Kavargó múlt | Gerlóczy Márton: Fikció 2. – Az örvény

H. Móra Éva | 

Ha úgy találtam, hogy a Fikció első kötetében, A katlanban szinte zavarba ejtően közel engedi magához az olvasót Gerlóczy Márton, akkor ez sokszorosan igaz a folytatásra, Az örvényre. Olvassa-olvassa az ember ezt a bonyolult szövetű művet, és olykor nem is tudja, hogyan közelítsen hozzá. Mi ez? Lélektani regény? Személyes vallomás? Közvetlenül a tudatalattiból ömlő gondolatfolyam? Kísérlet a lelkiállapotok, a megsemmisülés-érzés hajszálpontos rögzítésére? Helyenként egyszerűen kíváncsiskodó kukkolás a szerteágazó Váczi – Gerlóczy család és felmenőik életébe?

A könyvbemutatón elmondta az író, hogy tulajdonképpen ezt a kötetet akarta megírni, el is kezdte, aztán félretette. Muszáj volt megírni az előzményeket, hogy érthető legyen Az örvény. A katlan elmeséli a három apa történetét: a legkorábbi emlékek, a meleg, szerető családi légkör a papával az ő haláláig, a kisfiú hatéves koráig tart. Aztán következik egy szigorú, de megszokható nevelőapa, majd egyszer csak az anya bemutatja az „igazi” apát, s elárulja, hogy ő tulajdonképpen egy félrelépés gyümölcse. Összeomlás, de kitartó munkával sikerül elfogadni az új helyzetet, alázattal elkezdi kutatni az „új” apa felmenőit, családját; érdekes dolgokra bukkan (az egyik nemzedékben szintén nem az az az apa, akit annak hisznek), 19 éves korában nevet is változtat, fölveszi a valódi(nak vélt) apa nevét, a Gerlóczy nevet. Mindez nem jelenti azt, hogy sikerül legyőznie ellenérzését, sőt. Valahogy mégis úgy gondoljuk, hogy pozitív folyamatnak lehetünk tanúi, a DNS-vizsgálat már csak formaság: ki kell tenni a pontot a dolog végére. Az első kötet talányosan zárul, de sejthető – ami a folytatásban válik egyértelművé –: nem Gerlóczy Ferenc az apa.

„Sötétség […] Csend. Lefelé szívó, forgó mozgás. Üresség. Füstölgő kráter, a becsapódás nyoma, a kráter fölött az égés terméke, az én, az elégett én.” A becsapódás pedig 1993 májusa, amikor anyja a 12 éves kisfiúval közli, hogy akit addig az apjának hitt, az nem az apja volt.

Az örvény nemcsak lefelé húz, de forog, forgat is. Az immár férfivá érett egykori kisfiú tudata szédületes, őrjítő forgásba kezd: hajdani emlékképek, érzések törnek elő, s mindent átjár egy új érzés, amivel nem találkoztunk az első könyvben: a harag. „…egy ijesztően barátságtalan erő sodrását éreztem. A haragom sodrását.” „A düh, amit éreztem, egészen ijesztő volt. A dühöm. Egész életemben szenvedtem a kitöréseitől, de még soha nem éreztem ilyen tisztán az erejét, még soha nem láttam, honnan tör elő, honnan szabadul fel…” „…ahogy távolodtam a várostól, éreztem, hogy egyre könnyebb a testem, a busz csíkot húz maga után, mintha folyna belőle az olaj, a dühöm csíkját.” Hazudtak neki, s a feldolgozhatatlant egyetlen módon tudja valamelyest közömbösíteni: ha névvel, azonosíthatóan feltárja a részleteket. Kíméletlen dolog, de vele is kíméletlenül jártak el. „…ha nem hazudtatok volna ennyit, nem mondanék rólatok igazat.”

Ellentmondásos érzelmek kerülnek felszínre. Anyját okolja mindenért, különösen azért a könnyedén odavetett mondatért – megtudván, hogy a DNS-eredmény szerint nem Gerlóczy az apa –: „Akkor a Tamás volt.” Ennyi? Így el lehet intézni? Évtizedek kitartó munkájával sikerült kidolgozni magából azt a múltba vágyakozást, ami a papához fűzte, elfogadni az újat, és most vissza az egész? „Ne haragudjak? Elárulnátok, hogyan kéne nem haragudni? Ti, akiknek ezt a rengeteg indulatot, a feszültségnek és frusztrációnak ezt a tengernyi nyomását köszönhetem, elárulnátok, hogyan kéne nem haragudnom?” Ugyanakkor az anya mégis feloldozást nyer, mindenek fölött áll, sérthetetlen. „Büdös francba, mennyire szeretem…” – tör föl belőle újra és újra. Ellentmondásos az is, ahogy a lehetséges Váczi-apaság lecsapódik benne. Megölelné még az emlékét is, Gerlóczyval kapcsolatban pedig egyre sötétebb, egyre taszítóbb emlékek bukkannak fel, mégis… Mégsem tudná megtenni azt az utat visszafelé 1993 májusáig. „Huszonhat éve letértem egy ösvényről […] Ez végtelen hosszúságú út, mire visszaérek az elágazáshoz, hogy találkozzak azzal a tizenkét éves fiúval, már vénember leszek, már nem lesz időm utolérni a többieket…” Tudathasadásos állapot ez. S valóban: a párbeszédek kettészakadt énjének párbeszédei: Gerlóczy és valaki más fejtegeti gondolatait.

• Olvass bele! 

Rengeteg családtagot vonultat fel a regény: testvérek, nagybácsik nagyszülők – különböző előjellel, mégis ők jelentik a kapaszkodót ebben az elveszettségben, ők segítenek pontosítani a részleteket, élesíteni az emlékeket. Családja, amelyről anyja így gondolkodott: érdekes, különleges, szabad, a lakásuk művésztelep – mostani szemével nézve cirkuszi sátor, cigányputri, letarolt vidék, katasztrófa sújtotta terület. Kíméletlen. De ahogy minden fejezetet így kezd: „A dolgok egyféleképpen történhetnek, tudniillik úgy, ahogyan történtek” – ezeket a visszás, kavargó érzelmeket is csak egyféleképpen lehet megírni: őszintén. Többen nekiszegezték az írónak a kérdést: hol a határ, szabad-e ilyen nyíltan, azonosíthatóan beszélni a családtagokról? A válasz is ott olvasható a könyvben: „Nagy lesz a por, a ricsaj, a jajveszékelés, de nekem, ha vállalom, csak a mentéssel szabad foglalkoznom.”

A legfőbb, legközelibb kapaszkodót persze Zsófi jelenti, aki ezúttal csak fizikailag van közel a vívódó elbeszélőhöz. Neki is meg kell élnie társa elveszettségét, identitáskeresését, s csupán azzal tud segíteni, hogy jelen van, és jelen lesz mindig. Ő elutazik, párja marad Scicliben, az önkéntes száműzetésben, szándékosan távol tartva magát a családtól.

Azonban hamarosan hazautazik, elvégzik az apasági vizsgálatot – mi pedig várjuk ennek az őrjítően felzaklató, igaz történetnek és ennek a megejtően szép regényfolyamnak a folytatását.

Gerlóczy Márton: Fikció 2. – Az örvény
Scolar Kiadó, Budapest, 2022
384 oldal, teljes bolti ár 5995 Ft,
kedvezményes ár a kiadónál 5096 Ft,
e-könyv változat 4190 Ft
ISBN 978 963 509 6176  (papír)
ISBN 978 963 509 6466  (e-könyv)

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Talán eltelt egy másodperc, talán kettő, talán egy sem. Eldördült az ágyú, megrepedt a hegy. Gerlóczy Márton többkötetes identitásthrillerének második része ott folytatódik, ahol az első véget ért. A DNS-eredmény megérkezett a szicíliai kisváros csöndes sikátorába, a családregény szereplői szétszéledtek, és a történet helyén elindul a lefelé szívó gyors, forgó mozgás. Az aparegény apa nélkül marad. A Fikció második része utazás a tudat mélyére, kényszerleszállások, vulkánkitörések és frontális ütközések örvénylése egy családtörténetben önmagát kereső ember identitása körül.
„Ötödik napja nem tudtam, ki az apám. December 26-án ágyúdörrenésre ébredtem. Hallottam, ahogy a galamb felröppen a helyéről. Nem nyitottam ki a szememet. Láttam, ahogy a házak fölé repül és körülnéz. A Via Santiglián föl-le cikázott a dörrenés visszhangja, mintha vödrökkel rohangálnának a sciclitanók tüzet oltani. Sorra csapódtak ki a spaletták, az egyik teraszról csipás szemű szobakutya ugatta a kolostort, ahonnan fehér füstöt fújt a város fölé a szél. A magasból, ahonnan lenézve Scicli összenő a sziklákkal, és mint egy barokk tükör, sárgán ragyog a reggeli fényben, láttam, hogy a távolban szürke karfiolfelhő emelkedik a horizont fölé. Az Etna! A DNS! A robbanás, gondoltam, és kinyitottam a szemem.”