors, éles, megakadt valamin a szeme. Toni félreértelmezte a mozdulatsort, azt hitte, rajta, és mielőtt végiggondolhatta volna, megszólalt:

– Réka. Szia!
Réka lassan irányította a tekintetét a férfira, mintha bosszantaná, hogy hozzá szóltak, valójában időt akart nyerni, hogy felkészülhessen. Toni szorongása sok mindent felkavart benne, minden idegszálára szüksége volt, hogy az érzéseit kordában tudja tartani.

– Toni.
– Jól… Jól nézel ki – préselte ki magából a férfi, hangosan vette a levegőt, hirtelen olyan szomjas lett, mint még soha életében.

Réka szája sarka megrándult, felgyorsult a szívverése. Normális esetben a kollégája fejéhez vágott volna egy epés sértést, szarkasztikus megjegyzést, de már egyáltalán nem tartotta normálisnak magát. Gyűlölte Tonit, gyűlölte minden porcikája, ugyanakkor nem tudott rá haragudni igazából. Viszont ő volt az egyetlen, akit a történtekért hibáztathatott. Szó nélkül sarkon fordult, és elhagyta az irodát.

Miután elviharzott, Toni leeresztett, akár egy lufi, és úgy tűnt, a kudarc odaszegezte a tábla elé. Gergő már épp meg szerette volna kérdezni tőle, hogy érzi magát, meg is köszörülte a torkát, de abban a pillanatban Márk alezredes dugta ki a fejét az irodájából.

– Gergő! Egy percre!
Az alezredes irodája a titkárnői fülkéből nyílt, rendkívül egyszerű berendezését egy íróasztal, szék, két vendégfotel és egy nagy szekrény adta. Az alezredes rámutatott a jobb oldali fotelre, Gergő helyet foglalt. Márk Levente megigazította az ingnyakát, köztudottan rühellt minden olyan ruhadarabot, ami gallérral rendelkezett.

– Mit gondolsz Rékáról?
Gergő mocorgott a fotelben, nem találta a lábának a megfelelő pozíciót, végül kinyújtotta.
– Pár másodpercre láttam…
– Éppen elég.
– …nincs jól. Szétcsúszott. Ahhoz képest, hogy lassan a hatodik hónapba lép, elképesztően sovány, és le merném fogadni, hogy nem alszik rendesen.

Márk bólintott. Igyekezett leplezni, de Réka látogatása megrázta. Röviden átbeszélték, milyen papírokat kell kitölteni, leadni, és amikor a nő egészsége és a baba felől érdeklődött, Réka sokáig nem reagált, csendben peregtek a percek, kifeszítve, vibrálva, rezegtették a levegőt. Majd Réka felállt, és köszönés nélkül távozott.

– Hogy őszinte legyek – sóhajtott Gergő egy hatalmasat –, én Toni miatt jelenleg jobban aggódom. Napról napra megy tönkre.
– Mit javasolsz?
Gergő vállat vont.
– Kötelező terápiát. Valaki fogja kézen, ha szükséges, és menjen el vele. És irányított beszélgetést közte és Réka között szakemberrel. Nem velem, hanem olyannal, akinek évtizedes tapasztalata van hasonlókban.

Márk alezredes nem bólintott még egyet, csak kezébe vette a mobilját, elindított egy hívást, és várt. Gergő szintén.

– Szia, üdvözöllek! Jókor? Vinnék hozzád valakit. Mhm. Tonkó Gábor. Pénteken? Tökéletes, ott leszünk! Az elején biztosan maradok, aztán meglátjuk. Köszönöm, csók! – Márk az asztalra dobta a telefont. – Toni pipa. De Réka… Réka kicsúszott a kezemből.

Az alezredes vigyázva ejtette ki a mondatot, mintha attól tartana, ha nyíltan kijelenti, visszafordíthatatlanná teszi. Gergőnek a szeme se rebbent, ő ezt már hónapokkal ezelőtt látta.

– Saját magát kell először rendbe raknia. Harmincöt éves, felnőtt ember. El kell fogadnunk, hogy nem segíthetünk – jegyezte meg csendesen.

Ez az osztály családként funkcionált. A konfliktusok ellenére is összetartott. És amikor a család egyik tagját elkapta egy sorozatelkövető, súlyosan bántalmazta és megerőszakolta, amíg a társa egy epilepsziás kislány életét próbálta megmenteni, akkor elromlott valami, ami azóta sem állt helyre.

Gergő és Márk alezredes tekintete találkozott. Mindketten Rékára gondoltak, és a gyerekre, akit a szíve alatt hordott. Nem voltak szavak, amik kifejezhették volna mindazt, ami az esettel kapcsolatban bennük kavargott. Márk amúgy sem szeretett sokat beszélni, Gergő pedig megtanulta az évek során, hogy az embereknek sokszor csak időre van szükségük, hogy megnyíljanak. Bár alig ismerte, bízott Rékában. Ő volt a legtehetségesebb nyomozó az osztályon, képesnek kellett lennie a továbblépésre.

– Mit gondolsz a golyókról? – terelte nyugodtabb vizekre a témát Márk Levente, és Gergő elé tett egy mappát.

Gergő előredőlt, és belemélyedt az iratokba.

Mészáros Dorka: Mimézis
General Press Kiadó, Budapest, 2022
304 oldal, teljes bolti ár 3490 Ft,
kedvezményes ár a lira.hu-n 2792 Ft