Holly Jackson: Jó kislányok, rossz viszonyok (részlet)

Előzmények és következmények

Azt hiszed, felismernél egy gyilkost.

Másképp cseng a hazugság a szájából. A hangja alig változik, de mégis észlelhető: elmélyül, majd élessé, akadozóvá válik, a ködösítésen átvillan az igazság. Ezt hiszed, ugye? Mindenki azt hiszi, hogy felismerné a gyilkost. Pip mégsem ismerte fel.

„Igazi tragédia, ami vele történt.”

Vele szemben ült, belenézett a jóságos, szarkalábas szempárba, a telefonja minden hangot, szipogást, torokköszörülést rögzített. És Pip mindent elhitt, az utolsó szóig.

Végighúzta a kezét az egérpadon, és visszatekerte a hangfájlt.

„Igazi tragédia, ami vele történt.”

A hangszóróból újra felcsendült Elliot Ward hangja, betöltötte a sötét hálószobát és ott visszhangzott Pip fejében.

Stop. Klikk. Vissza.
„Igazi tragédia, ami vele történt.”

Százszor is meghallgatta. Sőt, ezerszer. Mégsem talált semmilyen árulkodó jelet, a hangszíne sem változott, amikor Elliot oda-vissza váltott hazugságról féligazságra. A férfi, akire azelőtt szinte apjaként tekintett. De végső soron Pip is hazudott, nem igaz? És hiába áltatja magát azzal, hogy csak a szeretteit akarta megvédeni, Elliot is ugyanezt hozta fel a saját védelmére. Pip elhessegette a fejében duruzsoló nyugtalanító hangot; már napvilágra került az igazság, legalábbis egy része, inkább ebbe kapaszkodott.

Tovább hallgatta a felvételt, most következett az a rész, amitől a haja is égnek állt.
„És mit gondol, Sal ölte meg Andie-t?” – kérdezte a saját hangja a múltból.

„… olyan szeretetre méltó fiú volt. Azonban a bizonyítékokat tekintve nem tudom elképzelni, hogy nem ő volt. Szóval, bármennyire is rossz érzés, de azt hiszem, neki kellett megölnie. Nincs más magyarázat…”

Kivágódott a szobaajtó.

– Mit csinálsz? – dörrent rá egy hang a jelenben, de kihallatszott belőle a mosoly, a hang tulajdonosa ugyanis pontosan tudta, hogy mivel foglalkozik a lány.

– Megijesztettél, Ravi – bosszankodott Pip, és az egérhez kapott, és leállította a hangfájlt. Ravinak igazán nem kéne hallania Elliot Ward hangját, soha többé.

– A sötétben kuksolsz és azt hallgatod, és kettőnk közül még én vagyok az ijesztő alak? – kérdezte Ravi, és felkapcsolta a lámpát. A sárga fény megcsillant a fiú sötét haján, amit hátrafésült a homlokából. Grimaszolt, amivel mindig meg tudta mosolyogtatni Pipet, még most is, mert képtelenség volt ellenállni neki.

A lány ellökte magát az íróasztaltól.
– Hogy jutottál be egyáltalán?
– A szüleid épp indulni készültek Joshsal és egy jóképű citromos pitével.
– Ó, tényleg! – bólogatott Pip. – Az új szomszédokat üdvözlik. Most költözött be egy fiatal pár Chenék házába. Anya ütötte nyélbe az üzletet. A Green házaspár… vagy talán Brown? Nem emlékszem.

Furcsa volt belegondolni, hogy új család veszi birtokba azt a házat, új életek bontakoznak ki a régi falak között. Pip barátja, Zach Chen már akkor is itt élt, négy házzal lejjebb, amikor Pip ötévesen ideköltözött. Nem volt végleges a búcsú; mindennap találkoztak Zachkel az iskolában, de a fiú szülei úgy döntöttek, hogy nem tudják ebben a városban folytatni az életüket, főleg a nagy hűhó után. Pip le merte volna fogadni, hogy őt tekintik a nagy hűhó főkolomposának.

– Mellesleg fél nyolcra megyünk vacsorázni – jegyezte meg Ravi sután.

Pip felpillantott. A fiú a legjobb ingét viselte, betűrte a nadrágjába, és… csak nem új cipőt húzott? Amikor Ravi közelebb lépett, arcvíz illata csiklandozta a lány orrát; ám a fiú ekkor megtorpant, nem csókolta meg Pip homlokát, nem túrt a hajába. Ehelyett leült az ágyra és malmozni kezdett.

– Ami azt jelenti, hogy majdnem két órával korábban jöttél. – Pip elmosolyodott.
– I… igen. – Ravi köhintett.

Miért jött zavarba? Valentin-nap volt, az első, amióta megismerkedtek, és Ravi asztalt foglalt a Szirénben, kint, a város szélén. Pip legjobb barátnője, Cara meg volt győződve arról, hogy Ravi ma este megkéri a lányt, hogy legyen a barátnője. Ide a rozsdás bökőt, mondta. Pipnek remegni kezdett a gyomra a gondolattól, és forróság öntötte el a mellkasát. Persze lehet, hogy erről szó sincs: Sal szülinapja is Valentin-napra esik. Ravi bátyja ma töltené be a huszonnégyet, ha túlélte volna a tizennyolcadik évét.

– Meddig jutottál? – kérdezte Ravi, és a laptop felé biccentett, melynek képernyőjét hegyes, kék tüskékkel rajzolta tele az Audacity hangszerkesztő program. Az egész sztori azokban a vékony, kék vonalakban rejlett. Pip projektje a kezdettől egészen a befejezésig; minden hazugság, minden titok. Némelyik Pipé.

– Kész van – válaszolta Pip, és lepillantott az új USB-s mikrofonra. – Végeztem. Hat epizód. Egy-két telefonos interjúra rá kellett szabadítanom a zajszűrőt az élvezhetőbb minőségért, de elkészült.

A mikrofon mellett egy zöld műanyag mappában voltak a hozzájárulási nyilatkozatok, amiket mindenkinek postázott. Aláírták és visszaküldték, ezzel engedélyezve az interjúk közzétételét a podcastban. Még Elliot Ward is aláírt egyet a börtöncellájában. Csupán ketten utasították vissza: Stanley Forbes a helyi laptól, és persze Max Hastings. Az ő hangjuk azonban nem is kellett a sztorihoz; Pip a saját kutatási naplója részleteivel töltötte ki a hézagokat, a saját felolvasásában.

– Máris végeztél? – csodálkozott Ravi, noha igazán nem kellett volna meglepődnie. Jól ismerte a lányt, talán jobban, mint bárki más.

Pip alig két hete állt ki a gimnázium nagytermében, hogy mindenkinek beszámoljon a történtekről. A sajtó azonban elferdítette a sztorit; még most is ragaszkodtak a saját verziójukhoz, mert az egyszerűbb és kényelmesebb volt. Pedig az Andie Bell-ügyet sok mindennek lehet nevezni, csak kényelmesnek nem.

– Ha jól akarsz csinálni valamit, akkor magadnak kell véghez vinned – jegyezte meg Pip, és tekintete végigfutott a cikcakkos hangsávon. Jelen pillanatban nem tudta eldönteni, hogy ez valaminek a kezdete vagy a vége. Csak azt tudta, hogy ő melyiket szeretné.

– Na és most? – kérdezte Ravi.

– Exportálom az epizódfájlokat, feltöltöm őket a SoundCloudra heti egyepizódos időzítéssel, majd átmásolom az RSS-csatorna linkjét a podcast szolgáltatókhoz, mint az iTunes és a Stitcher. De még nem végeztem mindennel – magyarázta a lány. – Fel kell vennem az intrót erre a főcímdalra, amit az Audio Jungle-ön találtam. Az intróhoz azonban szükség lesz egy címre.

– Aha! – Ravi hátradőlt az ágyon. – Szóval még mindig nincs címünk, lady Fitz-Amobi?
– Nincs bizony – válaszolta Pip. – De már leszűkítettem a kört három jelöltre.
– Halljuk! – biztatta a fiú.
– Inkább nem, úgyis kigúnyolsz.
– Hová gondolsz! – tiltakozott a fiú őszintén, röpke mosollyal az arcán.

– Hát jó. – Pip a jegyzeteire lesett. – Az első: A félresiklott igazságszolgáltatás nyomában. Mi a… Ravi, látom, hogy röhögsz.
– Csak ásítottam, becsszóra!
– Nos, akkor a másodiktól se leszel elragadtatva, ugyanis így szól: Egy lezárt ügy: Az Andie Bell-akta… Ravi, hagyd abba!

– Mi…? Sajnálom, nem tehetek róla. – A fiú úgy kacagott, hogy potyogtak a könnyei. – Csak ugye… a sok jó tulajdonságod ellenére, Pip, egyvalami hiányzik belőled…

– Hiányzik? – A lány megpördült, és szúrósan nézett Ravi szemébe. – Hiányzik belőlem valami?
– Igen – bólintott a fiú, és a lány villámló szemébe nézett. – A rámenősség. Mondhatni, szinte egyáltalán nem vagy az, Pip.
– Egy frászt nem vagyok az.
– Vonzani akarod a hallgatókat, felcsigázni őket. Legyen a címben olyan szó, mint „gyilkos” vagy „halott”.
– De az olyan szenzációhajhász!
– És pontosan erre van szükség ahhoz, hogy az emberek végig is hallgassák – magyarázta a fiú.
– De a címjavaslataim pontosak és…
– Dögunalmasak?
Pip hozzávágott egy sárga szövegkiemelőt.

– Olyan cím kell, ami rímel vagy alliterál. Valami, ami elég…
– Rámenős? – kérdezte Pip Ravi hangját utánozva. – Akkor mondj jobbat!
– Bűn-tények… – gondolkodott hangosan Ravi. – Nem. Ó, Little Kilton… esetleg Little Kill Town.
– Brr, na ne! – fanyalgott Pip.

– Igazad van. – Ravi felpattant és fel-alá járkált. – Ami egyedivé teszi, az te vagy. Egy tizenhét éves lány, aki megold egy ügyet, amit a rendőrség rég lezártnak tekint. És mi vagy te? – Hunyorogva nézett Pipre.

– Mint kiderült, nem vagyok elég rámenős – dünnyögte a lány színlelt bosszúsággal.

– Egy diák – gondolkodott hangosan Ravi. – Egy lány. Egy projekt. Ó, mit szólnál a Halálos házi feladathoz?
– Inkább ne.
– Oké… – A fiú az ajkába harapott, mire Pipnek újra remegni kezdett a gyomra. – Tehát, valami gyilkos vagy halott. Te pedig Pip vagy, egy diáklány, aki ért a… basszus! – kiáltott fel váratlanul, és a homlokára csapott. – Megvan!
– Mi? – kérdezte Pip.
– Tutira megvan – ismételte Ravi, aki mérhetetlenül meg volt elégedve magával.
– Na, mondd már!
– Jó kislányok kézikönyve gyilkossághoz.
– Neeeee! – Pip elképedten rázta a fejét. – Ez irtó gáz, túl erőltetett.
– Te meg miről beszélsz? Tökéletes!

– Jó kislány? – méltatlankodott Pip. – Két hét múlva tizennyolc leszek; nem vagyok hajlandó hozzájárulni a saját infantilizálásomhoz.

– Jó kislányok kézikönyve gyilkossághoz – ismételte Ravi mélyen zengő hangon, mint valami narrátor, és felállította Pipet a székről, majd magához húzta.

– Nem – ingatta a fejét a lány.
– De – makacskodott a fiú, miközben Pip derekára tette a kezét és végigsimított az oldalán.
– Szó sem lehet róla!

Fordította: Horváth M. Zsanett