Natalie Haynes: Ezer hajó (részlet)

1 ~ Kalliopé

Dalolj, Múzsa! – szól, és feszült hangja világosan jelzi, hogy ez nem puszta kívánság. Ha hajlanék rá, hogy eleget tegyek a kérésének, azt mondhatnám, a nevemen próbálgatja a hangját, ahogy egy harcos a reggeli csatára készülődve végighúzza a kardját a köszörűkövön. De ma nincs hozzá kedvem, hogy múzsa legyek. Talán bele sem gondolt, milyen érzés az én helyemben lenni. Persze hogy nem: mint minden költő, csak magára gondol. De meglepő, hogy nem számolt azzal, hány hozzá hasonló ember van, aki mindennap rendületlen figyelmet és támogatást követel. Mennyi hőskölteményre van valójában szüksége a világnak?

Minden újabb viszály, minden megvívott háború, minden ostromlott város, minden kifosztott város, minden elpusztított falu. Minden képtelen utazás, minden hajótörés, minden hazatérés: ezeket a történeteket már mind elmesélték, számtalanszor. Komolyan úgy véli, hogy valami újat tud mondani? És azt hiszi, szüksége van a segítségemre, nehogy megfeledkezzen valamelyik szereplőről, vagy hogy kitöltsem azokat az üres pillanatokat, ahol az ütem nem illik a meséhez?

Lenézek, és látom, hogy lehajtja a fejét, a széles vállát leejti. A gerince legfelül kezd meghajolni. Ez az ember öreg. Öregebb, mint amit az erőteljes hangja sugall. Kíváncsi vagyok. Általában az ifjak azok, akiknek ilyen sürgős a költészet. Leguggolok, hogy lássam a szemét, de lehunyta, annyira erősen imádkozik. Nem tudom felismerni, amíg csukva a szeme.

Nagyon szép arany melltűt visel, parányi levelek díszítik, amelyekből egy csillogó csomót alakítottak ki. Tehát valaki nagyvonalúan megjutalmazta a költészetéért a múltban. Tehetséges és sikeres költő, semmi kétség: a segítségemmel lett azzá. De még többet akar, és bárcsak láthatnám rendesen, fényben az arcát!

Várok, hogy kinyissa a szemét, de már döntöttem. Ha a segítségemet akarja, valamit fel kell érte ajánlania. Ezt teszik a halandók: először kérnek, aztán könyörögnek, végül alkudoznak. Megajándékozom a szavakkal, amikor nekem adja a melltűt.

2 ~ Kreúsza

Fültépő reccsenésre ébredt, visszatartotta a lélegzetét. Körülnézett, a csecsemőt kereste, majd eszébe jutott, hogy a fia már nem kisbaba, hiszen öt nyár beköszöntét és távozását is látta, miközben a városfalakon kívül dúlt a háború. A fiú természetesen a saját szobájában aludt. Lelassult a légzése, várta, hogy a gyermek az anyja után kiáltson, megrettenve az égzengéstől. De a kiáltás nem jött: bátor az ő kisfia. Túl bátor, hogy egy villám miatt kiáltson, még ha azt maga Zeusz hajította is el. A vállára terítette az ágykendőt, és próbálta kitalálni, mennyi telhetett már el az éjből. Az eső dobolása egyre hangosabbá vált. Kora reggelre járhat, mert keresztüllátott a szobán. De a fény különös volt: dús sárga szín érte el a sötétvörös falakat, és csúf véres árnyalatúvá festette őket. Hogyan lehet a fény ennyire sárga, ha még nem kelt fel a nap? És hogyan töltheti be a napfény a szobát, amikor hallja az eső dobolását a háztetőn? Megzavarodva az iménti álmaitól, egy kis időbe telt, mire rájött, hogy a maró szag az orrában van, nem a képzeletében. A reccsenés nem az égből jött, hanem földi pusztítást jelzett, a dobolást nem az eső, hanem a hőségben roppanó száraz fa és szalma okozta. És a vibráló sárga fény nem a napé volt.

Felismerve a rá leselkedő veszélyt, kipattant az ágyából, igyekezett lerázni magáról az előbbi tompaságot. Ki kell jutnia, minél távolabb kell kerülnie a tűztől. A füst már zsíros korommal vonta be a nyelvét. A férjét, Aineiaszt és a fiát, Eurüleónt szólongatta, de ők nem feleltek. Elhagyta a parányi hálószobáját – a keskeny ágyat a vörösesbarna takaróval, amelyet büszkén szőtt magának a házasságuk kezdetén –, de nem jutott messzire. A hálószobájának az ajtajával szemben, magasan lévő, kis ablakon át meglátta a lángokat, és elszállt a sietség a lábából. Nem az otthona lángolt. A fellegvár égett: Trója városának legmagasabb pontja, amelyet korábban csak az őrtüzek és az áldozatok lángja, vagy a lovak vontatta szekerén fölötte elrepülő Héliosz világított meg. Most tűz ugrált a hideg tapintású kőoszlopok között – és ő csendben nézte, ahogy a tető egy része lángot kap, hirtelen szikrazuhatag száll fel a fából, és apró szentjánosbogarak csapataként kavarog a füstben.

Aineiasz nyilván elment, hogy segítsen eloltani a tüzet, gondolta. Bizonyára elrohant, hogy segítséget nyújtson fivéreinek, unokatestvéreinek, vizet, homokot cipelt, bármit, amit csak találtak. Nem ez volt az első tűz, amely az ostrom kezdete óta fenyegette a várost. És a férfiak megtesznek bármit, mindent, hogy megvédjék a fellegvárat, Trója legféltettebb kincseinek helyét: a kincstárat, a templomokat, a királyuk, Priamosz otthonát. A félelem, amely kiugrasztotta az ágyból, alábbhagyott, amikor látta, hogy a háza nem borult lángokba, ő és a fia nincs veszélyben, de – mint oly sokszor ebben a végtelen háborúban – a férje igen. Azonnal ismerős szorongás lépett a saját életéért érzett, szívébe nyilalló félelem helyébe. Annyira megszokta a látványt, amint a férje harcolni megy a tíz hosszú esztendeje a városon kívül táborozó görögök hozta dögvész ellen, annyira megszokta távozásának látványát és a bénító rettegést, amíg a visszatérését várta, hogy az most szinte kellemesen telepedett rá, mint egy, a vállára leszálló, sötét madár. Eddig mindig hazatért, emlékeztette magát. Mindig. Igyekezett nem törődni a gondolattal, amit a madár rikoltott kéretlenül az agyába: miért lenne a múlt bármiféle biztosítéka a jövőnek?

Összerezzent, amikor újabb hatalmas reccsenést hallott, jóval nagyobbat, mint amelyikre felébredt. Kilesett az ablakon, lenézett a város alant fekvő részeire. Most látta, hogy ez a tűz különbözik a többitől: nem korlátozódott a fellegvárra. Haragossárga tűzfészkek villództak mindenfelé a városban. Kreúsza elmormolt egy imát a házi istenekhez. De túl késő volt az imákhoz. Ahogy a nyelve a hangokat formálta, láthatta, hogy az istenek elhagyták Tróját. Városszerte égtek a templomok.

Végigszaladt a rövid, sötét folyosón, amely egy udvari szobán át a ház első részébe vezetett; szerette ezt a szobát a magas és díszes mintájú falaival. Senki sem volt ott, még a rabszolgák is elmentek. Megbotlott a köpenyében, a bal öklére tekerte a ruhát, hogy rövidebbre fogja. Ismét a fiát szólította – Aineiasz elvitte volna az apjához, vajon odamentek? –, és kinyitotta az utcára nyíló, nagy faajtót. Most már látta az utcán szaladó szomszédjait: egyikük sem cipelt vizet, ahogy azt Aineiaszról képzelte; csak zsákokat vittek, tele mindennel, amit a menekülésük előtt össze tudtak szedni, vagy éppenséggel semmi sem volt náluk. Nem tudta visszafojtani a kiáltását. Ordibálás hallatszott mindenfelől, a füst leereszkedett az utcákra, mintha a város túlságosan romossá vált volna, és szégyellt volna a szeme előtt mutatkozni.

Megállt az ajtóban, elbizonytalanodott, mit is tegyen. A házban kellene maradnia, természetesen, különben a férje nem tudja megtalálni, amikor visszajön. Sok évvel ezelőtt megfogadta, hogy ha a város valaha elesik, akkor összeszedi őt, a fiukat, az apját meg az összes trójai túlélőt, és elhajóznak, hogy új várost alapítsanak. Kreúsza akkor a férje ajkához emelte az ujjait, hogy megállítsa az azt elhagyni készülő szavakat. Még a kimondásuk is arra bírhat egy gonosz istent, hogy megakadályozza őket. A férfi szakálla csiklandozta a kezét, de nem nevette el magát. És a férje sem nevetett. Ez a kötelességem, mondta. Priamosz parancsolta így. Valakinek magára kell vállalnia egy új Trója megalapítását, ha bekövetkezik a legrosszabb. Kreúsza ismét megpróbálta elűzni a nyugtalanító gondolatot, hogy Aineiasz nem tér vissza, hogy már meg is halt, hogy még hajnal előtt letarolják a várost, és az otthona – ami egyben a többieké is – nem lesz már itt, hogy bárki is visszatérhessen ide.

De hogyan történhetett mindez? A fejét a faajtónak nyomta, a fekete fémszegecsek melegítették a bőrét. Végignézett magán, és látta, hogy ruhája redőiben már olajos, fekete por ülepedett le. Amit a városban látott, az nem lehet a valóság, hiszen Trója megnyerte a háborút. A görögök végül elmenekültek a város előtti síkságon egy évtized alatt elszenvedett veszteségek következtében. Sok évvel ezelőtt érkeztek a magas hajóikkal, és mit is értek el pontosan? A harcok néha a város közelében folytak, aztán távolabb: elérték a partra húzott hajókat, majd visszafordultak Trója irányába. Voltak párbajok, és volt általános háború. Volt betegség és éhezés mindkét oldalon. Nagy hősök estek el, és gyávák somfordáltak el az életüket mentve. De Trója, az ő városa a végén győzedelmesen állt.

Három napja történt ez, vagy négy? Már nem lehetett teljesen biztos az időt illetően. De nem kételkedett a tényekben. Végignézte, ahogy a görögök elhajóznak, felmászott a fellegvárba, hogy a saját szemével láthassa. Mint a városban mindenki más, ő is hallotta pár nappal korábban a szóbeszédet, hogy a görög sereg csomagol. Mindenesetre visszavonultak a táborukba. Aineiasz és a társai – sosem gondolna rájuk harcosként, mert ez a városon kívüli szerepük volt, nem a falakon belüli – megvitatták, érdemes-e kiküldeni egy portyázó csapatot, hogy felderítsék, mi folyik ott, vagy hogy felfordulást keltsenek. De visszafogták magukat, és a városfalakon belül, türelemmel figyelték, mi következik. Majd egy-két nap után, amikor a görögök nem hajítottak dárdákat, és nyilakat sem lőttek ki rájuk, a trójaiak reménykedni kezdtek. Talán újabb dögvész pusztít a görög táborban? Előfordult már korábban, néhány holddal ezelőtt, és a trójaiak ujjongtak, hálából áldozatokat mutattak be minden istennek. A görögöket megbüntették az istentelenségükért, azért, mert eszetlenül nem voltak hajlandók tudomásul venni, hogy Trója nem esik el, nem esik el halandóktól. Legalábbis nem olyanoktól, mint ezek, ezek az öntelt görögök a magas hajóikkal és a bronzvértezetükkel, amely csillogott a naptól, egyikük sem viselte el ugyanis, hogy homályba burkolva, láthatatlanul és csodálat nélkül végezze a dolgát.

Mindenki máshoz hasonlóan Kreúsza is imádkozott a dögvészért. Nem volt jobb ötlete, miért imádkozhatna. De elmúlt egy újabb nap, és elindultak a hajók, remegtek az árbócok, ahogy a görögök kifelé eveztek az öbölből a tenger nyílt vize felé. A trójaiak mégis csendben maradtak, képtelenek voltak hinni a szemüknek. A várostól nyugatra, a Szkamandrosz folyó torkolatánál fekvő tábor olyan sokáig bántotta a szemüket, hogy fura látvány volt nélküle a part, mint amikor végül levágnak egy elüszkösödött lábat. Kevésbé rémes, mint volt, de azért nyugtalanító. És egy nappal később az utolsó és leglassabb hajó is elment, nyögött az emberek és Phrügia minden városából összerabolt, becstelenül szerzett kincsek súlya alatt. Mindenhonnan raboltak, ahol kevesebben laktak, és a falak alacsonyabbak voltak, mint Trójában. Most viszont kieveztek a szélbe, majd felvonták a vitorláikat, és elhajóztak.

Aineiasszal a városfalakon álltak, sokáig nézték a partot csapkodó fehér habokat, még a hajók eltűnése után is. Átkarolták egymást, miközben ő a férje fülébe súgta a kérdést, amelyre Aineiasz nem tudta a választ: Miért mentek el? Visszajönnek? Most már biztonságban vagyunk?

Hangos, távoli puffanás zökkentette vissza Kreúszát a jelenbe. Nem tudott felmenni a fellegvárba, hogy megkeresse Aineiaszt. Még a házából is látta, hogy a citadella teteje beomlott, és füstfelhő szállt fel belőle. Bárki, aki alatta volt, nyilván meghalt. Igyekezett nem gondolni rá, hogy Eurüleón, az apja lába mellett elszáguldva, megpróbálja eloltani a csillapíthatatlan étvágyú tüzet. De Aineiasz nem sodorta volna veszélybe az egyetlen fiukat. Nyilván elment Ankhiszészért, hogy biztonságos helyre vezesse az öregembert. De visszatér-e érte, vagy azt várja, hogy ő találja meg az utcán?

Jobban ismerte Aineiasz szívét, mint a sajátját. A férje elindult, hogy megtalálja az apját, mielőtt a tűz teljes erőből tombolni kezd: Ankhiszész közelebb lakott a fellegvárhoz, ahol a legkegyetlenebbül lobogtak a lángok. Aineiasznak tisztában kellett lennie azzal, hogy nehéz lesz az út az apja házáig. Bizonyára úgy tervezte, hogy visszamegy érte, de most beláthatta, hogy ez képtelenség. El fog jutni a város egyik kapujához, és bízik benne, hogy Kreúsza is így tesz. Majd odakint a síkságon megtalálja őt; arrafelé tart, amerre nemrég a görögök tábora állt. Egy pillanatra megállt a küszöbön, és eltűnődött, mit vigyen magával. De emberek kiáltását hallotta egyre közelebbről, és nem értette, mit mondanak. A görögök a városában vannak, és nem maradt rá idő, hogy az értékek vagy akár egy köpeny után nézzen. Végigpillantott a füst borította utcán, és nekiiramodott.

Kreúszát utolérte a városban előző nap elterjedt ünnepi hangulat: tíz év óta először nyitva voltak a kapuk. Legutóbb, amikor kisétált a Szkamandrosznak a várost körülölelő síkságára, alig volt több egy gyereknél, tizenkét éves volt. A szülei azt mondták neki, hogy a görögök kalózok és zsoldosok, akik azért hajóztak át a csillogó tengeren, hogy könnyű zsákmányra leljenek. Nem maradnak sokáig Phrügiában, ezt mondta mindenki. Miért maradnának? Senki sem hitte el az ürügyüket, miszerint azért jöttek, hogy visszaköveteljenek valami asszonyt, aki elszökött Priamosz egyik fiával. A gondolat nevetséges volt. Rengeteg hajó, szám szerint ezer kelt át a tengeren, hogy egy asszony kedvéért megostromoljanak egy várost? Még amikor Kreúsza látta is őt – Helenét a vörös ruhájában, az aranyhajával, amelyhez jól illett a ruhája szegélyeit díszítő aranyhímzés és a nyaka meg a csuklója körül viselt aranyfonat –, akkor sem hitte el, hogy egy hadsereg idáig elhajózott volna csak azért, hogy hazavigye. A görögök azért szálltak a tengerre, mint bárki más: hogy megtöltsék a pénzesládáikat a zsákmánnyal és a házaikat rabszolgákkal. Ám ezúttal, amikor elhajóztak Trójáig, rosszul mérték fel a helyzetet. Tudatlanságukban nem voltak tisztában vele, hogy a város nemcsak gazdag, hanem megfelelően védett is. Ez jellemző a görögökre: nekik mindenki, aki nem görög, egyforma, mindannyian barbárok. Fel sem ötlött bennük, hogy Trója városa túltett Mükénén, Spártán, Ithakán – mindenen, amit ők az otthonuknak hívtak.

Trója nem nyitotta meg a kapuit a görögöknek. Kreúsza nézte, amint az apja homloka elborul, amikor arról beszél az anyjának, hogyan döntött Priamosz. A város harcolni fog, nem adja vissza az asszonyt, se az aranyát, se a ruháit. A görögök megalkuvók, mondta. Elmennek, mielőtt a tél első viharai lesújtanának a hajóikra. Trója mesés kincsek városa volt: Priamosz király ötven fiával és ötven lányával, határtalan gazdagsággal, magas falakkal és hűséges szövetségesekkel. A görögök nem bírták ki, hogy egy ilyen városról halljanak, és ne akarják elpusztítani. Ilyen volt a természetük. Tehát a trójaiak tisztában voltak vele, hogy ezért jöttek, de azzal az ürüggyel, hogy visszaszerezzék Helenét. A spártai király – ezt pusmogták a ruháikat mosó nők a víz mellett – valószínűleg szándékosan küldte el Helenét Parisszal, hogy okot szolgáltasson arra, hogy a görög társaival vitorlát bontsanak.

Bármi volt is az okuk, amikor a görögök felállították az első táborukat a városon kívül, Kreúsza még gyerek volt. És legközelebb, amikor odakint sétált, már a saját fiának a kezét fogta, akinek egy egész város volt a játszótere, de sosem szaladt át a kinti síkságon. Még a sokéves harcok csatáiban megfáradt Aineiasz is megkönnyebbült, amikor a kapuk csikorogva kitárultak. Még viselte a kardját, de a lándzsáját otthon hagyta. A felderítők jelentették, hogy nem maradt hátra görög katona. A parton nem voltak sem emberek, sem hajók. Csak egy áldozati tárgy maradt, egy hatalmas, fából készült dolog, mondták. Képtelenség megtudni, kinek vagy miért állították a görögök. Poszeidónnak a biztonságos hazaútért, súgta a férjének Kreúsza, miközben a kisfiuk elrohant a sáros talajon. Újból kinő a fű, mondta Eurüleónnak, amikor először kisétáltak. Saját gyerekkorára visszaemlékezve túl sokat ígért. Nem gondolt azokra a szegecses csizmával taposó lábakra, a sebes harci szekerek kerekeire, a kiontott vérre.

Aineiasz bólintott, arcában a dús, sötét szemöldök alatt Kreúsza egy pillanatra meglátta a fiuk képét. Igen, nyilván Poszeidónnak szánták az áldozatot. Vagy talán Athénének, aki olyan sokáig védelmezte a görögöket, vagy Hérának, aki gyűlölte a trójaiakat, bármennyi állatot mészároltak is le a kedvéért. Az öböl felé sétáltak a terület mellett, amely nemrég még csatatér volt. Eurüleón lába végre homokon lépked agyag és kő helyett. Kreúsza máris érezte a változást, ahogy a sáros talaj szemcséssé vált, és itt-ott vastag tengerifűcsomók hajtottak ki rajta. Meleg könnyek csorogtak az arcán, amint a lágy nyugati szél a szemébe fújt. A férje kinyújtotta sebhelyes kezét, és a hüvelykujjával letörölte a könnyeit.

– Túl sok? – kérdezte. – Vissza akarsz menni?
– Még nem.

Fordította: Szántó András

Natalie Haynes: Ezer hajó
General Press Könyvkiadó, Budapest, 2022
302 oldal, teljes bolti ár 5490 Ft,
kedvezményes ár a lira.hu-n 4392 Ft