Óda a magányhoz | Claire-Louise Bennett: Tó

Németh Lívia |

Az emberekkel telezsúfolt életünkben egyre ritkábban halljuk a saját belső hangunkat, mert egyszerűen olyan nagy a külső zaj. Ki ne álmodozott volna arról, hogy hátrahagy mindent, egy tengerparti faluba költözik és nem törődik mások véleményével? Claire-Louise Bennett főhőse pont ezt teszi.

Bennett húsz történetét a narrátor köti össze, egy fiatal nő, aki Írország tengerparti részére költözött, egy kőházba. Nem tudjuk meg róla, hogy néz ki, mi a neve, mintha láthatatlanná szeretne válni a saját történetében, a jelenléte mégis hangsúlyos. Több részen át végigvonuló vezérfonal a magány és az én megkonstruálása. Hogyan látjuk önmagunkat, ha nem egy másik ember tekintetében tükröződünk, kik vagyunk mi a többi ember nélkül. Láthatjuk-e önmagunkat igazán, viszonyítási pont híján?

• Olvass bele!

Nagyon szimbolikus a Forgatógombok című írás, mely a kötet közepén kapott helyet. A narrátor itt egy éppen akkor olvasott könyvről beszél, amelynek főszereplője az utolsó megmaradt ember, akit láthatatlan fal választ el a túloldalon mozdulatlanná dermedt világtól. Ez a különleges elszigeteltség a mindenen átsütő téma Bennett írásaiban. A novellákban felbukkannak olykor más emberek is, de ezek csak rövid, alkalmi kapcsolódások: egy szomszéddal, látogatóba érkező baráttal. Ebben a zárt térben más nem vetheti meg a lábát. Ahogy a Föld magányra kárhoztatott utolsó nőalakja, a mi narrátorunk is jelentéktelennek tűnő, hétköznapi tevékenységekkel bíbelődik: zabkását készít, madarat etet, beágyaz, kávét főz, sövényt nyír. Hiszen „ha az ember nem csinál semmit, hogyan találná ki, mit érez?” – teszi fel a kérdést a szöveg is. És ebben a csinálásban, tevékenykedésben rejlik maga az élet.

Érdekes jelenetet ír le a Reggel, délben és este című történet – és szorosan kapcsolódik a már említett, más(ok) tekintetében konstruálódó énképhez. A narrátor két, régóta várt japán falikárpitot kap kézhez. Hosszan szemléli a részleteket, s figyeli, hogy mire emlékeztetnek a csak körvonalakkal odavetett ábrák, illetve hogy mit jelenthet a számos hiányzó öltés, a képek szándékolt befejezetlensége. Ekkor az éppen nála vendégeskedő barátja a felismerés örömével kiált fel: „Nézd, hiszen ez a nő egy napernyőt tart!”

Sajátos hangsúllyal jelennek meg a tárgyak és a terek a kötetben. Az ablakpárkányra halmozott gyümölcsök leírása egy festményével vetekszik. A leírásokban az ember hátrébb szorul, és ez lehetőséget ad arra, hogy észrevehetőek legyenek az apró dolgok: az ottomán, a fényképalbum, a föld vagy a tűzhely forgatógombjai.

A magányosság a kötetben egyértelműen mint erény vagy választott állapot jelenik meg, nincs mögötte szomorúság vagy hiány. Jellemző ugyan valamiféle különlegesen melankolikus hangnem némelyik szövegben, de ez inkább Bennett meditatív írásmódjából következik, nem pedig az ábrázolt helyzetekből. Különleges dolog belehallgatni valakinek a gondolataiba, látni a hétköznapi tevékenységei közben, és egészen kiválónak tartom a szerzőt ennek az intim légkörnek a megteremtésében; mindez nagyon szépen szólal meg Lázár Júlia fordításában. Bemutatkozó kötetnek ez több mint ígéretes. Remélem, a további műveit is olvashatjuk majd.

Claire-Louise Bennett: Tó
Fordította: Lázár Júlia
Magvető Kiadó, Budapest, 2022
128 oldal, teljes bolti ár 3499 Ft,
online ár a lira.hu-n 2799 Ft,
e-könyv változat 2499 Ft
ISBN 978 963 144 2458 (papír)
ISBN 978 963 143 4958 (e-könyv)

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Az utóbbi évek egyik legerősebb brit debütálásában (2015) Claire-Louise Bennett húsz összefüggő történetben keres nyelvet a magánytapasztalatnak. A Tó a magányos élet váratlan örömeiről, kikerülhetetlen buktatóiról és hétköznapi csodáiról szól egy nyugatír tengerparti városkában élő nő perspektívájából. Vicces, sötét és nyugtalanító olvasmány elromlott rezsógombokról, fürdőkádban átélt viharokról, elképzelt bosszúkról és félelmekről, meg a tökéletes zabkásákról, amelyek egészen a szerelem örök nyelvéig vezetnek.
Bennett megmutatja, hogyan lehet valakit úgy megismerni, hogy a monológját olvasva szinte beköltözünk az agyába és a testébe, hogy mekkora mélységek rejlenek a legapróbb, legáltalánosabb dolgokban is, és milyen az, amikor az ember nem akar hatni a világra, hanem hagyja, hogy a világ legyen hatással rá.