Anders De La Motte, Måns Nilsson: A halál színre lép

1. fejezet | | Hat héttel később

Június vége volt, a svéd nyár óvatosan bekukucskált az ajtón.
Peter Vinston rendőrfelügyelő majd három órája ült a volánnál.
Vagy hét, ha a teljes utat vesszük Stockholmtól.

Szép szál férfi volt, százkilencven centi magas, de egyáltalán nem púpos, mint a nyurga emberek általában. Vörösesszőke haját rö-vidre nyíratta, az arcát simára borotválta, és bár még nem töltötte be az ötvenet, deresedett a halántéka. Sok kolléganője szerint az őszülő barkótól és a háromrészes öltönyöktől előkelőnek tűnt – amely vélemény vegyes érzelmeket váltott ki belőle.

Egy fekete Saabot vezetett. Az egyik utolsót, amely elhagyta a gyártósort, mielőtt bezárták volna a trollhättani gyárat. Mindig Saabja volt, de nagy valószínűség szerint ez lesz az utolsó. Ami elszomorította. Ezért nagy gonddal bánt vele. Rendszeresen hordta szervizbe, a legkisebb meghibásodás esetén azonnal megjavíttatta, és addig mosta meg polírozta, amíg meg nem pillantotta a képmását a lakkozásban.

Fészkelődött a vezetőülésben. Utoljára Gränna magasságában állt meg, és már igencsak vágyott rá, hogy kinyújtóztassa a lábát, és igyon egy csésze kávét. Csakhogy hamarosan megérkezik. Jobban mondva, hamarosan meg kell érkeznie.

A telefonja – amelynek a GPS-e végigkalauzolta ezen a hatszáz kilométeren a nyílegyenes autópályáktól a kacskaringós országutakig – hirtelen megzavarodott.

– Forduljon meg! – mondta. Aztán meggondolta magát: – Menjen tovább egyenesen! – Majd megint megfordulást javasolt.

Vinstont annyira lekötötték az ellentmondó utasítások, hogy nem vette észre az úton keresztben elhelyezett állatterelő rácsot. Ugyancsak meglepődött, amikor a kerekek zötyögni kezdtek a léceken.

Káromkodott magában. Feszülten figyelt, nem sérültek-e meg a rugók, de nem észlelte jelét. A GPS viszont végérvényesen összezavarodott.

– Újratervezés – jelentette be idegesen. – Újratervezés! Újratervezés!
– Hallottam! – dünnyögte Vinston bosszúsan, és kikapcsolta a hangot.

Gurult még pár száz métert, de mivel az elektronikus útikalauza nem tért magához, megállt az út szélén. Minden irányban zöld földeket látott, amelyeket itt-ott fasorok és kis erdők törtek meg. Előkotorta a kesztyűtartóból a jó öreg autóstérképét, de úgy tűnt, a Királyi Automobilklub térképészei sem tudtak ennek a földútnak a létezéséről.
Csak egy választása maradt.

Bár már hét éve elvált, még mindig Christina száma volt beprogramozva az egyes gombra. Rég ki kellett volna cserélnie valaki máséra. Csakhogy nem volt kiére.

Lassan tizennyolc éve ismerkedtek meg, nem sokkal azután, hogy Vinston a bűnügyieknél kezdett dolgozni. A világ összes helye közül pont a mosókonyhában futottak egymásba.

– Azt hittem, hogy csak a hetven felettiek vasalnak lepedőt – szólalt meg egy évődő hang Vinston háta mögött, és amikor megfordult, ott állt ő.

Magas volt, a fekete haja befonva. Az orra hegyén egy szemüveg egyensúlyozott, de később bevallotta, hogy igazából nincs rá szüksége, csak a páciensei így komolyabban veszik.

– Christina vagyok, de csak Tinának vagy Stinának szólítanak.
Kiderült, hogy Vinston felett lakik, aki még azon a héten randevúra hívta.

– Igazából nemet kellene mondanom – felelte Christina. – Neked mindig igent mondanak a nők, igaz?

Szünetet tartott, mintha arra lenne kíváncsi, hogy Vinston tiltakozik-e. Nem tette. A megállapítás megállta a helyét: volt valami a külsejében, ami bejött a nőknek.

– De… – folytatta Christina oldalra döntött fejjel – …azt hiszem, ezúttal kivételt teszek. Mozi és vacsora. Olcsó helyen.

Megnéztek egy francia filmet, és Christina már a stáblista előtt megfogta Vinston kezét. Fél évvel később összeköltöztek, újabb fél évvel később Christina teherbe esett, és pár hónappal Amanda születése előtt összeházasodtak a városházán.

Christina pszichológusként dolgozott, de amíg a lányuk kicsi volt, beérte egy félállással egy rendelőben a Mariatorgeten, közben a könyvét és a disszertációját csiszolgatta. Vinston építette a rendőri karrierjét. A bűnügyiektől a Királyi Gyilkossági Nyomozóhatósághoz került. Bejárta az egész országot, megoldott egy sor érdekes bűnügyet, és megalapozta a szakmai jó hírét. Valamikor útközben – az nem világos, hogyan, mikor vagy miért – a házasságuk kifulladt.

– Vannak dolgok, amik csak úgy véget érnek, és senki sem hibáztatható érte – összegezte Christina.

Amikor kutatói állást ajánlottak neki Lundben, Vinston nem ellenkezett, legalábbis nem túl sokáig. Nem kérdezte meg Amandát, akar-e vele maradni Stockholmban. Bár imádta a lányát, Christina jobb szülő volt, mint amilyen ő valaha is lehetett. Amandának az volt az érdeke, hogy az anyjával éljen.

Segített nekik a költözésben. Némi nehézség árán összeszerelte az újonnan vett bútoraikat, majd a lehető leggyakrabban meglátogatta őket Lundben.

Amikor Amanda már elég nagy lett ahhoz, hogy egyedül vonatozzon, többnyire ő utazott Stockholmba az apjához. Az utóbbi években a látogatások egyre ritkultak, és a kapcsolatuk jobbára üzenetekre meg videóhívásokra korlátozódott, ami bántotta Vinstont. De most majd változtat ezen – győzködte magát.

Christina szokás szerint elsőre felvette.
– Már itt vagy?
– Szia! Peter vagyok – mondta Vinston teljesen szükségtelenül, de úgy gondolta, ez hozzátartozik az alapvető telefonos etiketthez.

– Már itt vagy? – ismételte meg Christina, elengedve a füle mellett az üdvözlést.

– Nem. A GPS Sankt Olof után bemondta az unalmast. Egy szántóföld közepén állok.

– Látod a fejőasztalt? Egy faemelvény pár régi rozsdamentes tejeskannával.

– Tudom, mi az a fejőasztal – felelte Vinston ingerülten. – Az elmúlt negyedórában legalább tíz mellett eljöttem. Ezeket még mindig használják?

– Természetesen nem. De a turisták imádják őket.

Vinston szokás szerint nem tudta eldönteni, hogy Christina ugratja-e.
– Most hajtottam át egy terelőrácson.

– Akkor jó helyen vagy. Amúgy ki vagyok rád akadva. – A villámgyors témaváltás is Christina specialitásai közé tartozott. – Délelőtt beszéltem Bergkvisttel.

– És miért vagy kiakadva? – kérdezte Vinston idegesen.

Bergkvist a főnöke volt a Királyi Gyilkossági Nyomozóhatóságnál. Lobbanékony, pirospozsgás, kapafogú, táskás szemű ember, aki leginkább egy buldogra hasonlított.

– Mert nem akartál eljönni Amanda születésnapjára – válaszolta Christina. – Ahogy az elmúlt három évben egyszer sem. Aztán hirtelen bejelentetted, hogy kiveszel pár hetet, és mégis eljössz. Peter, neked fogalmad sincs arról, mi az a spontaneitás. Ezért felhívtam Bergkvistet, hogy megkérdezzem, nem vagy-e beteg. És megtudtam, hogy de.

Vinston felsóhajtott.
– Mégis mikor akartál szólni az ájulásokról? – folytatta Christina.

– Jól vagyok. Nem akartam, hogy aggódjatok – felelte Vinston, és legalább részben igazat mondott. Az ájulásai azonban jobban nyugtalanították, mint ahogy azt hajlandó lett volna beismerni.

Mozgást érzékelt a belső visszapillantó tükörben, mire felkapta a fejét. Egy bokor ágai lengedeztek a szélben.

– Csak a stressz miatt van – próbálta bagatellizálni a problémát. – Túl sokat dolgoztam, keveset ettem és aludtam. Pont amiért te is nyaggatni szoktál. A doki szerint pár nap szabi majd helyretesz. Csak tiszta levegőre és pihenésre van szükségem.

Igyekezett meggyőzően beszélni, nemcsak Christina, hanem a saját maga kedvéért is. Az igazság azonban az volt, hogy ő sem tudta, mi baja. Az orvos elvégzett egy sor vizsgálatot, de a leletekre még várni kellett. Megint mozgást érzékelt, ezúttal a külső tükörben. Oldalra nézett. Van itt valaki?

Christina tovább perlekedett vele. Arról papolt, hogy hamarosan ötvenéves lesz, oda kellene figyelnie magára. Aztán minden előzetes figyelmeztetés nélkül átadta a telefont Amandának.
– Szia, apa! Messze vagy még a nyaralótól?
– Szia, szívem! Nem hiszem… – felelte kitérően.

Remélte, hogy Amanda nem hallotta az egészségi állapotáról folyó beszélgetést. Nem akarta, hogy a lánya azt higgye, nem a születésnapja miatt jött le. Gyorsan témát váltott.

– Isten éltessen! Felkészültél a nagy tizenhatodik születésnapi bulira?

– Igen, szuper lesz! Poppe és anya szerzett egy óriási partisátrat, hívtak zenekart, lesz tűzijáték meg még egy csomó minden. Több mint száz vendég! Imádni fogod!

Vinston a fejét tette volna rá, hogy a lánya ez utóbbit ironikusan értette. Utált társaságba járni, közhelyeket pufogtatni és olyan emberekkel csevegni, akiket valószínűleg az életben többet nem lát.

Poppe Christina új párja és Amanda mostohaapja volt. Valójában persze nem így hívták, ennél sokkal előkelőbb névvel büszkélkedhetett, amelyet Vinston nem tartott megjegyzésre érdemesnek.

Poppe befektető volt, egy skånei kastély tulajdonosa, ahol Christina és Amanda újabban lakott. Amolyan „piros nadrágos fácánvadász és golfozó” típus, ahogy Vinston azon ritka alkalmakkor jellemezte, amikor kénytelen volt. Mivel Amanda és Christina kedvelte, nyilván akadtak jó tulajdonságai is, csak azok valahogy elkerülték Vinston figyelmét.

– Megtörtént bűntényekről hallgatok egy podcastet, és a te egyik ügyedről beszélnek – folytatta Amanda. – Az uppsalai fojtogatóról. Szuper izgalmas! Egy elszakadt cipőfűző segítségével kaptad el, igaz?

Az utóbbi időben Amanda érdeklődni kezdett Vinston munkája iránt, ami melengette a férfi szívét.

– Igen, így volt. De többen nyomoztunk az ügyben, nem csak én. És nem egyedül a cipőfűző…

Az autó hintázni kezdett, és az oldalablakon benézett egy hatalmas szempár. Vinston kis híján felkiáltott.
Egy tehén. Jobban mondva: sok tehén. Az autóját teljesen körbevették a tehenek.

– Bocs, Amanda, de most le kell tennem. Este találkozunk! – zárta le a beszélgetést a lehető leghatározottabban.

A kocsi mellett álló tehén továbbra is üveges szemmel bámult rá, és kérődzött. Barna-fehér foltos jószágok voltak. Vinston hirtelen rájött, hogy téved. Ezek nem tehenek, hanem bikák. Tíz vagy talán tizenöt termett ott a semmiből, és zárta el az utat mindkét irányban.

Beindította a motort, és finoman megnyomta a dudát. Az állatok a fülük botját sem mozdították. Vinston újra próbálkozott, ezúttal rátenyerelt. Semmi. A bikák a szemüket meresztve álltak a Saab körül.

Megfordult a fejében, hogy kiszáll, és elhajtja őket. De egyrészt már az is kétséges volt, hogy ki tudja-e nyitni az ajtót, másrészt pedig – ami sértette az önérzetét – nem mert. Amúgy is hadilábon állt az állatokkal, kiszámíthatatlannak és szemtelennek tartotta őket. A tény, hogy egy bikacsorda vette körül, nem kifejezetten ingatta meg ebbéli meggyőződésében.

Elhajtani és kiszállni sem tudott. Csak annyit tehetett, hogy a kocsiban marad, és reménykedik, hogy a csorda előbb-utóbb ráun.

A Saab megint hintázni kezdett. Az egyik bika a hátsó ajtóhoz dörgölőzött. Vinston szinte hallotta, ahogy a szőrébe ragadt porszemek megkarcolják a fényezést. Leengedte kissé az ablakot, és megpróbálta elijeszteni az állatot, de ekkor az egyik bedugta a pofáját a résen, és megpróbálta megnyalni, mire Vinston riadtan felhúzta az ablakot. Kénytelen volt belátni, hogy itt ragadt, és meg kell várnia, hogy a bikák maguktól odébbálljanak, vagy valaki kimentse szorult helyzetéből. De ki?

Tove Esping épp visszafelé tartott a simrishamni rendőrségre.
Az egyetlen jelzés nélküli autójuk szerelőnél raboskodott, ezért a saját régi Volvo kombijával ment. Kívül-belül piszkos volt, és ló- meg kutyaszagot árasztott, amelyet Esping már rég nem érzett.

A délelőttöt és a délután egy részét különböző kihallgatásokkal töltötte. Először egy gazdát kérdezett ki, akitől dízelt loptak, aztán egy nyugdíjast, akinek harmadszor döntötték ki a postaládáját a helyi huligánok. Zárásként pedig egy nyaraló vendéggel beszélt, aki megcsonkította a település két fáját, hogy jobb legyen a kilátás a házból. Nem kifejezetten súlyos bűncselekmények, és nem igazán az, amiről a rendőrtisztire való jelentkezéskor álmodott. De a járőrként lehúzott öt év után végre nyomozó lett. Nyomozógyakornok: ez állt a majdnem vadonatúj névjegykártyáján. Alig fél éve lépett szolgálatba, és még mindig képtelen volt lerázni magáról az érzést, hogy csak azért léptették elő, mert nem volt más jelentkező.

Ezért eltökélte, hogy gyorsan lezavarja azt a nagy rakás lezáratlan ügyet, amelyet a megfáradt elődje hagyott rá a nyugdíjba vonulásakor. Nem akart olyan rendőr lenni, aki Birkenstock papucsban császkál, egyik kezében újsággal, a másikban kávéscsészével, miközben az ügyei meg csak porosodnak. Úgy tűnt, jó ötlet volt szombaton körbejárni. Az emberek ilyenkor otthon tartózkodnak, így egy kalap alatt több kihallgatást is letudhatott.

Ma újabb három ügyet zárhat le, a héten összesen nyolcnak ért a végére, ami biztos rekordszámba megy a simrishamni rendőrségen.

Esping elégedetten dobolt a kormányon, és adott még egy kis gázt, amitől kavics verődött fel a sárvédőre. A surranópályát, amelyen hajtott, egyetlen térképen sem tüntették fel. Egy tipikus kis skånei út a földek között, csak a helyiek ismerték.

Ekkor megpillantott a távolban egy csorda ökröt az út közepén, ezért lelassított. Amikor közelebb ért, felfedezte, hogy egy autót fognak közre, amelynek a sofőrje elég ostoba volt ahhoz, hogy egy legelőn álljon meg. A férfi a járműben ült, és nyilván nem is mert kiszállni. Esping jót mulatott magában. Egy eltévedt turista, aki tehénfrászt kapott, és szemlátomást segítségre szorul. Még szerencse, hogy a törvény hosszú karja ide is elér.

Vinston észrevette, hogy felbukkant az úton egy autó. Egy öreg, piros csotrogány fekete vezetőoldali ajtóval. Kissé távolabb megállt, és a sofőr kiszállt. Tétovázás nélkül elindult a bikák felé. Középmagas, a húszas évei végén járó nő volt. Viharkabátot és hatalmas gumicsizmát viselt, szőke haját lófarokba fogta össze.

Amikor a bikák közelébe ért, széttárta a karját.
– El innen! – mondta határozott hangon.

Az állatok egy tapodtat sem mozdultak, csak idegesen csapdosták magukat a farkukkal. Vinston azon kapta magát, hogy visszatartja a lélegzetét. A nő félelmet nem ismerve haladt tovább. Amikor már csak pár méterre volt a legközelebbi bikától, az állat eloldalgott. Először komótosan, majd szökkent párat. A mozdulat láncreakciót váltott ki, és a csorda pillanatok alatt átballagott a legelőre.

Vinston leengedte az ablakot. A nő hegyes orra szeplős volt, kék szeme okos és éber.

– Kösz a segítséget! – mondta Vinston olyan könnyedén, ahogy csak tőle telt.

– Nincs mit! Ezek fiatal állatok. Kíváncsiak, de ha az ember határozottan lép fel, ártalmatlanok.

Skånei nyelvjárást beszélt – egészen hátul képzett r hangokkal –, amelyet Vinstonnak ugyancsak nehezére esett megértenie.

Esping szemügyre vette a kocsiban ülő férfit. Ötven felé járhatott, és a gondterhelt arckifejezését leszámítva egész jóképű volt. Vörösesszőke és magas volt, inget, nyakkendőt, mellényt viselt. A zakója a vezetőülés hátuljára szerelt fogason lógott. A kocsija csillogott-villogott. Esping előrehajolt, és kíváncsian bekukucskált az utastérbe. A világos bőrüléseken egyetlen folt sem látszott, teljesen makulátlanok voltak, az ülések között se régi parkolójegyek, se papírpoharak. Semmi sem utalt arra, mivel foglalkozhat, vagy milyen ügyben tévedt erre az isten háta mögötti helyre ez a csipetnyit túl elegáns ember.

– Úgy látom, eltévedt – mondta. – Stockholmból jön?
A férfi bólintott.
Esping elnyomott egy mosolyt, és már éppen újabb kérdéseket akart feltenni, amikor a férfi megelőzte.
– Nem tudja véletlenül, hol van a Bäckstugan?

– A Bäckstugan? Dehogynem! – Előremutatott. – Pár száz méter után, a fejőasztalnál forduljon balra. Tudja, mi az a fejőasztal?
– Igen, tudom, mi az a fejőasztal – motyogta a férfi váratlanul ingerülten.

Beindította a motort, biccentett egyet búcsúzóul, majd lassan gurulni kezdett.

Fordította: Dobosi Beáta

Anders De La Motte, Måns Nilsson: A halál színre lép
General Press Kiadó, Budapest, 2022
336 oldal, teljes bolti ár 4290 Ft