Ahol a múlt jobb a jelennél | Zarifa Adiba: Zenével a szabadságért

Posted on 2022. augusztus 22. hétfő Szerző:

0


Fazekas Erzsébet |

Címével ellentétben ebben a könyvben nem a muzsikálás, a zene felszabadító ereje révén vívott szabadságharcról olvashatunk. Nem az elérhető remélt állapotról vagy az odáig vezető lehetséges (nyilván rögös) útról.

Az olykor mérhetetlenül zavaros, nagyon regényesen előadott események középpontjában nem a zene áll. Az időben sokat ugráló történet elején fontos helyet foglal el ugyan, hogy a kizárólag nőkből, azaz inkább lányokból (12–20 évesekből) álló, az iszlám világban különleges és egyedülállónak mondott afgán zenekar elutazhatott 2017-ben Davosba, a világgazdasági fórumra. De bármennyire szeretnénk is ennek alapján azt hinni, hogy ez a szabadság elérésének jelképe – sajnos tévedünk.

Épülhetett volna persze a történet a zenetanulásra – ami ott csaknem lehetetlen, mert tilalmas. Adhatnák e regényes napló keretét utalások a zenére, idézetek – vagyis annak bemutatása, hogy lám, megannyi veszély ellenére mégis csak vannak (illetve voltak), akik mernek hangszert ragadni Afganisztánban. De mindez már a múlt. Miközben a könyv jelen idejében csúcspont lehetett a svájci fellépés, a kézirat leadása után már a személyes szabadság, a túlélés lett a kérdés. A címben sugallt lehetőség („zenével a szabadságért”) már csak külföldön jöhet szóba, menekültként.

Ez a fejlemény a szerzőnek sem lehetett meglepetés, hiszen naplója elején így igazította el az olvasót: „Most, amikor befejeztem ezt a könyvet, a tálibok elfoglalták Kabult. Húsz évvel kiűzetésük után ismét magukhoz ragadták a hatalmat. Rettegek attól, ami a hazámra vár…” Jogos tehát a zenekarért is rettegni. Mi lehet most azokkal, akik 2017-ben felléptek Davosban, majd 2018-ban a Fiatal Zenészek Fesztiválján Lisszabonban? A Zohra zenekar nyomát keresve bukkanok a hírre, hogy a túlélés reményében elhagyták hazájukat. Négy hónappal az első afgán női karmester (Negin Khpalwak) kimentése után, 2021 végén, a zenekart alapító Ahmad Sarmast (a könyvben Szarmaszt) nemzetközi segítséggel Portugáliába menekítette a némaságra kényszerített országból a Kabuli Nemzeti Zenei Intézet 150 diákját, tanárát, családtagjait (összesen 273 személyt) – attól tartva, hogy a diákok félelmükben nemcsak hangszereiket semmisítik meg, hanem zenei diplomájukat is. A bravúros mentőakció után tehát él a Zohra, és sikerült új iskolát alapítani egy lisszaboni székhelyű afgán kulturális központ részeként. Így esély nyílhat rá, hogy a hagyományos afgán hangszerek (szitár, rubab, lant, tambura, továbbá az oboa, zongora, hegedű, brácsa) zenéjével a világ sok pontjára eljuthat a béke üzenete. (Mindez azonban már kívül esik Zarifa Adiba könyvének időkeretén.)

A napló ábrázolta jelen nagyon más volt: muszlim családban nem illő zenét tanulni. Az afgán radikálisok szerint a zene bűn (’haram’, tiltott dolog), az iszlám ellensége. A zenekar egyik tagját az anyja tiltotta el. Egy másik ezt mondta el: „nagymamám azzal fenyegette apámat, ha zeneiskolába enged, kitagadja”. A davosi koncerten ez a karmesterként is szereplő lány így beszélt: „Ha e társadalmi felfogás ellenében nem állunk ki magunkért, nincs jövőnk. Meg akarom nyitni az utat mások előtt.”

Az afgán apák a legközépkoribb módon tiltják az iskolalátogatást még ma is: a lányok helye otthon van, végezzenek házimunkát. (A Nemzeti Statisztikai Hivatal adatai szerint 2016-ban a 25 év alatti lányok 36%-a járt iskolába. A nők alig ötöde, 19%-a végezte el az alapfokot.)

A címlapon hangszerével pózoló író sok mindent mesél életútjáról – csapongva, időben ide-oda csúszkálva, olykor ellentmondva saját történetének. Nem méltányos persze mindezt a szemére vetni, a kritika inkább a háttér-íróként feltüntetett Anne Chaon francia (AFP) újságírót illeti. Az ő feladata, kötelessége lett volna gondozni, pontossá tenni a szöveget.

A könyv eredeti kiadója esélyt kapott egy fantasztikus, hihetetlenül gazdag, s egyben félelmetes életanyag bemutatására, azonban ezt véleményem szerint elpuskázta. A történések olykor zűrzavaros, következetlen ábrázolása sok mindent hiteltelenít is. Nagy kár, hogy ezáltal ez a szomorúan zárt közeg még nehezebben lesz megismerhető. Ha valaki ebbe a világba tartozik, és felemás üzeneteket küld, elvész annak lehetősége, hogy tiszta képet kapjunk országáról, társadalmáról.

Felidéznék néhány elemet, amely értelmezhetetlenné teszi Zarifa életének részleteit. A saját családjában, a társadalomban megélt elnyomatását. Vagy hogy bátorságnak beállított felelőtlen vakmerőségével veszélybe sodorhatta volna a társait is. A háttér-írónak sok törött emlék-téglát ki kellett volna dobnia ahhoz, hogy az afgán helyzetet jól jellemző épületet húzhasson fel a különleges tapasztalat-elemekből.

Zarifa a család miatt is szenved. Kapcsolata az anyjával esettanulmánya lehetne egy abuzív viszonynak. Az anya mellé egy ponton új férj kerül, akinek a rokonai elől Pakisztánba kell menekülniük. Zarifa valamelyik iskolaévét ott kezdi. Anyja ekkor éppen engedékeny, hozzájárul ahhoz is, hogy tévé-vetélkedőre nevezzen be, még ékszerét eladva harmóniumot is vásárol neki. De a család nem bírja hallgatni a gyakorlást, két nappal később eladják a hangszert. Talán ezután történhetett, hogy papírra rajzolt billentyűzeten gyakorolt, és a tanára azt javasolta, inkább zeneiskolába menjen. (Ehhez előbb Pakisztánból vissza kellett térnie Kabulba, ami nem megy egyik napról a másikra.) Végül 16 évesen felvételizett a zeneiskolába, ahol kilencéves osztálytársak közé került. A felvételi anyag elsajátítására három hónapot kapott. Felvették, de itt a már megkedvelt fuvola helyett a brácsát választotta hangszerének.

Ekkortájt szeretné megtudni, mikor van a születésnapja. A családi Korán kötet előzéklapjáról csak éppen az ő születési dátuma hiányzik. A kötetet birtokló nagybácsi csak arra emlékszik, hogy egyik unokatestvérével azonos évben született, 1998-ban, a napot nem tudja. A Facebook-közösséghez 15 évesen csatlakozva pontos adatokra volt szükség – kitalált hát magának egy születésnapot…

Hogy korábban a családjában mi történt, így rakta össze: anyja 14 évesen hozzáment egy katonához, aki röviddel ezután meghalt. Mivel a férj családja az egyik sógorral akarta összeházasítani, elmenekült tőlük. Egy egész csapatnyi fegyverest indítottak érte, mondván, hozzájuk tartozik. Sikerült kicseleznie őket, visszatért szüleihez, akik húszezer afgániért (el-?, hozzá-?)adták egy gazdag öregemberhez. Ő lett Zarifa apja, aki egy üzleti úton hamarosan infarktust kapott. Az anya a család cselédje lett, kislánya meg útjában volt mindenkinek. Hogy megszabaduljon tőle, akivel csak a gond van, az anya az akkor négyéves („idegesítő”) gyereket elkergeti otthonról. Később évente többször fenyegette, hogy kidobja. Zarifa így idézi fel: „megszoktam, hogy az egyik pillanatban szörnyűségeket vágnak a fejemhez, aztán elhalmoznak dicséretekkel”. Kínjában az evéssel vigasztalódik, 14 évesen már harminc kilóval nehezebb kortársainál. A depresszióból az húzza ki, hogy visszamehet Pakisztánba, nagyanyjához. Ezalatt anyjának újabb férje, majd újabb gyereke lett, bár őt végül egyedül nevelte – eközben ugyanis férje illegálisan próbált Indonéziában ausztrál vízumot szerezni, de ezért lecsukták. Zarifa anyja visszatért hát a férj családjához, mert „nem volt mit ennünk. A félelem beépült életembe, nem volt más kiút.”

A történetben újabb ugrással a Davos utáni időkbe érünk. A 19 éves Zarifát anyja leteremti, hogy a zeneiskolában például főleg fiúkkal barátkozik, ráadásul Siráz pastu, Szamim tádzsik, Szamir meg üzbég. Az anya szélsőséges viselkedését jól jellemzik Zarifa emlékei: „Mama örült nekem, még vacsorát is főzött nekem, pedig ez fordítva szokott történni.” Máskor viszont így beszél: „Terhemre vagy! Te vagy életem legnagyobb tévedése! Bár meg se születtél volna.” Majd újabb csavar következik: állítólag a lánya hatására ment tanfolyamra az anyja, hogy megtanuljon írni-olvasni. És eredményei alapján (kapaszkodj meg, kedves olvasó!) az írástudatlan nő elhatározza, hogy tanárnő lesz. Megtalálta a cselédkedés helyett az új életcélt…

Más területeken is előtörnek az ellentmondások. Sok savas merénylet történik Kabulban. A Zohra minden tagja fél. „Minél mostohább egy ország helyzete, annál merevebbé válnak az emberek nézetei”… „A mi társadalmunkban a férfiak hajlamosak azt hinni, bármit megtehetnek velünk: ítélkezhetnek fölöttünk, bírálhatnak, sértegethetnek is.” A nők nem mehettek moziba, koncertre, még az utcára se léphettek egyedül. Betiltották az éneket, a zenélést, a hagyományos hangszereket. Még a cigarettázást is. Mennyiben súlyosabb bűn a zenélés, mint az itt csak enyhe kihágásnak minősített cigarettázás? Zarifa eközben rendszeresen jár kávéházba, találkozik a barátnőivel. Ők bátorítják, igazítják el, melyik amerikai egyetemre jelentkezzen. Több helyre készül (pl. a Közép-Ázsiai Amerikai Egyetemre, AUCA, Bisket) felvételizni, ám eltűntek a személyi okmányai. Útlevelének csak megégett darabjait találja meg a lakásban. Családi bosszú?

Kérdezem: hogy fér ezek mellé a következő mese? Bátorságát összeszedve egyszer nagybátyja elé áll: a Harvardon akar jogot tanulni, hogy hazájába visszatérve küzdhessen a nők jogaiért. A válasz: „rendben, ha ennyire akarod!” Ha ez ilyen egyszerű, akkor miért nem előbb állt elé? Aztán meg így folytatja a napi afgán helyzet ismertetését: „Aki személyi igazolványt, útlevelet akar csináltatni, annak apja okmányát kell bemutatnia, mert a leszármazást csak apai ágon tartják nyilván.” Sok menekült talán e szabály miatt vesztette el örökre az iratait.

Hogy is van ez? A nehézségek ellenére Zarifa Davos előtt is már háromszor járt külföldön: a zeneiskolának felajánlott angliai nyelvtanfolyamon vehetett részt. 2015 tavaszán a török Antalyában nyaralt. 2016-ban az USA-ba utazott. A Yale tanfolyamán teljesen felszabadította a tilalmak hiánya. Levette a kendőt, s a felhőkarcolók között fedetlen fővel sétálva a lázadása szimbólumának tartotta lobogó haját. A 18-at betöltve később is csak ritka alkalmakkor takarta el a haját/fejét, hazájában ezért sok atrocitást kellett elviselnie.

Gyakoriak voltak a merényletek. A zeneiskola igazgatóját is robbantással akarták megfélemlíteni (móresre tanítani). Dr. Szarmaszt agyából (vagy a koponyájából?) több fémszilánkot távolítottak el Ausztráliában. (Hogyan jutott oda ilyen sérüléssel?) A robbanástól időlegesen megsüketült, ám a merénylet után pár évvel (2010-ben) tért vissza Afganisztánba), megalapította a Zohrát. Két alapelvet érvényesített: az oktatás koedukált, a diák pedig bármilyen nemzetiségű, akkor is afgán – nem pedig pastu, tádzsik, üzbég, türkmén vagy hazara (ez az elnyomott, igen szegény siíta kisebbség, amely csoporthoz Zarifa is tartozott). Ezt az időbeli ugrást is később értjük meg – ha egyáltalán.

De azt is nehéz értelmezni, mikor történhetett, hogy a család együtt hallotta a legnézettebb afgán tv csatornán az öreg mulla (iszlám teológus, jogtudós) Ramadán idején tartott előadásában: „A zene magában hordozza a bűn, az erőszak, az alkoholizmus, az erkölcstelenség kockázatát.” Az anya megint kétségbeesetten vádolta magát, miért is engedte, hogy lánya zenét tanuljon, amire Zarifa 14 éves öccse vágott vissza: „Zarifa még sose erőszakolt meg senkit!” A figyelmes olvasó némi fejtörés árán azonosítja, hogy mindez két évvel a Davos-koncert után történhetett, 2019-ben.

Ugorjunk vissza az egyik davosi sajtótájékoztatóhoz. Nagy volt a zenekar sikere, Zarifa pedig többször is elmondja: Afganisztánban „az a jó kislány, aki szót fogad apjának. Egyáltalán nem jár iskolába, mindig otthon ül, s mosogat. Én sajnos rossz kislány vagyok, mert tanulok. Ragaszkodom a jogaimhoz, s azt akarom tenni, ami nekem jól esik. A tálibok teljesen megváltoztatták az emberek véleményét a művészetről, kultúráról, mindenről, a nők jogairól.”

Nos, milyen is hát ez a társadalom? – teheti fel magának a kérdést az olvasó. Zarifa azon töpreng, miért nem lett fiú. A lányok csak gondot okoznak, sok család úgy véli, ők jelentik a bűn kiapadhatatlan forrását. Amikor anyja első fia megszületett, a család férfitagjai puskát ragadtak, és fegyverropogással köszöntötték, a kismamát tíz napig felkelni se engedték. Amikor lánya született, felé se néztek, és két nap után vissza kellett állnia a (házi)munkába. Az újszülött lányokat gyakran ma is sorsukra hagyják – nemcsak a falvakban, még a nagyvárosokban is. Amúgy meg a lány ne biciklizzen, ne fusson, ne ugráljon, ne sportoljon nehogy kiszakadjon legfőbb kincse: a szűzhártyája! Ennyit az oktatásról.

Nekünk, lányoknak össze kell fogni, ne hagyjuk, hogy bezárjanak az otthonunkba, apáink, férjeink kénye kedvére. Afganisztánban sokan vannak, akik ezt szeretnék. Ha van ország a földön, ahol van értelme a feminizmusnak, az a mi hazánk. Az afgán nőknek meg kell tanulniuk, mi a szolidaritás, hogy kell vállvetve harcolni, ha kell, a férfiak ellen. Minél többen vagyunk műveltek, annál jobban tudjuk tanítani a többieket.”

Ezt mondja Zarifa, és az ilyen meggyőző mondatok idézésével ismétlem, ez a könyv figyelemre méltó és nagyon fontos. (Fordítója Árokszállásy Zoltán volt.) Feltétlenül érdemes elolvasni, még akkor is, ha szinte oldalanként bosszankodunk, hogy mennyire megérdemelt volna a szerző egy valóban jó szellemírót (ghost-writer), még akkor is, ha Chaon a területnek, az iszlám világának szakértője! Az olvasónak sok dolga lesz, hogy a történet mozaikkockáit helyükre tegye, mert Adiba és háttér-írójának könyve ellentmondásos beszámoló egy ellentmondásokkal terhelt társadalom ellentmondásos helyzetéről.

Azonban ha összerakja az események szétszórt elemeit, megtalálja időrendjüket – minden olvasó megtalálhatja benne a maga kedvenc aranyrögét.

Zarifa Adiba * Anne Chaon

Zarifa Adiba: Zenével a szabadságért.
Egy afgán lány életútja

Fordította: Árokszállásy Zoltán
Corvina Kiadó, Budapest, 2022
214 oldal, teljes bolti ár 3490 Ft,
kedvezményes ár a lira.hu-n 2792 Ft,
e-könyv változat 2499 Ft
ISBN 978 963 136 8291 (papír)
ISBN 978 963 136 8406 (e-könyv)

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Egyre gyakrabban zaklattak az utcán.
Természetesen nem minden férfi ismerte fel bennem Zarifát, a karmesternőt, de a megjelenésem irritálta őket: a ruhám, a nadrágom, a tornacipőm, a lazán a hajamra vetett kendőm. A fővárosban voltunk ugyan, de a háború, meg a falujukból elüldözött vidékiek beözönlése Kabulba azzal járt együtt, hogy beszabadult ide egyre több maradi felfogás is. Harminc-negyven éve készült fényképeken még látni lányokat hajadonfőtt, térdig érő szoknyában, de ma már ilyesmi elképzelhetetlen lenne.
Mintha a mi társadalmunk nem nyitottabbá válna, hanem éppen hogy bezárkózna, a gondolkodás beszűkülésével párhuzamosan.
Minél mostohább az ország helyzete, annál merevebbé válnak az emberek nézetei.”

Zarifa Adiba nevét akkor ismerte meg a világ, amikor 2017-ben, tizennyolc évesen Afganisztán első és egyetlen, harminc tagú női zenekarát vezényelte a davosi Világgazdasági Fórumon. Nem lenne ebben semmi különleges, ha nem a még ma is szinte gyermekként férjhez kényszerített afgán nőkről lenne szó, akiknek tilos a zene és a tanulás, mint ahogy úgyszólván minden tilos és életveszélyes ebben a férfiak uralta, tálibok fenyegette világban. A könyv, amely Anne Chaon, az AFP újságírója segítségével kapta meg végső formáját, Zarifa szenvedésein, harcain, reményein és sikerein keresztül végigvezeti az olvasót a húsz évvel ezelőtti és a mai Afganisztán poklán.